Szombati 7-es - Blöff, you know

A Magyar Nemzeti Bank elnökének megint sikerült valami örökzöldet alkotni, a fenéken a piros pötty, vagy a package, you know (mert angolul elegánsabb) és még számtalan kiszólás után a blöff, blöff, blöff vonulhat be a politikai folklór szövegkönyvébe. És az a szép a dologban, hogy Matolcsy voltaképpen nem is akar ennél többet. Eszébe nem jut komoly választ adni a komoly kérdésekre, netán megmagyarázni, tényeket sorolni, miért is tekinti ő a sajátjának azt, ami nem az övé, miért gondolja úgy, hogy arra költ és annyit, amennyit akar. Matolcsy pontosan tudja, hogy gúnyolni fogják, hogy publicisztikákban fognak róla megemlékezni, hogy az ellenzék majd a fejét követeli, de egy idő után minden elcsendesül. Így aztán felesleges neki idegeskedni azon, hogy majd súlyosabb számonkérések is következhetnek, hogy esetleg az ügyészség, vagy a számvevőszék mélyebb vizsgálatot indít, tudja, hogy nem fog. Vagyis bármit is írnak róla, az nem lesz több falra hányt borsónál. Vagy maradjunk Matolcsynál: blöff, you know.

Illetve.

Magamban odáig jutottam, hogy a falra hányt borsó az már egy szép eredmény. Annyit jelent csak, hogy bármit nyugodtan szóvá tehetünk, bírálhatunk, annak úgy sem lesznek következményei. Már régen letettem arról, hogy egy újság kritikai írása, nota bene leleplezése valóban következményekkel járjon. Az illetékesek, ha szembesítik is őket a csalással, lopással, hazugsággal, lazán letagadják, kioktatnak, visszatámadnak. De, ismétlem, ez már egy kifejezetten szép eredménynek számít ebben a szép új világban. Az orbáni logika ugyanis egészen másként működik. A bírálat ugyanis, ezt magától a miniszterelnöktől tudjuk, olyan mértékben felbőszíti, hogy csakazértis hangulatba taszítja őt. Hallhattuk, a fecsúti kisvasutat ért támadások kapcsán arra jutott, hogy akkor bizony tovább kell építeni, hosszabb pályán kell futtatni azt a vasutat. Nehogy már bárki azt gondolja, hogy meghátrálásra lehet őt késztetni. Ez kizárólag akkor következhet be, ha egyértelművé válik a politikai kár, ha nyilvánvaló veszteséget jelent, ha a dolog elkerülhetetlennek tűnik. Mint történt ez a vasárnapi boltzár esetében, de ott is csak a kopaszok ügyetlen feltűnése miatt. Ha ez a Kubatov-csapatként is leírható társaság kicsit is európai külsőt ölt, még ma is zárva lennének a boltok vasárnap. (Nagy kár, hogy a szocialisták nem folytatták az akciósorozatot; nem a már nyitott ajtókat kellett volna döngetni, hanem a bűnüldöző szervek rejtekhelyein megbúvó kopaszokat előcsalogatni, kapcsolatrendszerüket feltárni. De mert nem ezt tették, nem ezt teszik, elillant az ügy kommunikációs hozadéka, mi több a pluszból mára mínusz lett, a baloldal nagyobb dicsőségére...)

Tegyük azonban félre az ellenzék, sajnos, menetrendszerű bénázását, beszéljünk tovább arról, hogy a durcás Orbán miként is reagál a bírálatokra. Említettük a felcsúti kisvasút példáját, de azért vannak ennél sokkal durvább esetek. Abból ugyanis senkinek sem eshet baja, hogy feleslegesen – szívesen írnám: - pöfékel a kormányfő játékvonata, legfeljebb elbukik rajta néhány milliárdot az ország. Az iskolák államosítása viszont már nagyobb téttel jár. Már persze, ha ebben az országban számítanak az emberek, vagy még inkább, számítanak a pedagógusok. A dacos kormányfőnek feltehetően nem, különben nem azt lépné meg, mint amivel az orbánvonatnál is fenyegetett, azaz pont az ellenkezőjét annak, mint amit a tanárok, szakszervezetek, civilszervezetek követeltek. A Klik lebontása helyett lényegében még nagyobb Kliket épít, azaz ahol nincs semmi keresnivalója az államnak, oda is bevonul, kvázi hatóságilag. Hónapokon keresztül játszatta el bábjaival a tárgyalásokat - elhúzva egészen az érettségikig, illetve a közelgő nyári szünetig -, tudván, hogy ezekre az időkre elhal az ellenállás ereje, hogy aztán megfordítsa mindazt, amit addig ígért.

De mehetünk tovább; hiába írunk, beszélünk arról, hogy milyen méreteket ölt az állami korrupció, hiába mutatott rá először Magyar Bálint és azóta sorban valamennyi komolyan vehető politikai elemző, hogyan is tette az Orbán-adminisztráció törvényessé a lopást – előkép: „ne mi nyerjük a legtöbbet” -, megannyi publikáció sem tud gátat emelni az újabb és újabb vagyonszerzések elé. Ha például Mészáros Lőrinc, Garancsi István és a többi újgazdag a publicisták szerint szemérmetlen módon jut hozzá újabb és újabb javakhoz, mégpedig az állam jóvoltából, biztosak lehetünk, hogy másnap, harmadnap ismételten pályázat győzteseként, vagy anélkül ismét gazdag zsákmány birtokosai lesznek. És ez így megy már évek óta. A módszertan hat éve magabiztosan, akadályok nélkül működik. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hüledezünk, és úgy viselkedünk, mint az egyszerű ember a viccben: erre már mi sem gondoltunk. Arra már mi sem gondoltunk, hogy minden a nyakunkba zúdul, és ha sokat okvetetlenkedünk, még rosszabbul is járhatunk. Szóval jobban tesszük, ha szépen csendben maradunk, nehogy felmérgesítsük a miniszterelnököt. Mert a végén még megtalálja a jobb keze mellé a balt is és ugyan, kell nekünk még egy Matolcsy?