Európa Budapestről nézve

Ebben az országban ott tartunk, hogy ha a kormányfő félrefog, akkor őt majmolva félrefog az egész kurzus, és tereli félre a dörmögő országot is. A hatalom eredendő bűne, hogy országlását nem egyszeri (kétszeri, háromszori) demokratikus választási aktus következményének fogja fel, időtlennek gondolja. Az uralom formálissá tett parlamentáris megerősítése pedig csak a haldokló európai demokrácia lerúgandó béklyója.

Az önmaga által "igazolt magyar siker” velejárója, hogy a vezér iránymutatása – sem itthon, sem Európában terjeszkedve - nem vitatható. Neki pedig az az istenek által sugallt rögeszméje, hogy Európa a gazdasági válság következtében helyben jár. A kormányfő távlatos ideológust játszó talpnyalóinak visszhangján nem ámulunk. Mondhatja a külügyminiszter: „az Unió csak akkor lehet erős, ha erős nemzetállamok alkotják, ha a politikai elitek nem gondolják magukról, hogy csak ők tudják, milyennek kell lennie Európa jövőjének, ha nem elég bátrak, hogy megkérdezzék az embereket a sorsdöntő kérdésekről”. Nem tűnik fel neki, hogy a Nyugatot illető vádakat maga a Fidesz-elit gyakorolja: csak ez az elit tudja, milyennek kell lennie a jövőnek, amit mindjárt meg is erősíttet a néppel a komikusra kozmetikázott nemzeti konzultációkkal. Európa-ellenes referendummal.

Mert abban még igaza is van a külügyminiszternek, hogy a vita ma a szuverenisták és a föderalisták között dúl. Hogy a földrész az erős nemzetállamokra épülő Európában vagy az európai egyesült államokban találja-e meg a jövőjét. A külügyér a mélyebb integrációt sürgető „mainstreamet” kárhoztatja, mert az az eltérő álláspontot támadja. Pedig ez a "mainstream" csak arról beszél, hogy a nemzetállamok Európájával szemben a legsúlyosabb érveket éppen a külügyminiszter maga sorolja. Új világrendet, új katonai, politikai és gazdasági erőközpontokat emleget, az erőviszonyok új éllovas országairól, a regionális gazdasági és kereskedelmi integrációk közötti új globális versenyről beszél. Mert a világgazdaság erőközpontjai szövetségeseket gyűjtenek maguk köré, gazdasági, kereskedelmi befolyási övezeteket építenek, és e tekintetben az Unió nem áll jól - mondja. Szokás szerint neki is megy Brüsszelnek a „felülről erőltetett válaszok” miatt, miközben nincsenek válaszok, csak vélemények.

A házelnök – a múlt hét harmadik ideológus megszólalója – szókimondóbb: „az Európában kialakult szuverén nemzetállami együttműködés rendje nem váltható fel a népfelség elve alól kivont, demokratikusan nem legitimált, ellenőrizetlen és átláthatatlan erőcsoportok által diktált renddel” – mondja. Nem hiába tiszteljük nyers tőmondataiért, nem keresi, hogyan teremthetne Brüsszel mögé a mainál erősebb európai identitású népfelséget, ő rekedten is tudja, a keresztény gyökerű nemzetállamok adják Európa erejét és versenyképességét. A XXI. században is ezek a nemzeti kultúrák és nemzetállamok, az általuk működtetett, az embereknek "még elvileg áttekinthető és ellenőrizhető" demokratikus struktúrák jelentik a népuralom, azaz a demokrácia kívánatos politikai létformáját. Hogy mi volna a „még elvileg áttekinthető és ellenőrizhető demokratikus struktúra” azt akkor kezdjük megérteni, amikor a nácizmus és a kommunizmus rémállamait hozza szóba. Amelyek „csak azért jöhettek létre, mert az embereknek a demokrácia, mint közösségi létforma nem tűnt elég hitelesnek és működőképesnek”. Ha tehát az európai demokrácia helyben jár, gyenge és zilált, ha Brüsszel mögött nincs népfelség, akkor az erős euroatlanti világhoz, amelyben hiszünk, nem az Európai Egyesült Államok "hamvában holt ideájának a kergetése" vezet el, hanem az erős nemzetállamok Európája. Nem a nácizmus és a kommunizmus, hanem az emberek által „még elvileg áttekinthető és ellenőrizhető demokratikus struktúra”. Mi más volna ez, mint a demokráciába csalódottaknak felkínált orbáni tekintélyelvű NER?

Európa – benne Magyarország - valóban azokkal a kihívásokkal áll szemben, amelyeket az ország vezetése maga előtt lát. Európa azonban nem helyben jár, hanem kétségtelenül tétován, de lépked - valamerre. Éppen a 28 ország nemzetállami vétójoggal felruházott demokráciája köti gúzsba. Ez a demokratikus tehetetlenség gyötri, miközben a nemzetállami kompetenciákat szétfeszíti a kétség kívül alapos reformra szoruló „birodalmi” központ, és a virtuális határokon átnyúló, regionális gazdasági-politikai együttműködés autonómiája. A gazdaságilag az Unión csüngő magyar politikai nemzetállamot a hatalom éppen kifelé tolja a jövő Európájából, egy ugyancsak még nem létező kelet-közép európai tekintélyelvű orosz ütközőzónába.

Ebben az országban ott tartunk, hogy bár igazat kell adnunk annak a tudósnak, aki azt mondja, át kell alakítani az európai integrációt, ki kell terjeszteni a fiskális és bankunióra, tőkeunióra, bizonyos kompetenciákat közös szintre kell emelni, de a nevét még véletlenül sem akarnánk leírni. Nem akarunk neki rosszat.

A kormányfő, miközben a XIX. századi struktúrákban gondolkodik, új nyitott nemzetközi korszakról szónokol. Igaza van, így nehéz jó választ találni. A Nap süt, zöld a lomb, meg a fű, a kék égen bájos bárányfelhők kergetőznek. Autonómiájuktól megfosztott emberekkel, közösségekkel pedig nem lehet életképes európai nemzeti közösséget megszervezni. Tegnap Európa napja volt.