Népítélet - Matolcsynak mennie kell!

Publikálás dátuma
2016.05.21. 10:55
Fotó: Népszava
Nem blöff ez, hanem korrupció - írja a Vasárnapi Hírek. Hiába próbálják a forint elleni támadásnak láttatni, Matolcsy György pechjére pont az MNB-alapítványok 260 milliárdos botránya törheti át a korrupció terén a közöny falát. Ugyan a polgárok továbbra is a politika természetes velejárójaként kezelik a „mutyit”, ám azt egyre nehezebben viselik, hogy semminek nincs következménye.

Így a Publicus Intézet felmérése (ami a Vasárnapi Hírek számára készült) úgy találta: az emberek majdnem 60 százaléka menesztené Matolcsy Györgyöt. Nem véletlenül. Ugyanis míg a legtöbb esetben a kormányzati kommunikáció képes volt elmagyarázni, hogy milyen stratégiai célok indokolták a mutyikat, az MNB-alapítványok esetében viszont az emberek 66 százaléka gondolta úgy: felesleges dolgokra fizetett ki (ráadásul Matolcsyhoz közel álló embereknek) milliárdokat a jegybank. Márpedig egy 4 milliós zongorától könnyebben szorul ökölbe az átlagember keze, mint egy 3600 milliárdos paksi bővítéstől. Így nem csoda, hogy a választók majdnem kétharmada értékelte úgy: az MNB-alapítványok kifizetései azt bizonyítják, hogy szélsőséges mértékű korrupció folyik Magyarországon.

És a jelek szerint a jegybanki történet felülírja a régi beidegződéseket. Március óta 2 százalékkal többen, immár 32 százaléknyian vallják, hogy az Orbán-kormány korruptabb, mint a szocialista kabinetek. 

A teljes cikk itt olvasható!

Szerző
Frissítve: 2016.05.21. 16:57

Illúziók és realitások menekültügyben

Publikálás dátuma
2016.05.21. 09:35
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/CARL COURT
A populizmus világszerte újra hódít, s egyelőre kevés az esély a feltartóztatására. Úgy tűnik, az EU-török megállapodás is azért fog meghiúsulni, mert egyszerűbb a karzat közönségének szónokolni, mint hatékony közigazgatási együttműködést kiépíteni egymással és a törökökkel. Az külön kérdés, hogy a menekültcserének nevezett akció ellentétes a nemzetközi joggal is. Senki nem tudja megmondani ugyanis, hogy – más menekültekért cserébe – milyen jogi felhatalmazás alapján toloncolják vissza azokat, akik egyszer már átjutottak Görögországba.

Jean-Claude Juncker, bizottsági elnöknek abban biztosan igaza van, hogy az új terrorizmus elleni török törvény színtiszta demagógia, mert valójában az ellenzéket és a sajtót akarják elhallgattatni a szabadságjogok korlátozásával. Mégsem volt bölcs dolog nyilvánosan megüzenni Erdogan elnöknek, hogy a szabályokon változtatniuk kell, különben nem kapnak vízummentességet. A sértődött török válasz hamarosan meg is érkezett Brüsszelbe, s ma senki nem tudja, mi fog történni a következő hetekben. Az sajnos valószínű, hogy a jó idő beálltával ismét százezrek indulnak el a kontinens felé, s a megoldásnak hitt EU-török megállapodás egyelőre nem sok jóval biztat. A világ leggazdagabb földrészét ma már az fenyegeti, hogy visszatér a 20. század első évtizedeinek kaotikus viszonyaihoz – elsősorban az Unió politikai és közigazgatási tehetetlensége miatt. A német kormány például azzal számol, hogy 2020-ig csaknem 100 milliárd eurót kell majd menekültekre fordítania. Ez ugyan jó kétharmada az EU éves költségvetésének, de valódi „uniós” megoldásokról továbbra sem nagyon hallhatunk.

A populisták és a menekültügy

A 2008-as pénzügyi válság Európát is megrázta, s maga az Unió is főleg emiatt vált egyre népszerűtlenebbé polgárai körében. Az Eurobarométer újabb kutatásai egyértelműen mutatják az összefüggést: a válság óta ugyanis évről évre csökken azoknak a száma, akiknek pozitív a véleményük az integrációról. Ezt tetézte még a több mint egy éve tapasztalható tehetetlenkedés menekültügyben. A háborús övezetekből és a legszegényebb országokból – mintegy 60 milliós – tömeg indult meg a centrumok felé. 2015 óta főleg az Európai Unió küzd az otthonukat elhagyók áradatával, de más földrészeken sem sokkal jobb a helyzet. A válságkezelés kudarcai mindenütt lejáratták a mérsékelt centrumpártokat, s a közvélemény ezért is fordul egyre inkább a populista nacionalisták felé. Kelet-Európában különösen „trendivé” vált például olyan döntések miatt is kárhoztatni az Európai Uniót, amelyeket a tagállamok kormányai maguk hagytak jóvá.

A menekültekkel kapcsolatos egyik legnagyobb probléma, hogy az európai kormányok – a tavalyi drámai események ellenére is – még mindig csupán belpolitikai, idegenrendészeti ügyként kezelik e meglehetősen összetett jelenséget. A „megoldást” is nemzeti szinteken keresik, ráadásul az sem tudatosult bennük, hogy már a sikeres válságkezeléshez is nagyságrendekkel több pénzre és a tagállamok szoros közigazgatási együttműködésére lenne szükség. Ötletelések és egyéni politikusi akciók helyett komolyan vehető európai szintű döntéseket kellene hozni, miután az integrációnak eddigi története legnagyobb válságával kell szembenéznie. A befogadási kvótákról vagy a kimaradók 250 ezer eurós „szolidaritási hozzájárulásáról” folytatott terméketlen viták csak arra jók, hogy kijelöljék az újabb és újabb témaköröket, amelyek ellen a demagógok nemzeti ellenállási harcot hirdethetnek.

A menekültválság ugyanis globális probléma, amit – ha megoldani nem is, de - nemzetközi összefogással valamilyen mértékben kezelni lehetne. A hithű populisták azonban ezen még csak el sem gondolkodnak. Donald Trump, David Cameron és a többiek ugyanabból a hazug kottából játszanak, és hozzájuk próbál meg „felnőni” a magyar miniszterelnök is. Közös vonásuk, hogy tudatosan cserélik fel az okokat az okozatokkal, és országaik valamennyi gazdasági és társadalmi problémáját a megnövekedett bevándorlási, újabban menekült-áradattal próbálják meg összefüggésbe hozni. Visszaélnek azzal, hogy a választók – különösen azok, akik a válság előtt még a középrétegekhez tartoztak – nem látják át, valójában mi fenyegeti az egzisztenciájukat.

A további lecsúszástól való félelem időszakában igen nehéz meggyőzni az embereket arról, hogy a hordószónokoktól biztosan nem várhatnak megvalósítható politikai alternatívákat. A napokban már – az egyébként mindig távolságtartó – Barack Obama is a republikánus sztár-jelölt szellemi képességein élcelődött. Trump-ra utalva jegyezte meg, hogy „a tudatlanság nem erény sem a politikában, sem az életben. Nem elegáns dolog, ha valaki nem tudja, hogy miről beszél”.

Menekültügyben a mai Magyarországon pontosan ugyanez a helyzet. Talán összesen néhány ezer menedékkérő tartózkodik nálunk, a Fidesz-politikusok mégis az ország biztonságát alapjaiban fenyegető veszélyről szónokolnak. A kormány nemhogy az újabb hullámok érkezésére igyekezne a rendelkezésére álló eszközökkel felkészülni, hanem a még meglévő táborokat is sorra számolja fel. Az pedig végképp semmivel nem magyarázható, hogy embertelenül bánnak olyan – a gyermekeiket is mentő – családokkal, amelyek amúgy csak átutazni szeretnének Magyarországon. S akkor még nem beszéltünk a példátlanul demagóg és jogilag is teljesen értelmetlen kvóta-népszavazás ügyéről.

A szabályok elavultak

A sürgősen megoldandó feladatok számbavételét a jogi alapoknál kellene kezdeni. A jelenlegi szabályok ugyanis egy más – a maihoz semmiben nem hasonlítható – világhelyzetben születtek. Az 1951-ben elfogadott Genfi Egyezmény a II. világháború után érthető okokból csak annak a visszatoloncolását tiltotta meg, akinek „az élete vagy szabadsága faji, vallási okokból, nemzeti hovatartozása miatt…” került veszélybe. Ennek alapján kell ma is megkülönböztetni a háborús övezetekből érkező, ezért a menekült státuszra és védelemre jogosult „jó” migránsokat azoktól, akik „csak” gazdasági bevándorlók. A baj az, hogy ezek a menekültjogi alapelvek a mai világgazdasági és klimatikus viszonyok között már egyáltalán nem fenntarthatók. A Pentagon például az Egyesült Államok szempontjából már évekkel ezelőtt is nemzetbiztonsági kockázatnak minősítette az úgynevezett öko-menekülteket. Ők azok, akik a globális felmelegedés által okozott szárazság, a mezőgazdasági termelés ellehetetlenülése, az ivóvízhiány és hasonlók miatt válnak földönfutóvá. A válság elhúzódása miatt különösen reménytelen azok helyzete, akik mondjuk a – stagnálásra ítélt – fekete kontinensen tengődnek munka nélkül. Őket talán nem az erőszak, „csak” az éhhalál fenyegeti, amikor az embercsempészek nyomorúságos lélekvesztőin megpróbálnak eljutni az Európai Unió valamelyik déli tagállamába.

A szakértők nem csekély része egyetért abban is, hogy a komputerizált, digitális gazdaságok korában várhatóan jóval több munkahely szűnik meg, mint amennyi új keletkezik. A legújabb kori népvándorlás jelentős mértékben magyarázható azzal, hogy a világon évek óta egyre kevesebb a megélhetést biztosító munkalehetőség. Márpedig ez újabb – csupán rendészeti eszközökkel biztosan nem kezelhető – világprobléma, amelynek már az enyhítéséhez is az államok széles körű összefogására és rengeteg közpénzre lenne szükség. Vagyis a nemzetközi közösségnek (ENSZ, IMF, Európai Unió stb.) nem egyszerűen a genfi, dublini stb. szabályok toldozgatásával, hanem egy gyökeresen új nemzetközi jogi szabályrendszer megalkotásával és elfogadtatásával kellene foglalkoznia. Európa helyzete ugyanis – Unióval vagy anélkül – hamarosan reménytelenné válik egységes menedékjogi, menekült- és bevándorlási politika nélkül.

Talán még nem késő

Az Európai Unió illetékeseinek sürgősen lépniük kellene azért is, hogy legyenek saját pénzügyi forrásaik a menekültválság kezelésére. A 2014 és 2020 közötti költségvetés elfogadásakor ilyen célból még nem volt szükség jelentős kiadások tervezésére. Az Európai Bizottságnak így még azt a néhány milliárd eurót is igen nehéz előteremtenie, amit Törökországnak ígértek az együttműködésért cserébe. Ugyanakkor a tagállamok a 2008-as válságot követő három évben mintegy 4500 milliárd euró közpénzt költöttek el a bankrendszer stabilizálására. Könnyű belátni, hogy az összehangolt európai menekültpolitika már e hatalmas összeg töredékéből is komoly eredményeket érhetne el. Nem mellesleg az uniós költségvetés újratervezése lehetőséget kínálna arra is, hogy „üzenjenek” néhány kelet-európai politikusnak. Elsősorban azoknak, akik a fejlesztési támogatások legfőbb haszonélvezői, de élharcosai az Európai Unió lejáratásának. Jogilag sem lenne kifogásolható ugyanis, ha Brüsszel a hiányzó forrásokat elsősorban azoktól a tagállamoktól vonná el, amelyek a menekültügyben elzárkóznak az arányos közteherviseléstől is. Ebben az esetben például a nemzeti együttműködés rendszerében kevesebb lenyúlható pénz maradna, viszont a válság valamelyest enyhíthető lenne.

A megnövelt költségvetési forrásokat mindenekelőtt az EU külső határvédelmére, az embercsempészek elleni küzdelemre, a regisztrációra, illetve a menekültek integrálásához szükséges kapacitások kiépítésére kellene fordítani. A jelenlegi rendszer technikai értelemben sem látszik kellően felkészültnek, ráadásul egy újabb menekülthullám fogadásához jól felkészített szakemberek tömegeire lenne szükség. A hírekben az olvasható, hogy még mindig nem épült ki egy olyan – biometrikus személyazonosításra is alkalmas – regisztrációs rendszer, ami pedig minden további hatósági segítség nélkülözhetetlen előfeltétele lenne. A menekültek elhelyezése még a gazdag Németországban sem igazán megoldott, s a G7-ek is csak az első lépéseket teszik a nyelvoktatás és a képzési programok összehangolása érdekében.

A megoldandó feladatok még hosszan sorolhatók. Május vége van, s akik az életüket mentik, hamarosan újra elindulnak Európa határai felé. Politikai nyilatkozatokból várhatóan ezután sem lesz hiány, de végre cselekedni is kellene!

Szerző

Illúziók és realitások menekültügyben

Publikálás dátuma
2016.05.21. 09:35
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/CARL COURT
A populizmus világszerte újra hódít, s egyelőre kevés az esély a feltartóztatására. Úgy tűnik, az EU-török megállapodás is azért fog meghiúsulni, mert egyszerűbb a karzat közönségének szónokolni, mint hatékony közigazgatási együttműködést kiépíteni egymással és a törökökkel. Az külön kérdés, hogy a menekültcserének nevezett akció ellentétes a nemzetközi joggal is. Senki nem tudja megmondani ugyanis, hogy – más menekültekért cserébe – milyen jogi felhatalmazás alapján toloncolják vissza azokat, akik egyszer már átjutottak Görögországba.

Jean-Claude Juncker, bizottsági elnöknek abban biztosan igaza van, hogy az új terrorizmus elleni török törvény színtiszta demagógia, mert valójában az ellenzéket és a sajtót akarják elhallgattatni a szabadságjogok korlátozásával. Mégsem volt bölcs dolog nyilvánosan megüzenni Erdogan elnöknek, hogy a szabályokon változtatniuk kell, különben nem kapnak vízummentességet. A sértődött török válasz hamarosan meg is érkezett Brüsszelbe, s ma senki nem tudja, mi fog történni a következő hetekben. Az sajnos valószínű, hogy a jó idő beálltával ismét százezrek indulnak el a kontinens felé, s a megoldásnak hitt EU-török megállapodás egyelőre nem sok jóval biztat. A világ leggazdagabb földrészét ma már az fenyegeti, hogy visszatér a 20. század első évtizedeinek kaotikus viszonyaihoz – elsősorban az Unió politikai és közigazgatási tehetetlensége miatt. A német kormány például azzal számol, hogy 2020-ig csaknem 100 milliárd eurót kell majd menekültekre fordítania. Ez ugyan jó kétharmada az EU éves költségvetésének, de valódi „uniós” megoldásokról továbbra sem nagyon hallhatunk.

A populisták és a menekültügy

A 2008-as pénzügyi válság Európát is megrázta, s maga az Unió is főleg emiatt vált egyre népszerűtlenebbé polgárai körében. Az Eurobarométer újabb kutatásai egyértelműen mutatják az összefüggést: a válság óta ugyanis évről évre csökken azoknak a száma, akiknek pozitív a véleményük az integrációról. Ezt tetézte még a több mint egy éve tapasztalható tehetetlenkedés menekültügyben. A háborús övezetekből és a legszegényebb országokból – mintegy 60 milliós – tömeg indult meg a centrumok felé. 2015 óta főleg az Európai Unió küzd az otthonukat elhagyók áradatával, de más földrészeken sem sokkal jobb a helyzet. A válságkezelés kudarcai mindenütt lejáratták a mérsékelt centrumpártokat, s a közvélemény ezért is fordul egyre inkább a populista nacionalisták felé. Kelet-Európában különösen „trendivé” vált például olyan döntések miatt is kárhoztatni az Európai Uniót, amelyeket a tagállamok kormányai maguk hagytak jóvá.

A menekültekkel kapcsolatos egyik legnagyobb probléma, hogy az európai kormányok – a tavalyi drámai események ellenére is – még mindig csupán belpolitikai, idegenrendészeti ügyként kezelik e meglehetősen összetett jelenséget. A „megoldást” is nemzeti szinteken keresik, ráadásul az sem tudatosult bennük, hogy már a sikeres válságkezeléshez is nagyságrendekkel több pénzre és a tagállamok szoros közigazgatási együttműködésére lenne szükség. Ötletelések és egyéni politikusi akciók helyett komolyan vehető európai szintű döntéseket kellene hozni, miután az integrációnak eddigi története legnagyobb válságával kell szembenéznie. A befogadási kvótákról vagy a kimaradók 250 ezer eurós „szolidaritási hozzájárulásáról” folytatott terméketlen viták csak arra jók, hogy kijelöljék az újabb és újabb témaköröket, amelyek ellen a demagógok nemzeti ellenállási harcot hirdethetnek.

A menekültválság ugyanis globális probléma, amit – ha megoldani nem is, de - nemzetközi összefogással valamilyen mértékben kezelni lehetne. A hithű populisták azonban ezen még csak el sem gondolkodnak. Donald Trump, David Cameron és a többiek ugyanabból a hazug kottából játszanak, és hozzájuk próbál meg „felnőni” a magyar miniszterelnök is. Közös vonásuk, hogy tudatosan cserélik fel az okokat az okozatokkal, és országaik valamennyi gazdasági és társadalmi problémáját a megnövekedett bevándorlási, újabban menekült-áradattal próbálják meg összefüggésbe hozni. Visszaélnek azzal, hogy a választók – különösen azok, akik a válság előtt még a középrétegekhez tartoztak – nem látják át, valójában mi fenyegeti az egzisztenciájukat.

A további lecsúszástól való félelem időszakában igen nehéz meggyőzni az embereket arról, hogy a hordószónokoktól biztosan nem várhatnak megvalósítható politikai alternatívákat. A napokban már – az egyébként mindig távolságtartó – Barack Obama is a republikánus sztár-jelölt szellemi képességein élcelődött. Trump-ra utalva jegyezte meg, hogy „a tudatlanság nem erény sem a politikában, sem az életben. Nem elegáns dolog, ha valaki nem tudja, hogy miről beszél”.

Menekültügyben a mai Magyarországon pontosan ugyanez a helyzet. Talán összesen néhány ezer menedékkérő tartózkodik nálunk, a Fidesz-politikusok mégis az ország biztonságát alapjaiban fenyegető veszélyről szónokolnak. A kormány nemhogy az újabb hullámok érkezésére igyekezne a rendelkezésére álló eszközökkel felkészülni, hanem a még meglévő táborokat is sorra számolja fel. Az pedig végképp semmivel nem magyarázható, hogy embertelenül bánnak olyan – a gyermekeiket is mentő – családokkal, amelyek amúgy csak átutazni szeretnének Magyarországon. S akkor még nem beszéltünk a példátlanul demagóg és jogilag is teljesen értelmetlen kvóta-népszavazás ügyéről.

A szabályok elavultak

A sürgősen megoldandó feladatok számbavételét a jogi alapoknál kellene kezdeni. A jelenlegi szabályok ugyanis egy más – a maihoz semmiben nem hasonlítható – világhelyzetben születtek. Az 1951-ben elfogadott Genfi Egyezmény a II. világháború után érthető okokból csak annak a visszatoloncolását tiltotta meg, akinek „az élete vagy szabadsága faji, vallási okokból, nemzeti hovatartozása miatt…” került veszélybe. Ennek alapján kell ma is megkülönböztetni a háborús övezetekből érkező, ezért a menekült státuszra és védelemre jogosult „jó” migránsokat azoktól, akik „csak” gazdasági bevándorlók. A baj az, hogy ezek a menekültjogi alapelvek a mai világgazdasági és klimatikus viszonyok között már egyáltalán nem fenntarthatók. A Pentagon például az Egyesült Államok szempontjából már évekkel ezelőtt is nemzetbiztonsági kockázatnak minősítette az úgynevezett öko-menekülteket. Ők azok, akik a globális felmelegedés által okozott szárazság, a mezőgazdasági termelés ellehetetlenülése, az ivóvízhiány és hasonlók miatt válnak földönfutóvá. A válság elhúzódása miatt különösen reménytelen azok helyzete, akik mondjuk a – stagnálásra ítélt – fekete kontinensen tengődnek munka nélkül. Őket talán nem az erőszak, „csak” az éhhalál fenyegeti, amikor az embercsempészek nyomorúságos lélekvesztőin megpróbálnak eljutni az Európai Unió valamelyik déli tagállamába.

A szakértők nem csekély része egyetért abban is, hogy a komputerizált, digitális gazdaságok korában várhatóan jóval több munkahely szűnik meg, mint amennyi új keletkezik. A legújabb kori népvándorlás jelentős mértékben magyarázható azzal, hogy a világon évek óta egyre kevesebb a megélhetést biztosító munkalehetőség. Márpedig ez újabb – csupán rendészeti eszközökkel biztosan nem kezelhető – világprobléma, amelynek már az enyhítéséhez is az államok széles körű összefogására és rengeteg közpénzre lenne szükség. Vagyis a nemzetközi közösségnek (ENSZ, IMF, Európai Unió stb.) nem egyszerűen a genfi, dublini stb. szabályok toldozgatásával, hanem egy gyökeresen új nemzetközi jogi szabályrendszer megalkotásával és elfogadtatásával kellene foglalkoznia. Európa helyzete ugyanis – Unióval vagy anélkül – hamarosan reménytelenné válik egységes menedékjogi, menekült- és bevándorlási politika nélkül.

Talán még nem késő

Az Európai Unió illetékeseinek sürgősen lépniük kellene azért is, hogy legyenek saját pénzügyi forrásaik a menekültválság kezelésére. A 2014 és 2020 közötti költségvetés elfogadásakor ilyen célból még nem volt szükség jelentős kiadások tervezésére. Az Európai Bizottságnak így még azt a néhány milliárd eurót is igen nehéz előteremtenie, amit Törökországnak ígértek az együttműködésért cserébe. Ugyanakkor a tagállamok a 2008-as válságot követő három évben mintegy 4500 milliárd euró közpénzt költöttek el a bankrendszer stabilizálására. Könnyű belátni, hogy az összehangolt európai menekültpolitika már e hatalmas összeg töredékéből is komoly eredményeket érhetne el. Nem mellesleg az uniós költségvetés újratervezése lehetőséget kínálna arra is, hogy „üzenjenek” néhány kelet-európai politikusnak. Elsősorban azoknak, akik a fejlesztési támogatások legfőbb haszonélvezői, de élharcosai az Európai Unió lejáratásának. Jogilag sem lenne kifogásolható ugyanis, ha Brüsszel a hiányzó forrásokat elsősorban azoktól a tagállamoktól vonná el, amelyek a menekültügyben elzárkóznak az arányos közteherviseléstől is. Ebben az esetben például a nemzeti együttműködés rendszerében kevesebb lenyúlható pénz maradna, viszont a válság valamelyest enyhíthető lenne.

A megnövelt költségvetési forrásokat mindenekelőtt az EU külső határvédelmére, az embercsempészek elleni küzdelemre, a regisztrációra, illetve a menekültek integrálásához szükséges kapacitások kiépítésére kellene fordítani. A jelenlegi rendszer technikai értelemben sem látszik kellően felkészültnek, ráadásul egy újabb menekülthullám fogadásához jól felkészített szakemberek tömegeire lenne szükség. A hírekben az olvasható, hogy még mindig nem épült ki egy olyan – biometrikus személyazonosításra is alkalmas – regisztrációs rendszer, ami pedig minden további hatósági segítség nélkülözhetetlen előfeltétele lenne. A menekültek elhelyezése még a gazdag Németországban sem igazán megoldott, s a G7-ek is csak az első lépéseket teszik a nyelvoktatás és a képzési programok összehangolása érdekében.

A megoldandó feladatok még hosszan sorolhatók. Május vége van, s akik az életüket mentik, hamarosan újra elindulnak Európa határai felé. Politikai nyilatkozatokból várhatóan ezután sem lesz hiány, de végre cselekedni is kellene!

Szerző