Szombati 7-es - Blöff, you know

A Magyar Nemzeti Bank elnökének megint sikerült valami örökzöldet alkotni, a fenéken a piros pötty, vagy a package, you know (mert angolul elegánsabb) és még számtalan kiszólás után a blöff, blöff, blöff vonulhat be a politikai folklór szövegkönyvébe. És az a szép a dologban, hogy Matolcsy voltaképpen nem is akar ennél többet. Eszébe nem jut komoly választ adni a komoly kérdésekre, netán megmagyarázni, tényeket sorolni, miért is tekinti ő a sajátjának azt, ami nem az övé, miért gondolja úgy, hogy arra költ és annyit, amennyit akar. Matolcsy pontosan tudja, hogy gúnyolni fogják, hogy publicisztikákban fognak róla megemlékezni, hogy az ellenzék majd a fejét követeli, de egy idő után minden elcsendesül. Így aztán felesleges neki idegeskedni azon, hogy majd súlyosabb számonkérések is következhetnek, hogy esetleg az ügyészség, vagy a számvevőszék mélyebb vizsgálatot indít, tudja, hogy nem fog. Vagyis bármit is írnak róla, az nem lesz több falra hányt borsónál. Vagy maradjunk Matolcsynál: blöff, you know.

Illetve.

Magamban odáig jutottam, hogy a falra hányt borsó az már egy szép eredmény. Annyit jelent csak, hogy bármit nyugodtan szóvá tehetünk, bírálhatunk, annak úgy sem lesznek következményei. Már régen letettem arról, hogy egy újság kritikai írása, nota bene leleplezése valóban következményekkel járjon. Az illetékesek, ha szembesítik is őket a csalással, lopással, hazugsággal, lazán letagadják, kioktatnak, visszatámadnak. De, ismétlem, ez már egy kifejezetten szép eredménynek számít ebben a szép új világban. Az orbáni logika ugyanis egészen másként működik. A bírálat ugyanis, ezt magától a miniszterelnöktől tudjuk, olyan mértékben felbőszíti, hogy csakazértis hangulatba taszítja őt. Hallhattuk, a fecsúti kisvasutat ért támadások kapcsán arra jutott, hogy akkor bizony tovább kell építeni, hosszabb pályán kell futtatni azt a vasutat. Nehogy már bárki azt gondolja, hogy meghátrálásra lehet őt késztetni. Ez kizárólag akkor következhet be, ha egyértelművé válik a politikai kár, ha nyilvánvaló veszteséget jelent, ha a dolog elkerülhetetlennek tűnik. Mint történt ez a vasárnapi boltzár esetében, de ott is csak a kopaszok ügyetlen feltűnése miatt. Ha ez a Kubatov-csapatként is leírható társaság kicsit is európai külsőt ölt, még ma is zárva lennének a boltok vasárnap. (Nagy kár, hogy a szocialisták nem folytatták az akciósorozatot; nem a már nyitott ajtókat kellett volna döngetni, hanem a bűnüldöző szervek rejtekhelyein megbúvó kopaszokat előcsalogatni, kapcsolatrendszerüket feltárni. De mert nem ezt tették, nem ezt teszik, elillant az ügy kommunikációs hozadéka, mi több a pluszból mára mínusz lett, a baloldal nagyobb dicsőségére...)

Tegyük azonban félre az ellenzék, sajnos, menetrendszerű bénázását, beszéljünk tovább arról, hogy a durcás Orbán miként is reagál a bírálatokra. Említettük a felcsúti kisvasút példáját, de azért vannak ennél sokkal durvább esetek. Abból ugyanis senkinek sem eshet baja, hogy feleslegesen – szívesen írnám: - pöfékel a kormányfő játékvonata, legfeljebb elbukik rajta néhány milliárdot az ország. Az iskolák államosítása viszont már nagyobb téttel jár. Már persze, ha ebben az országban számítanak az emberek, vagy még inkább, számítanak a pedagógusok. A dacos kormányfőnek feltehetően nem, különben nem azt lépné meg, mint amivel az orbánvonatnál is fenyegetett, azaz pont az ellenkezőjét annak, mint amit a tanárok, szakszervezetek, civilszervezetek követeltek. A Klik lebontása helyett lényegében még nagyobb Kliket épít, azaz ahol nincs semmi keresnivalója az államnak, oda is bevonul, kvázi hatóságilag. Hónapokon keresztül játszatta el bábjaival a tárgyalásokat - elhúzva egészen az érettségikig, illetve a közelgő nyári szünetig -, tudván, hogy ezekre az időkre elhal az ellenállás ereje, hogy aztán megfordítsa mindazt, amit addig ígért.

De mehetünk tovább; hiába írunk, beszélünk arról, hogy milyen méreteket ölt az állami korrupció, hiába mutatott rá először Magyar Bálint és azóta sorban valamennyi komolyan vehető politikai elemző, hogyan is tette az Orbán-adminisztráció törvényessé a lopást – előkép: „ne mi nyerjük a legtöbbet” -, megannyi publikáció sem tud gátat emelni az újabb és újabb vagyonszerzések elé. Ha például Mészáros Lőrinc, Garancsi István és a többi újgazdag a publicisták szerint szemérmetlen módon jut hozzá újabb és újabb javakhoz, mégpedig az állam jóvoltából, biztosak lehetünk, hogy másnap, harmadnap ismételten pályázat győzteseként, vagy anélkül ismét gazdag zsákmány birtokosai lesznek. És ez így megy már évek óta. A módszertan hat éve magabiztosan, akadályok nélkül működik. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hüledezünk, és úgy viselkedünk, mint az egyszerű ember a viccben: erre már mi sem gondoltunk. Arra már mi sem gondoltunk, hogy minden a nyakunkba zúdul, és ha sokat okvetetlenkedünk, még rosszabbul is járhatunk. Szóval jobban tesszük, ha szépen csendben maradunk, nehogy felmérgesítsük a miniszterelnököt. Mert a végén még megtalálja a jobb keze mellé a balt is és ugyan, kell nekünk még egy Matolcsy?

Szerző
Németh Péter

Vége nincs film

Azt mondja lapunk kérdésére a Kormányinfón Lázár János kancelláriaminiszter, fogalma sincs, mire vagyunk kíváncsiak, mert ő sajnos, még nem látta Rubovszky György képviselő úr, igazságügyi bizottsági elnök - szerinte - „aljasul” rögzített Hír TV-s felvételét, amelyen – bármennyire igyekszik tagadni -, bizony elhangzik Áder János köztársasági elnök neve, mint akit „a Viktor nem enged” jövőre újraválasztani. Mi pedig nagyon nem tudunk hinni Lázárnak. Sőt! Élesen magunk előtt látjuk, ahogyan a kormányfrakció minden tagja csámcsogva, buján, kajánul vagy rémülten újra és újra lepörgeti a felvételt. Látjuk, ahogyan szüntelen csörögnek a mobilok, suttognak a csámcsogó, buja, kaján vagy rémült hangok: láttad, miket beszélt ez a fecsegő vén bakkecske?

Ám, meglehet, a kancelláriaminiszter tényleg nem látta a felvételt, nem csörrent meg a telefonja csak egyszer, de akkor nagyon. Mert ő maga állítja, a kormányfő a lelkére kötötte, a Kormányinfón részletesen számoljon be arról, hogy maga Orbán Viktor – a párt alapszabályának alávetve magát -, milyen procedúrán hajtja majd keresztül a köztársasági elnökjelölteket. Hogy aztán mindent megfontolva és mindent meggondolva frakciója elé vigye a döntését. És, hihető vagy sem, Lázár nem kérdezte a nagyurat, miért olyan fontos kérdés ez most, hogy még a Soros Györgyöt is megelőzze, még ezek után sem ült a számítógép elé, hogy képbe kerüljön, hanem óvatlanul kiszolgáltatva magát a sajtóhiénáknak, feldarálta a pártszabályzatot. Tapasztalt jogásznak nevezte Rubovszkyt, aki nem beszél ám akármit. Anélkül, hogy a képviselő-elnök urat látta-hallotta volna Áderről, meg „a Viktorról” és a jobbikos javaslat házszabály-ellenes blokkolásáról suttogni. Egy olyan világban legyintgetni a sajtóra, ahol minden kamera, minden magnó állandóan forog. Ez tényleg nem akármi.

Ismerjük, bár nem túlzottan kedveljük a kancelláriaminiszter stílusát. Egy olyan ember modorát és mentalitását, aki dörzsölt intelligenciájának tudatában messze kimagaslik a rubovszkyak siserehadából. Ismerjük, mint olyan politikust, aki tud bánni a sajtóval és a nyilvánossággal. Aki megtanult úgy mellébeszélni, hogy lehet rajta bosszankodva röhögni. Címerállata ő ennek a rezsimnek, a kormánypropagandából a Kormányinfók rendszere az egyetlen, ami működik, és ezért a miniszterelnök nem lehet elég hálás, ha lojális lesz, sokáig ki nem játszott lap lesz a kormányfő kezében.

Bár ez a nem látott videó azért túlzás volt. Hirtelen a lengyel Jerzy Urban jut eszünkbe, aki hatalmas, elálló fülével a borzalmas nyolcvanas évek elején vitte a rendkívüli állapotot bevezető, világszerte utált Wojciech Jaruzelski tábornok szavát, s úgy tudott bánni a nemzetközi sajtó képviselőivel, hogy heti találkozóikra alig lehetett bejutni Varsóban. Mondta a saját maguk igazát, úgy hogy ha nem is elfogadta, de mindenki megértette az igazat is. Kedvelték, mert nem nézte hülyének a sajtót. A kancelláriaminiszter annak nézi a nyilvánosságot, és még élvezi is.

Áder János nem kívánta kommentálni sem a történteket, sem a találgatásokat. Pontosan tudja, miért, amikor csak félkézzel dob vissza aláíratlanul olyan törvényeket, amelyektől már az ő ős-fideszes feje is kivörösödik, hogy aztán látványosan a globális felmelegedés kérdéseibe merüljön. Tudhatja, amit tud, hogy már csak egy éve van abban a mind kényelmetlenebb székben, amibe belenyugvó megalkuvóként beleült, s nem lesz ellenére, ha kihullik ebből a gépezetből. Lázár meg abba sem akarja hagyni annak ecsetelését, milyen régi, harmonikus viszony köti össze az elnököt és a kormányfőt. Mi pedig azon tépelődünk, milyen végtelenített hazug videót nézünk végig minden csütörtökön.

Szerző
Friss Róbert

Kormány a dackorszakban

A dackorszak minden szülő rémálma. Két éves koruk körül kapja el a gyerekeket. Ha valami nem úgy történik, ahogy képzelték, dührohamban törnek ki. Ha próbálják csendesíteni őket, ésszel érvelni, még erőszakosabbak lesznek. Juszt is. Ordítanak, toporzékolnak, toppantanak a lábacskájukkal. „Nem, nem, nem!”- kiabálják mindenre, nem vesznek tudomást senkiről, ragaszkodnak a saját akaratukhoz, még ha annak nincs is semmi értelme.

A mi kormányunk is eljutott a dackorszakba. Nem csoda: a 2014-es választások óta éppen két esztendő telt el. Két éves a kormány, és tessék! Sosem volt könnyű vele, de most egyenesen kibírhatatlan. Az angolok nem véletlenül nevezik ezt az életkort „terrible two”-nak, egy hazai blog pedig „a borzalmas két évesek idejének”. A gyermek- és kormánypszichológusok szerint mindennek az az oka, hogy a kis akaratosak ilyenkor próbálják ki, meddig lehet elmenni, hol húzódnak a határok. „Egy időzített bombával élek együtt” - panaszkodik az egyik szülő. „Én mostanában csak Terrorkának nevezem”- írja egy mama.

Szakasztott ilyen a mi kis Terrorkánk is. Mármint a kormány. Ha valaki ellent mer mondani valamelyik mániájának, jön a „dafke”, még inkább csinálja. Voltak ugyan előjelek, talán korábban is túl sokan kényeztették, azt hitte, mindent elnéznek neki. Ha az Alkotmánybíróság valamire nagy ritkán megcsóválta a fejét, toppantott egyet a hurkás lábacskáival, amivel úgy szeret rugdosni, és beleírta az akaratát az Alaptörvénybe. De akkor még néha mintha értett volna a szóból. Azért mégsem verte falba a fejét, vigyázott magára. Ha úgy érezte, a fal erősebb, mint ő (de csak akkor), hátrébb lépett, és visszaszívta az internetadót meg a vasárnapi zárvatartást. De most eljutott a két évesek dackorszakába. Ha rá merünk szólni, rátesz egy lapáttal. Megfeszíti magát, ő akar az erősebb lenni. Úgy viselkedik, mintha egyedül lenne a játszótéren, elveszi mások játékát, ki nem engedi őket a markából, görcsösen kapaszkodik beléjük az ujjacskáival. A labdák körül pláne iszonyú patáliát csap. Ha lát egy Várat a homokban, mindjárt azt ordítja: az az övé, és széttúrja, nem érdekli, hogy mások építették. A Ligetbe már ki sem merjük vinni sétálni, mert ott is rájön a hoppáré, minden fa az útjában van, átgázol a bokrokon, letépi a leveleket. Ha éppen nem cirkuszol, tör-zúz, akkor idegesítően csilingel a kisvonatával. Az is egy vagyonba került, mint az összes játéka. Persze, nem kellene lépten-nyomon felhúznunk magunkat, végül is ő csak egy butus két éves kormányka, még a szobatisztaságával is baj van, hát mit várhatnánk tőle. De azért valljuk be, hiába a miénk, roppant idegesítő. Pláne, hogy az idegenek előtt is így viselkedik, aki látja, minket hibáztat: miért nem csinálunk már vele valamit.

A kormányzati dackorszak beköszöntét éppen ez a kisvonat jelezte. Valaki a családból szóvá tette, hogy ez kicsit túl drága játék Alcsúttól Felcsútig, hát jött is mindjárt a hiszti: ha sokallják az 1 milliárdot, akkor meghosszabbítja Bicskéig 9 milliárdért. „Ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig”, át a megyehatáron. Beeee! Ilyenkor persze nem szabad komolyan venni, amiket dacból kiabál, például azt, hogy a kisvasútnak már a hosszabbítás előtt legrosszabb esetben is napi 2500 utasa lesz, jó esetben meg 7000. A nevelési kézikönyvekben benne van, ilyenkor nem érdemes visszakiabálni, még annyit sem, hogy a budapesti gyerekvasútnak is csak napi 1000 van, pedig a főváros egy picivel nagyobb, mint Felcsút. A tudósítók is csak halkan sóhajtoztak, nehogy felhergeljék: „Leginkább torokszorító volt, ahogy a kisvasút a semmiből megy a semmibe, a semmi közepén…Kazahsztánban legalább az egész le lenne fújva arannyal.” Még az kellett volna, hogy kormányka meghallja, már rég az aranyért toporzékolna.

Enélkül is elég baj van az újabb hisztijével. A dackorszak előtt még azt mondta, a Klik teljesen megszűnik. Most viszont begurult. A családnak úgy kell ugrálnia, ahogy a kétéves fütyül. Ha nem tetszett nekik az oktalan államosítás, majd még jobban államosít. Eddig is a Klik volt mindenütt a „fenntartó”, ő dirigált a pedagógusoknak, ő késlekedett az óraadók fizetésével, neki kellett volna gondoskodni a taneszközökről, a számítógép javításáról, krétáról, papírról. Na, nem is volt se kréta, se papír. De azok az önkormányzatok, amelyek ragaszkodtak a lakosaik pénzéből épített iskolához, a „működtetést” megtarthatták. Bele ugyan nem szólhattak semmibe, de legalább az épületről magáról gondoskodhattak. Onnan lehetett tudni, az 5000 iskola közül melyik tartozik ehhez az 55 százalékhoz, hogy ott legalább nem hullott a vakolat, mert a helyiek kifestettek. A másik 45 százalékban viszont kiöntött a WC, és nemcsak a kréta hiányzott, hanem az ablaküveg is. Most mindenütt egyforma rossz lesz, a Klik működtet minden épületet. Juszt is. A kétéves toporzékol: Klik, Klik, sihuhu!

A szakkönyvek szerint a dackorszak 3 és fél éves korig tart. Meglátjátok, a választás előtt milyen cuki, mosolygós, angyali kormánykával lesz dolgunk! A lakásban persze ott lesznek a hisztik dúlásának nyomai, de a család szerencsére könnyen felejt.