Nem a kampányok embere a professzor
Alexander Van der Bellen 1944-ben született. Igazi nemesi családból származik. Felmenői még az 1700-as években vándoroltak a Németalföldről az orosz császárságba. Az októberi forradalom után aztán, 1919 nyarán, a család egy része a függetlenné vált Észtország területére menekült. Amikor 1940-1941-ben Észtországot is bekebelezte a Szovjetunió, a német-szovjet megállapodásnak köszönhetően a család elhagyhatta a balti államot, s Kelet-Poroszország felé vette az irányt. A család ekkor változtatta meg a nevét von-ról Van-ra.
A szülők – orosz apa, észt anya – egy Schweinfurt melletti menekülttáborból érkeztek Bécsbe, amely az Anschluss óta a Német Birodalom része volt. Amikor a vörös hadsereg az osztrák főváros felé közelített, a család Tirol tartományba menekült. Alexander Van der Bellen itt is nőtt fel, apja kereskedőként kereste a mindennapi betevőt. Gyümölcsöt és olivaolajat importált Spanyolországból.
Fia közben Innsbruckban végezte a gimnáziumot, ahol 1962-ben érettségizett. Egészen az ötvenes évek végéig a család minden tagja észt állampolgár volt, 1958-ban vehették fel az osztrák állampolgárságot. Szülei már Ausztriába érkezésükkor beszélték a német nyelvet, ugyanakkor sosem kellett oroszul tanulnia.
Van der Bellen, követve az apai hagyományokat, közgazdaságtant tanult az Innsbrucki Egyetemen. 1966-ban szerzett diplomát, 1970-ben pedig doktorált. 1976-ban Innsbruckban egyetemi tanárnak nevezték ki, s 1980-ig oktatott az intézményben. 1980-1999 között aztán a Bécsi Egyetem közgazdaságtudományi karának professzora volt, 1990-1994 között pedig az intézmény dékánja. Elsősorban a közszférában való pénzügyi tervezés, az infrastrukturális finanszírozás és az adópolitika tartozott a legfőbb kutatási területei közé. Számos szaklapban publikált (Die Betriebswirtschaft, Econometrica, Journal of Economic Theory, Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaft, Public Choice, Wirtschaftspolitische Blätter, Zeitschrift für öffentliche und gemeinwirtschaftliche Unternehmen.)
A hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig ugyan tagja volt a szociáldemokrata pártnak, de nem politizált aktívan. Nem véletlenül mondta jó két évtizeddel ezelőtt, hogy az értelmiségieknek nem való a pártélet. 1992-ben történt ez, amikor dékán volt. Már akkor is rendkívül elismert személyiségnek számított, amit az is jelez, hogy a számvevőszék elnökének javasolták a szociáldemokraták. Végül azonban nem lett az.
„Mindig az volt az álmom, hogy professzor legyek. Értelmes fiatalok vegyenek körül. Amikor azonban 50 éves lettem, másként kezdtem gondolkodni erről” – indokolta későbbi nagy elhatározását. S ez a döntés egész későbbi pályafutását meghatározta. A váltás oka lehetett az is, hogy figyelme a környezetvédelem felé terelődött, s egykori doktorandusz hallgatója, Peter Pilz nyerte meg a Zöldek számára. „Azt akartam, hogy kihozza a pártokat a politikai elszigeteltségből” – magyarázta tanítánya.
Két évvel azután, hogy a környezetvédők 1995-ben komoly vereséget szenvedtek el a parlamenti választáson, 1997 decemberében Van der Bellen vette át a párt elnöki tisztségét, s 2008 októberéig, majdnem tizenegy éven keresztül állt a politikai erő élén. Ezzel a nyolcvanas években alapított baloldali tömörülés leghosszabb ideig hivatalban lévő vezetője lett.
Rendkívül sikeres volt pártelnökként. Amikor átvette a környezetvédők irányítását, még 4,8 százalékon álltak. Ezután három parlamenti voksolást is ő „vezényelt le” a Zöldek élén. A párt 1999-ben 7,4, 2002-ben 9,5, 2006-ban pedig 11,05 százalékot ért el. Irányítása alatt tehát több mint megkétszereződött a Zöldek támogatottsága.
Miután azonban a 2008-as voksoláson majdnem egy százalékot rontottak a környezetvédők két évvel korábbi eredményükön, a „zöld professzornak” nevezett Van der Bellen 2008. október 3-án lemondott a pártvezetésről, s helyét Eva Glawischnig-Piesczeknek adta át.
Megoszlanak a vélemények arról, vajon valóban megrögzött baloldali-e Van der Bellen. Peter Pilz szerint klasszikus európai baloldali liberális. Régi tiroli ismerőse, Eugen Larcher szerint azonban „Sascha akár néppárti politikusként is megállná a helyét. Mindig a centrum embere volt” – jelentette ki. A Der Standard értékelése szerint sosem volt klasszikus környezetvédő, s nem egyszer a párt ideológiájával szembeni véleményt fogalmazott meg. Sosem szerette a választási kampányokat sem, láthatóan idegesítették az üres jelszavak.
Van der Bellen egy olyan politikusi iskolában edződött, amely valójában már nem is létezik. Sokan a nemrégiben elhunyt német kancellárhoz, Helmut Schmidthez hasonlítják. Igazi felvilágosult humanista.
Először 2014 augusztusában merült fel a neve Heinz Fischer elnök esetleges utódaként, hiszen a második mandátumát töltő államfőnek 2016-ban mindenképpen távoznia kell az elnöki székből.
A mostani elnökválasztás során Van der Bellen többször is hangsúlyozta, független jelöltként indult. Igaz, kampányához azért hathatós támogatást nyújtottak a Zöldek, ezért több lap jegyezte meg: Ausztria történetében először fordul elő, hogy egy a környezetvédők által pártfogolt jelölt költözhet a Hofburgba.
Miközben ellenfele, Norbert Hofer a populista receptet alkalmazva a rövid, tömör, könnyen érthető üzeneteket fogalmaz meg, Van der Bellen a hosszas körmondatokat részesíti előnyben. Megjelenése nem feltűnő, mindig elegáns, zakóban bukkan fel, csontkeretes szemüvege már eleve komoly külsőt kölcsönöz számára. Sokszor érezhető volt a kampány során, hogy ez a politikai adok-kapok nem az ő világa. A professzor, aki liberális értelmiséginek mondja magát, inkább visszavonult volna könyvei közé. S bár az osztrák közszolgálati televízió, az ORF első, moderátor nélkül megrendezett televíziós vitájában ő is hasonló vehemenciával támadta ellenfelét, mint Hofer őt, utólag ő is érezte, ez a produkció kínos volt mindkettőjük számára.