Egy kezdetben teljesen átlagosnak látszó családban az anya totálisan kibukik. Nem igazán tudni, hogy mitől. Tán csak a hétköznapok nyűgei halmozódtak fel benne. Tán nem értik meg bizonyos dolgokban egymást a férjével, esetleg nem jó az ágyban. A Pető Kata által játszott fiatalasszony mind feszültebb. Olykor igencsak felhorgad. Ráüvölt tíz év körüli kislányára, borzasztóan igazságtalanul bánik vele, mivel ő felsebzett, másokat is felsebez, férjét is pokolian megkínozza. Olykor már egyenesen elborul az agya. Pető megmutatja azt is, hogy emiatt világos pillanataiban pokoli bűntudata van. Gyötri magát és ezzel még inkább becsavarodik, így a helyzet farkába harapó kígyóvá válik.
Pass Andrea darabja és rendezése, a Napraforgó a Füge produkciójában, a Jurányi Inkubátorházban, azt vizsgálja, hogy javítható-e az „üzemzavar.” Mi történik, ha nem megy tovább a maga módján a „verkli”, a mindennapok üzemmenete, akadnak-e akik segítenek, helyrebillenthető-e az egyensúly, vagy aki gödörbe kerül, az végleg ott is marad? Hajduk Károly férjként nem a cselekvés bajnoka. Mindinkább kétségbeesett embert formáz, aki jó szándékú, szeretne segíteni, de nem nagyon tudja hogyan, és barátai sem igen mutatkoznak, akik mellé állnának.
Csaknem olyan légüres térben játszódik a produkció, mint amilyen légüres térben ő mozog. Nem talál kapaszkodót. Amikor a feleségét, már pszichiátriai klinikára viszik, igyekszik lánya tanítónőjébe kapaszkodni, kicsit bele is habarodik. Petrik Andrea megformálásában a tanítónő is magányos. Iparkodik tetszeni, testre feszülő ruhákkal hangsúlyozni nőiességét. Két félszeg ember próbál egymáshoz közeledni, de restellik vonzalmukat. Tisztességesek, gondolnak az anyára. Esetleg tudják, hogy ez nem valódi szerelem, inkább csak a másik irányába való menekülés. Még az iskola mindenese - Formán Bálint megszemélyesítésében - is magányos, sőt magának való fickó, olyan, aki sokat gubbaszt egy helyben.
Pass olyan világot fest, amiben nem nagyon alakulnak ki valódi kapcsolatok. Mindenki csakúgy létezik valahogy. De, hogy miért is, azt valószínűleg maga sem tudja. Vágyik a boldogságra, de az sem nagyon világos, hogy mitől is reméli azt.
És ez körülbelül így van az Árvák című előadásban is, bár az egy másik korban, az 1920-as években játszódik, de persze sok tekintetben a mára hajaz. Jeles András írása, Koltai M. Gábor rendezése, ugyancsak boldogtalanokról szól a Stúdió „K”-ban. Olyanokról, akik nem találják a helyüket az életben, és az élet sem tart különösebben igényt rájuk. Kallódnak. Igyekeznek kergetni a boldogság kék madarát, de az állandóan tovaröppen. Ők pedig ábrándos elkeseredettséggel szövögetik és szövögetik az álmaikat, de azok csak vágyak maradnak, mert a rögvalóval nem tudnak összhangba kerülni.
Némafilm forgatásán járunk, túlbuzgóan kapkodó stábot látunk, akarnokként dirigáló rendezőasszisztenssel, Lovas Dániel megszemélyesítésében. Nevetünk az ügyetlenkedéseken, a színésznői sértődékenységen, miközben vészjóslóan riasztóak az ide-oda tologatott, Vereczkei Rita által tervezett, díszletfalak, rémisztően össze is tudnak szűkülni, zárulni, és ez fenyegetően rosszat sejtet. Két cselédlányról regél a történet, akik elindulnak szerencsét próbálni. Zötykölődnek a vonat fülkéjében, amit mókásan rázogatnak a stáb tagjai, hogy úgy hasson, megy a gőzös. De valójában nem megy az sehová, s ezt jelképesnek is tekinthetjük, mert a cselédsors elől menekülők sem jutnak jobb helyre, ahogy a világ is mind sötétebb korszakai felé tart. A végtelenül nyomasztó légkörből, az állandó feszült idegességből, az emberekből elő-előtörő agresszióból, már felsejlik a fasizmus réme. Ahogy döcög a vonat, árad a mindent elhomályosító füst, gátolja a tisztánlátást...
A Homonnai Katalin és Pallagi Melitta által játszott cselédlányok végtelenül kiszolgáltatottak, igyekeznek egymásban kapaszkodót találni, de ez se nagyon megy. Amikor pedig egy bordélyházba kerülnek, végképp elszakadnak a másiktól, totálisan magukra maradnak, és a tragédia sem marad el.
Általában rövidek a jelenetek és a párbeszédek, ugyancsak filmszerűen egymásba hömpölyögnek a képek, amelyek zöme szinte egyhangulatúan nyomasztó, és ez bizonyos idő után unalommal fenyeget. Olykor adódik humor, például öreg, a forgatásra betévedő, mulatságosan tébláboló házaspárként, Fodor Tamás és nőnek öltözötten, Spilák Lajos remekelnek, de általában a füsttel együtt az elviselhetetlen légkör áporodottsága, fullasztó volta árad a mívesen kivitelezett, kiváló színészi munkából és összjátékból, ami mégsem eléggé ütős. Az egymásba olvadó, jobbára azonos hangulatú jelenetek többször kioltják egymást. Mintha nem nagyon lenne közlendőjük azon kívül, hogy elviselhetetlen a légkör és nem kapunk levegőt.
Hát igen, a Napraforgó előadásában is azt tapasztalhattuk, jóval nagyobb árnyaltsággal és több humorral, hogy permanensen fuldoklunk. Igyekszünk levegő után kapkodni. Ha nem sikerül, akkor következik be a tragédia, amivel sajnos nap mint nap szembesülünk magunk körül.