Az ötven év felettiek 13 százaléka vak vagy látássérült

Publikálás dátuma
2016.05.14. 10:20
Illusztráció/Thinkstock
Az ötvenéves és annál idősebb emberek 13,5 százaléka vak (33 ezer) vagy látássérült (218 ezer), ami mintegy 250 ezer embert jelent országszerte, pedig a vakságot az esetek csaknem felében meg lehetne előzni - áll abban a felmérésben, melyet a Semmelweis Egyetem végzett. 

Az esetek többségében az időskori makula-degeneráció és egyéb látóhártya-betegségek, a szürkehályog, a zöldhályog és a cukorbetegség áll a háttérben.

A vakságot az esetek 45,5 százalékában megfelelő szűrésekkel és vizsgálatokkal meg lehetne előzni. Ehhez országos szemészeti szűrővizsgálatok bevezetése és folyamatos működtetése lenne szükséges.

A 3500 résztvevőnek csaknem ötöde volt cukorbeteg. Nekik évenkénti szemészeti szűrésre lenne szükségük, ezzel szemben több mint a negyedük számolt be arról, hogy vagy egyáltalán nem jár ilyen vizsgálatra vagy csak a javasoltnál ritkábban. Vidéken és a kórházaktól távol eső településeken a legrosszabb a helyzet.

A cukorbetegség miatti vakság megelőzésére a nemzetközileg is bevált hatékony megoldás a telemedicinális szemfenéki szűrőhálózat országos kiépítése és működtetése lenne - áll az egyetem közleményében. Ennek révén a veszélyeztetett cukorbetegeket időben kezdhetnék el kezelni, és ezáltal elkerülhetnék a látásromlás kialakulását.

Szerző

Olajszennyezés, természeti katasztrófa a horvát tengerparton

Publikálás dátuma
2016.05.14. 10:11
A kép illusztráció/Getty Images
Nagy erőkkel takarítják a horvát mentőalakulatok a rijekai partoknál tengerbe ömlött olajszennyeződést. A munkálatokat nehezíti a szélsőséges időjárás és a viharos erejű szél - közölte a Nova TV kereskedelmi hírcsatorna péntek esti híradójában.

Az INA horvát olajipari vállalat megerősítette, hogy az olaj a rijekai finomítóból szivárgott csütörtökön délután. A vállalat vezetője a sajtónak úgy nyilatkozott, hogy a baleset következményeit 24 órán belül semlegesítik. 

A kiterjedt szennyeződés Kostrena járás területén a partoktól a tengerbe nyúlva ötszáz méterig is elér. A mentőalakulatok a helyiek segítségével próbálják meg eltakarítani a víz felszínén lebegő sűrű olajos anyagot, mielőtt komoly katasztrófát okozna az élővilágban. A halászok és a turizmusból élő lakosok is panaszkodnak.

Mirela Marunic, a járás elöljárója a sajtónak úgy nyilatkozott, hogy ekkora természeti katasztrófára nem emlékszik, amióta a finomító létezik. Hozzátette, hogy elfogyott az emberek türelme és féltik a biztonságukat. Marunic szerint a szennyeződések egyre gyakoribbak és egyre nagyobb méretet öltenek. Az elöljáró úgy véli: a történtek mérhetetlen károkat okoznak nemcsak a járás, hanem az egész Kvarner-öböl turizmusára nézve.

A rijekai finomító Kostrenaban az Urinj félszigeten, Rijeka közelében helyezkedik el, működését 1965-ben kezdte meg és Horvátország legnagyobb finomítójának számít.

Szerző

Kárpátalján József Attiláról

Publikálás dátuma
2016.05.14. 09:21
A 20. század nagy írói egymás között FOTÓ: FORTEPAN/MAGYAR BÁLINT

Hosszú évek, de inkább évtizedek óta járom a Kárpát-medence városait és falvait – túl a trianoni határokon. A mögöttem maradt hetekben is három helyen tehettem látogatást: Szabadkán (a Vajdaságban), Kárpátalja több városában és Pozsonyban (a szlovákiai, a felvidéki magyarok legfontosabb városában). Kárpátalján a Magyar Költészet Napján, azaz József Attila születésnapján rendezett megemlékezéseken vettem részt.

A kétnapos kárpátaljai program nem volt éppen laza: előbb a Munkácsi Állami Egyetem magyar nyelvészeti és irodalmi tanszékén, Beregszászban a mostanra már „patinásnak” mondható (mert igen sok magyar kulturális találkozónak, előadásnak otthont adó) Európa-Magyar Házban, a beregszászi járási könyvtárban és a nagyberegi református líceumban, másnap az ungvári Nemzeti Egyetem magyar tanszéke által rendezett ünnepségen vártak. Mindenütt József Attiláról beszéltem, a Magyar Költészet Napján hagyományosan ő a megemlékezések első számú szereplője. A költőt máskülönben is megkülönböztetett tisztelet és ragaszkodás övezi a határokon túl élő magyar kultúrák körében, ahogy idehaza is. Van ebben valami megnyugtató, méltányosabb és szerencsésebb az, ha nemzeti identitásunkat irodalmunk táplálja és őrzi, mintha a köznapi pártpolitika.

Az "istenkereső" költő

Visszagondolva a magam irodalmi tanulmányaira, elmondhatom, hogy a József Attilát körülvevő kultusznak eléggé kalandos múltja volt a mögöttem álló sok-sok évtized során.

A budapesti Piarista Gimnáziumban, ahol középiskolai éveimet töltöttem, meglehetősen árnyalt József Attila-képpel ismerkedtem meg. Ebben természetesen szerepet kapott a költő baloldalisága: elkötelezettsége a szociális megújulás (ha tetszik: forradalmi megújulás) gondolata mellett, hazafias elkötelezettsége és keresztény orientációja is – József Attila hazafias, illetve istenkereső, vallásos költeményeire gondolok. Egyetemi éveim során (az ötvenes évek második felében) ez utóbbiak bizony háttérbe szorultak. A költő „istenes”: Krisztust megszólító költeményei legfeljebb mint egy határozott kommunista alkotóművész alkalmi eszmei kitérői (kisiklásai) kaptak szerepet. Aztán a hatvanas-hetvenes évektől kezdve egy árnyaltabb és összetettebb (a teljes életmű és eszmevilág) megismerésére törekvő gondolkodás érvényesült, és ebben József Attila hazafias és istenkereső költészetének is méltó hely jutott.

Kétségtelen, hogy mindebben az igen tekintélyes és terjedelmes József Attila-kutatásnak is fontos szerepe volt. Korábban főként Révai József „kinyilatkoztatásai” szabták meg a költő irodalomtörténeti helyét, később ezt igen körültekintő kutatómunka határozta meg és árnyalta, az életmű leírásában fontos szerepet kapott az istenkeresés, illetve a nemzeti stratégia gondolatköre is. Olyan irodalomtörténeti munkák szerzőire gondolok, mint Tverdota György, N. Horváth Béla, Bori Imre, Horváth Iván, Kovalovszky Miklós, Beney Zsuzsa (ez utóbbi különösen nagy küldetést vállalt magára az „istenkereső” költő gondolkodásának bemutatásával!), és persze Szabolcsi Miklós, aki háromkötetes impozáns monográfiájában, természetesen a hivatalos irodalom-felfogásnak is eleget téve, igen sokoldalúan és hitelesen jelölte ki a költő irodalomtörténeti helyét.

De térjek vissza a kárpátaljai utazás eseményeihez. Ahogy már jeleztem, József Attila emlékezetét kívántam szolgálni ebben a gyorsan elfutó két napban. Elsősorban azzal, hogy rá akartam mutatni a költő hazafias költészetének: azaz „magyarság verseinek” karakterére és értékeire. József Attila hazafisága természetesen „plebejus” hazafiság volt, mint ilyen volt hiteles, már csak korának nagyhangú (és jórészt tartalmatlan) hazafiságával szemben is. A hazaszeretet érzését a magyar költészet hagyományosan mindig személyes átéléssel fejezte ki, minthogy a költő mindig személyes fájdalomként élte át az ország és a nemzet veszélyeztetettségét, és tudjuk jól, hogy ez a veszélyeztetettség szinte mindig fennállott a magyarság ezeréves története során.

A nemzetet féltő, a haza iránt érzett elkötelezettségét kifejező költészet természetesen a két világháború közötti korszakban általánosságban is igen erős volt, és a kor nagy költői szinte közös kórusban adtak hangot hazafias érzéseiknek. Babits Mihály Hazám!, Kosztolányi Dezső A magyar romokon, Reményik Sándor Eredj, ha tudsz!, Illyés Gyula Haza a magasban, Dsida Jenő Psalmus hungaricus című versei, és hosszasan sorolhatnánk az idevágó versek címeit, rendre a haza iránt érzett féltő ragaszkodásról tettek vallomást.

A Dunánál

Ennek a vallomásnak egy plebejus módon, tehát a nép elkötelezettségében gondolkodó költő nézőpontjából megfogalmazott változata József Attila 1937 májusában íródott, hét szonettből felépített Hazám című verse. Ez a költemény a dolgozó nép kiszolgáltatottságát és sérelmeit fejezi ki, s ennek a plebejus nézőpontnak a kialakítása révén különbözik a korszak hazafias verseinek nagy többségétől. József Attila lázító tényeket vesz sorra, magának a népnek a tehetetlenségét is szóvá teszi. Mégis, költői érvelésének végén a nemzetféltés és a hazaszeretet nagy lírai vallomását adja, arra is utalva, hogy a magyar nép immár mostoha történelmének egy újabb válságos periódusához érkezett:

S mégis, magyarnak számkivetve,

lelkem sikoltva megriad –

édes Hazám, fogadj szívedbe,

hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve

láncon – nekem ezt nem szabad!

Költő vagyok – szólj ügyészedre,

ki ne tépje a tollamat!

József Attila hazafisága - számtalan bizonyítéka van ennek -, az „európai magyarság” eszméjéből és erkölcsiségéből táplálkozott, akárcsak Adyé, Babitsé, Kosztolányié, Illyés Gyuláé. A haza fogalomköre azonban a trianoni tapasztalatokra reflektáló irodalom világában bizonyos mértékig átalakult, tulajdonképpen megújult, megerősödött és gazdagodott. A Babits és Kosztolányi, Kós Károly és Reményik Sándor, Illyés Gyula és József Attila által hirdetett új nemzeteszme ugyanakkor nem járt együtt elzárkózással, nem vezetett a kulturális izoláció kísérletéhez: elzárkózáshoz más nemzetek irodalma elől. Ellenkezőleg, irodalmunkban talán soha sem volt olyan erős a közép-európai összefogás gondolata, a Duna-tájon élő népek együttműködésének vágya, mint éppen a két világháború között. Ez a gondolat nagy történelmi hagyományokra épült: Kossuth Lajos és Teleki László eszmei örökségére, Ady Endre és Jászi Oszkár ideáljaira.

A dunai együttműködés eszméi erősödtek fel a román írókkal kapcsolatot kereső Babitsnál, a szerb irodalommal ismerkedő Kosztolányinál, a közép-európai népek lelki rokonságáról értekező Németh Lászlónál és természetesen a szlovák és román költőket fordító József Attilánál. A közép-európai (duna-völgyi) orientáció legnagyobb hatású és erejű költői megfogalmazása is József Attilához fűződik.

Az 1936 júniusában írott A Dunánál című nagyszerű költeményre gondolok, amely egyszerre személyes vallomás és nemzetstratégiai állásfoglalás. Ennek a költeménynek a zárószakaszai tanúskodnak a költőnek arról a meggyőződéséről, hogy a nemzeti sors őszinte vállalását a közép-európai nemzetek megbékélésének szolgálatával kell kiegészítenie:

A világ vagyok – minden, ami volt, van:

a sok nemzetség, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e múltnak már adósa

szelíd jövővel – mai magyarok!

…Én dolgozni akarok. Elegendő

harc, hogy a múltat be kell vallani.

A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vívtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Európa versei?

Végül azt is meg kell állapítanunk, és erről beszéltem az ungvári egyetem hallgatói és oktatói előtt, hogy József Attila nemzeti és közép-európai elkötelezettségét egy általános európai érdeklődés és elkötelezettség egészítette ki. Ez az elkötelezettség eleve mást jelentett, mint a kommunista mozgalom úgynevezett „proletár-internacionalizmusa”, mivel a nemzetek közötti szolidaritás ügyét nem rendelte alá sem a nemzetközi kommunista mozgalom, sem - mint különben igen sok nyugati demokrata író, mondjuk, a feddhetetlen erkölcsiségű Romain Rolland-tól a kommunista párt híveként tevékenykedő Louis Aragonig -- a Szovjetunió érdekeinek.

Az az európai orientáció, amelyet József Attila képviselt, olyan, a két világháború között élt magyar íróknak (Babits Mihálynak, Kosztolányi Dezsőnek, Márai Sándornak, Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Radnóti Miklósnak és másoknak) az eszmei tájékozódásával állítható párhuzamba, akik mindenekelőtt az európai (mondhatnám így is: a keresztény) humanizmus és erkölcsiség hagyományai nyomán ítélték meg a kontinentális viszonyokat. Tehát egy értékelvű gondolkodás nyomán, és éppen ennek az értékelvűségnek a jegyében utasítottak el mindenfajta totalitárius hatalmi berendezkedést, tehát nemcsak a német és olasz fasizmust, hanem a szovjet bolsevizmust is. Érdekes lenne ezekből az Európáról és Európához szóló magyar versekből összeállítani egy költői antológiát.

Úgy gondolom, hogy az ilyen ünnepi misszióknak szerepe lehet abban, hogy a trianoni határokon túl élő magyarok (főként a fiatalok) azt a képet kapják kulturális, irodalmi örökségünkről, amelyet nem minden küzdelem nélkül alakított ki a magyarországi irodalom: a történetírás és az irodalomoktatás. A Magyar Kultúra Napjának talán ebben lehet az igazi értelme: nem ünnepélyes megnyilatkozásokra van szükség, hanem termékeny gondolatokra.

Arra, hogy őszintén és hitelesen vessünk számot régebbi és jelenlegi tapasztalatainkkal, és jelöljük ki a felemelkedéshez elvezető utat. Ebben természetesen nemcsak az irodalomnak, a kultúrának, hanem mindenekelőtt a politikának, a közéletnek (és a mindenkori hatalomnak) is felelőssége és tennivalója van. De szép is lenne, ha a politika komolyan venné és esetleg követné az irodalom tanácsait.

Szerző