Előző részünkből kiderült, hogy a francia értelmiség - Baudelaire, Delacroix, Gautier, Flaubert, id. Alexandre Dumas, Balzac - a XIX. század első felében megismerkedett a kannabisszal. Mindez jórészt Napóleon egyiptomi hadjáratának köszönhető, az ő katonái vitték haza a hasist. Ugyanebben az időszakban terjedt el használata Nyugat-Európában, így a brit szigeteken is.
Quo vadis cannabis? A cannabis jogi, orvosi, társadalmi vonatkozásainak összefoglaló áttekintése című munkájában ifj. Sipos László idézi Jonathan Green Kannabisz című, magyarul is olvasható művét. Eszerint a "kannabisz már a rómaiak óta jelen volt az Egyesült Királyságban, de »rekreációs« felhasználása lényegében ismeretlen volt". Az újkorban az 1800-as években terjedt el a kannabisz a La Manche csatornán keresztül. Az angol művészek követték a kialakult francia trendet, és hasist fogyasztottak a művészi ihlet érdekében - írja Sipos. Valószínű, hogy William Butler Yeats és Oscar Wilde is használta a szert. Ugyanakkor az angolok indiai és távol-keleti gyarmataikon is megismerkedtek a kender hatásával. Így például a kannabisz orvosi felhasználása Angliában William O’Shaughnessy ír orvosnak köszönhető, aki 1830-as években a Brit Kelet-Indiai Társaságnál és a Calcuttai Orvosi Egyetemen dolgozott. A kannabisz mindennapos gyógyszernek számított Indiában, ami arra késztette O’Shaughnessyt, hogy vizsgálni kezdje a szer hatásait. Eredményei szerint hatásos a reumás betegek fájdalmai ellen, valamint jó étvágynövelő szer. Amint ennek a híre eljutott a szigetországba és Amerikába, a növény egyre népszerűbbé vált. 1890-ben Viktória királynő orvosa, Sir Russel Reynolds dicsérte a szert, s állítólag a királynőnek is ezt írta fel görcsoldóként menstruációs fájdalmaira.
A mesemondó
Magyarországon, ahol a kender szintén évszázadok óta ismert volt, ám szinte csak a Cannabis sativa ipari célú felhasználásáról van adatunk, a franciákhoz hasonlóan közel-keleti, muszlim hatásra terjed el a kannabisz rekreációs célú használata. Ám ez a hatás jóval korábbi, mint a XIX. század, a 150 éves török uralom alatt már ismert volt a törökök, illetve az Oszmán Birodalom más népeinek ez a szokása. A kender rekreációs célú hazai használatáról mégis csak a XIX. századtól van adatunk. Mint utaltunk rá, a Hegy Vénének, vagy más néven a Hegyi Öregnek már bemutatott története itthon is ismert volt. Az előző részben idéztük id. Alexandre Dumas Monte Cristo grófja című regényének ezt ismertető részletét. A regény 1846-ban jelent meg Párizsban, de még abban az évben, 1846-ban lefordították magyarra, "Gróf Monte Cristo" címmel.
Jókai Mór 1883-ban megjelent, a szentföldi keresztes hadjáratokról szóló, Minden poklokon keresztül című regényében is előkerül az általa "Hegyek urának" nevezett történet az "assasinok"-ról: "De hát ki ez a »Hegyek ura« vagy »Hegyek vénje«, ahogy a nyugati népek fordítják a »Sheik Aldzsebál« (Sejk-al-Dzsebel - a szerk.) címet, jelentvén a »Sheik« urat is, öreget is? Ki az az ember, akinek a puszta neve említésére elsápadnak a koronás fők, s reszketve szállnak le trónjuk lépcsőiről, s félve tekintenek királyi székük kárpitjai mögé, s reszkető hangon kérdik e név kimondójától: »Mit kívánsz? Mit adjak?« Ki ez a rettenetes úr, akinek a keze elér hetedhét országon keresztül, s benyúl a kerített várakba, kincseket osztogat tele marokkal, s halálcsapásokat villámgyors kézzel; aki elől meg nem védi a kalifát a mameluk-sereg, az imámot a moschée szentélye, a bölcset a tudomány, a hőst a vitézség, aki ura az uraknak, bírája a bíráknak, próféta a próféták fölött, maga egy vallás, amely mindent tagad! Ki ez a titokteljes lény? Akitől csak a rémtettei hirdetik, hogy »van!«, de akit nem lát soha senki! Ezt elmondani egy kissé hosszú lesz."
Bort soha nem kaptak
Jókai hosszan idézi a már Marco Polotól ismert történetet arról, hogyan nevelte a "Hegyek ura" az általa kiválasztottakat assasinoknak. "Azokat, akiket szörnyű ítéleteinek eszközéül használt, »fedái«-k-nak hítták. Ezeket ő minden ország népe közül, még mint kis gyermekeket ragadozta el; kiválasztotta a legszebbeket, a legizmosabbakat. Azokat egész felnőtt legény korukig a bölcs vének nevelték az ő saját felügyelete alatt, a legszigorúbb, testedző életmód mellett, kemény kövön hálva, nyers húshoz, fövetlen borsóhoz szoktatva, minden sanyarúsággal ismerőssé téve; hogy a kínzás kiállását erénynek tartsák. Ezek bort soha nem kaptak, asszonyt nem láttak, hidegben hidegen, melegben melegen öltöztek. S a lelkük sem ismert semmi gyöngeséget: nem vonta a szívük gyöngéd érzelmekkel apához, anyához, szerető leányhoz. A bölcsek azt mondák a fiúknak, hogy minden gyönyörűség ott kezdődik a paradicsomban. De oda csak azok jutnak el, akik itt a földön szenvednek, sanyarognak, testüket megkínozzák. Aki ágyban hal meg, az a pokolba jut.
Mikor aztán a fedái úgy kifejlődött testi ügyességben és tudományokban, hogy lehetett rá valami nehéz feladatot bízni, akkor a vének egy este valami mámorító szert adtak neki, amitől elaludt. A keleti népek ezt »hasis«-nak hívják. Erről nevezték el a Hegyek urának a népét »hasisinok«-nak, hasisevőknek; amit aztán a frankok »assasin« névre bérmáltak el, s az ő nyelvük szerint ez is találó elnevezés volt: »orgyilkosok«.
Az álomkábulattól elnyomott fiatal fedáit aztán elvitték ez öntudatlan állapotában az Alamut vár körülzárt kertjébe. Az volt a Mohamed paradicsoma, e világon elővarázsolva. Mikor a fiatal fedái fölébredt mély álmából, tündérkertet látott maga körül, melynek virághullató, gyümölcskínálgató fái közül soha nem látott alakok lebegnek eléje: édenlakó húrik, akik mosolyogva, hízelegve üdvözlik, csábtáncukat járják, andalítva dalolnak, s tanítanak olyan tudományra, ami nincs a bölcseknek könyvében. Terített asztalt hoznak eléje, amin eddig sohasem ízlelt drága étkek párolognak, kínálják, jól tartják édes gyümölccsel, s még annál édesebbel is; olvadt lángot töltögetnek a pohárba, és azzal itatják; a tubafa nedve annak a neve a paradicsomban, és itt a földön bor. Mit a próféta tilt. E tilalom oly erős, hogy a Hegyek vénje egyikét a saját fiainak irgalom nélkül megölette, mivel boriváson kapta. – De itt - a paradicsomban aranyserlegből isszák azt, és bíbor ajkakról, ahogy még részegítőbb; míg az ifjú fedái a gyönyör halmaza alatt összeroskad, és ismét álomba merül.
Másnap reggel aztán megint ott ébred fel csupasz fekhelyén, a gyékénytelen téglán, s mikor nagyot sóhajtva megtörli szemeit, visszaemlékezve a bűbájos álomra, azt kérdi a mestertől, talpra ugorva, hogy hol van hát az a kés, amellyel utat lehet nyitni abba a paradicsomba, amit egyszer látott, élvezett, gyönyörködött benne, és soha többé el nem tud feledni. Ettől a naptól fogva a fedái olyan vakon engedelmes szolgája a hegyek vénjének, hogy ha azt mondja neki: ugorj le innen a toronyból a mélységbe, tétovázás nélkül megteszi."
Emigráció és hasis
Jókai a hasis élvezetéről az 1880-as években már az 1848/49-es szabadságharc török birodalombeli emigrációjától is szerezhetett ismereteket. Az emigrációban nagyon sokan kipróbálták a kannabiszt, Szécsi Noémi Nyughatatlanok című 2011-ben megjelent regényének hősei is használják a hasist. Az egyik jelenetben egy hajón egy magyar úr hasissal kínálja emigráns társait. Bárdy tiltakozik, hogy ő nem kér, mert „láttam a Szolimán-mosé oldalutcájában a vérben forgó szemű, nyáladzó roncsokat." A válasz: „Az ópium, ez pedig hasis - mondta Fábián, és még az ujját is felemelte, mintha kirívó tárgyi tévedést kellene azonnal megcáfolnia. - Tájékozatlanságból ne taszítsa el magától a lehetőséget, hogy kisebbedjék elméjén a nyomás. Én először azoktól az emigránsoktól kaptam, akik Törökből jöttek Kossuthtal, és azóta rendszeresen fogyasztom, ha financiális gondok gyötörnek vagy rám tör a Heimweh. (...) Ilyen vészterhes időkben a hasis a magyar hazafi egyetlen jó barátja."
A szegény zsidó családból származó Vámbéry Ármin, aki 1857-től négy évet töltött Isztambulban és csaknem törökké vált, így ír Küzdelmeim című művében: "Fájdalmas érzés nyilallik a lelkembe, mikor a magyar emigráció egyik legboldogtalanabb alakjára, Splényi Lajos báróra gondolok. Fiatal ember volt még, midőn a szabadságharc kormánya, diplomáciai küldetésben, Turinba rendelte. Ő volt Magyarország követe a szárd királyságnál. Mikor az önvédelmi harcnak vége szakadt, Törökországba menekült ős is. Nem tudom, mi bírhatta e rendkívül tehetséges és művelt embert arra, hogy a hasis élvezetének adta magát? Alighanem a meghasonlottság és a kétségbeesés. Mikor én megismertem, a züllésnek már legalsó fokán állott. Kolduló dervis módjára, mezítláb és rongyosan, heteken át mosdatlanul, nagy bottal a kezében csatangolt Sztambul utcáin. (...) Amennyire én tudom, az anyja két ízben lenn járt érte, hogy haza vigye Magyarországba. Mindhiába volt. Engedte, hogy felruházzák, követte is anyját Galacig, de onnan aztán visszaszökött a végső romlás tanyájára, Konstantinápolyba.
A sok anekdota közül, mely e boldogtalan emberünkről keringett, érdemes följegyezni az itt következőt. Turinban sok ismeretséget kötött az előkelő társaság, különösen pedig a diplomácia körében s a véletlen úgy hozta, hogy züllésének idején egy akkori ismerőse szárd követ volt épen a szultán udvaránál. Splényi egy napon sárosan és rongyaiba burkolva, azzal a kívánsággal jelentkezett a követség portásánál, hogy jelentse be a követnek. A portás, a helyett, hogy kívánságát teljesítené, elkergette. De Splényi nem engedett. Ráírta nevét egy darabka papirosra és parancsoló hangon követelte, hogy küldje fel azt a követnek. Ez, megpillantva az ismerős nevet, sietve jött le a lépcsőn maga, és kereste, hogy hol van az az úr? A portás reámutatott a koldusra, ki szemrehányó hangon kérdezte: – É tu non me conosci? – A követ megismerte hangjáról és felvezette lakására. Hogy mi történt köztük, nem tudja senki. Csak az az egy bizonyos, hogy Splényi nemsokára rá megint oly nyomorban élt, mint annak előtte és a züllés útján nem állította meg többé semmi. A vége az volt, hogy betegen szedték fel az utcán, bevitték a Soeurs de la Charité perai kórházába, ott aztán meghalt. Egyszerű márványemlékkel megjelölt sírban pihen a perai keresztény temető halottai közt.
A hasis bizony nem egy áldozatát szedte akkoriban a konstantinápolyi magyarság közt. A boldogtalan Splényi sógora, Guyon tábornok is miatta halt meg. A szerencsésebbek közül való volt a székely Berzencey. Ő is mélyen belemerült már ebbe a szenvedélybe."
Kender - szócikk a Pallas Lexikonból
Kender (növ., Cannabis L.), a róla nevezett család génusza, egy faja eredetileg Ázsia középrészén honos, de elfajzott és sokfelé elterjedt. Tipusa a Cannabis sativa vagyis vetett K. (kender - a szerk.) egynyári, egész másfél m. magas, durva és kurtaszőrü kóró. Az egész 6 m. magas fajtáját khinai v. óriás K.-nek (var. Chimensis v. gigantea) mondják. Levele 3, 5, 7, ritkán 9 levélkéből ujjasan összetett, levélkéje keskeny lándsás, fürészelt. Rendesen kétlaki, kétféle száru, mert a K. himje a magvas K.-től könnyen megkülönböztethető. K.-szálak közt vékonyabb és sápadtabb szálakat is látunk, melyek megrázva porzanak. A zöldebb nem porzik. a sápadtabb szálat a nép virágos K.-nek nevezi. Ez a K. him alakja. A sötétzöld szál a magvas K. Ez viseli a termő virágokat. Ezek állása leveles füzér, mert a virágoknak a virágzat megnyult tengelyén nincs számbavehető helye. A termő virágnak egylevelü zöld leple van, de az egyik oldalán hasadt, egy termő van benne két pelyhes termőszállal. Ebből lesz a kendermag, vagyis aprószerü makk, s a le nem hulló lepel takarja. A virágos K.-en csupa himvirágok vannak, a magvas K.-en csupa termő virágok; egy száron vegyest ritkán találni mind a kettőt. Az ily ritkaság az egylaki K. (l. o.).
A K. Persiából és K.-Indiából ered. Mint fonószövő termék Európába már a legrégibb időben elterjedt; nálunk, kivált az Alföldön, elvadulva még a homokon is gyakori. Frissében minden része erős, bódítószagu, fejfájító, ez a benne levő gyántától ered. Sokfelé termesztik. Oroszországban, hol a K. vitorla-vászonnak meg halászó hálóknak majdnem elkerülhetetlen, a legtöbb meg a legjobb K.-t termesztik, s a legnagyobb K. piaca van. Hazánkban az apatini K.-t emlegetik. Szövete durvább, de sokkal tartósabb mint a lené. A K. fonószövő része a szárnak hársrostja. A C. Indicát Lam. a Himálaján 2300 méter magasságig termesztik; gyakran a K. tőalakjának tartják, de csak elfajzás, a magvasénak teteje sárgászöld gyántát bőven izzad (khurrus, churrus, charras, csers), s magérlelés előtt gyüjtik. Ilyen gyántája az európai és amerikai K.-nek nincs. Hathatós gyántájának alkotó része: a mérges tetanokannabin, az altató kannabin (l. o.) v. hasisin meg a párolgó olaj. Alkoholos kivonatot meg tinkturát készítenek belőle, mind a kettővel altatnak, különösen gyengébben ható opium helyett.
A K.-gyántát lekaparják s a kereskedésben borsó- és diónagyságu darabjait árulják. A belőle vagy a K.-ből készült mámorosító szer dohánnyal szokás elszíni; hasis v. molak a neve s a részegítő szerek legelterjedtebbike, már a szittyáktól ismeretes. 2-300 millió ember rabja ennek az élvezetnek, egész Afrikában, Indiában, Persia és Törökországban. Nagyon keserü, azért ha nem szíjják, hanem másképp eszik, mindenféle fűszert és édességet adnak hozzá. A hasis ugyan nagyon kedvelt élvezet, de tul mértékben őrülést, inmerevedést, a legborzasztóbb testi kínt, végre tökéletes szellemi romlást okoz. Kedvelt szer továbbá a K. virágzatának vagy a magvazás kezdetén levő termő füzérének a teteje, bhang v. guaza néven, valamint az 1 m. hosszu s a levelektől megtisztított, csak az elgyántásodott virágokat v. a fiatal terméságazatot viselő szára (gunjah). Ez officinális, v. 65 cm. hosszu nyalábokba kötve szívásra árulják.