Elképedve olvastam a híreket szülővárosomról, meg a menekültekkel kapcsolatban ott történt felbolydulásról. Mi, körmendiek, még a rendszerváltozás előtt is szolidárisak voltunk az idegenekkel, az evangélium tanítása és a lelkiismeret szerinti életet vallottuk. Az iskolában mostanában azt tanítják a 8 éves unokámnak, hogy ha nem vigyáz, a migránsok ellopják a biciklijét. Amikor hazajön, éppen az ellenkezőjét hallja tőlünk: mindig segíteni kell a bajban lévőket. 1956-ban ugyanúgy segítettünk a Nyugatra menekülő magyaroknak, ahogyan most kellene ezeknek a szerencsétlen embereknek.
Emlékszem, a vasútállomáson azt mondta be a hangosbemondó: a második vágányról személyvonat indul Szabad Föld felé. Akkoriban is sokan meggazdagodtak a disszidáló családokon, mert átvitték őket gyalog a határon. Biztosan sokan emlékeznek még, amikor a búzaföldön felépítették a határőr ezred laktanyáit, senki sem tiltakozott. És a körmendiek akkor sem tiltakoztak - nagyon helyesen -, amikor a befogadó tábornak helyet adott a város. Nem zavartak senkit a katonák, és nem zavarnak senkit a menekültek sem.