Karl Marx, a megkerülhetetlen

Csaknem két éve, hogy a Corvinus Egyetem Társadalomelméleti Kollégiuma (TEK) konferenciát szervezett abból az alkalomból, hogy 170 évvel korábban írta meg a 26 éves Karl Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratokat. Azt a munkát, amely csaknem száz évig ismeretlenül lapult, s amely a '60-'70-es években a reveláció erejével hatott. A TEK konferenciáján elhangzott előadások most jelentek meg kötetben.

Nincs kerek évforduló, nem fedeztek fel semmit, nincs konkrét indoka annak, hogy miért most írunk Karl Marx Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című munkájáról. Az ok sokkal súlyosabb annál, minthogy 2014. novemberében a Corvinus Egyetem (korábban: Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem) Társadalomelméleti Kollégiuma (TEK) konferenciát szervezett abból az alkalomból, hogy 170 évvel korábban, 1844-ben egy 26 éves fiatalember papírra vetette gondolatait. Aztán másfél év elteltével, tegnap este bemutatták azt a könyvet, amely a konferencia előadásait tartalmazza. A súlyosabb ok, amiért foglalkoznunk kell vele, nem csupán a jobboldali Kulturkampf - amelynek nyomán Marx-szobor nélkül maradt a Corvinus aulája -, hanem az a felismerés, hogy Marx - mint az előadások bizonyítják - a múltból visszaszól a kései jövőnek. A felkért hozzászólók - ha tagadják, ha igenlik, ha megrostálják Marx nézeteit - azt bizonyítják: alig lehet gondolkodó életet élni egy olyan társadalomban, amely világnézetében a baloldali-liberális örökség tagadására épülő elemek között egyetlen szilárd társadalmi kötőszövetet kínál fel: a sportot. A futballt, ami nem csak a hatalom vezérkarának kedvenc sportja (kedvencünk nekünk is), hanem a kaméleon-politika azon fogása, hogy mindenfajta ideológiát úgy formáljon a saját álarcává, hogy az minél szélesebb tömegeknek tessen.

Hogy mi köze ennek Marxhoz? Vagy Marxnak ehhez? A filozófus tagadásának vagy igenlésének érvein mindenki átrághatja magát, ha elolvassa a kötetet. Amit mi fontosnak tartunk, az a remény táplálása, hogy a világ megváltoztatható. Hogy semmi sem örök, az emberek gazdasági-társadalmi berendezkedése sem. Hogy még a kapitalizmus globális kiteljesedésével sem ért véget a történelem, inkább lehet, csak most kezdődik. Hogy létezhet olyan közösségi berendezkedés - hiszen annak milyenségéről az együttélésre és együttműködésre kényszerült emberek döntenek, amivel önmagukról is ítélkeznek -, amelyben nem csak az anyagi gyötrelem lesz legalábbis elviselhető, hanem érték lesz az önmaga kiteljesítésére törekvő arisztotelészi zoón politikon, a homo politicus intellektusa is. Hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség polgári jelszava túlterjedhet önmagán és citoyen-létén. Hogy nem tagadhatjuk meg a lehetőségét egy posztkapitalista rendszer megszerveződésének, amelynek módja nem egy tekintélyelvű közösség létrehozása, hanem az autonóm egyének szabad, önkéntes társulásainak hálózata.

A kötetben akadnak előadók, akik érvelésükben meglehetősen rugalmatlanul ragaszkodnak Marx konkrét jövendőbeli társadalomképéhez, a szabad piac, az állam, a pénz, a magántulajdon megszüntetéséhez. Akadnak olyan gondolkodók, akik hidegen cáfolják - a legmeggyőzőbb Marx liberális kritikája -, s használhatatlanként kidobják az ifjú (és idős) Marx vízióját, s akadnak olyanok is, akik rostálnak. Ki sűrűbben, ki ritkábban szőtt szitával. Tagadók és igenlők egyvalamiben egyetértenek: Marxot nem hogy kidobni nem lehet - mint a szoborral együtt a regnáló hatalom a gondolkodásával is teszi -, de megkerülni sem lehet senkinek, aki a komolyabb gondolkodók közé sorolja magát. Mert a kultúra levelei egymásra növekednek, semmire nem jutunk, ha a kertészt legyilkolva, dilettáns módon rendszeresen torzsára vágjuk magát a növényt.

Az már elfogadottnak látszik, hogy a „létező szocializmusnak” legfeljebb annyi köze volt Marxhoz és viszont, amit a Kéziratokban nyers kommunizmusnak olvasunk, s amit revelációval vetett össze egy nemzedék a hatvanas-hetvenes években a megtapasztalt poszt-sztálini világhatalmi berendezkedés hétköznapjaival. Mert az akkori valóságnak még ahhoz is kevés köze volt, amit ma Marxból kidobnánk.

Marx konkrét javaslataihoz nem kell, sokszor nem is érdemes ragaszkodni, mert nem volt szándékában „receptet írni a jövő lacikonyháinak”, akkor sem, ha az utókor politikája receptet kreált belőle. Aki viszont tűnődni szeretne gazdasági-filozófiai megfontolásokról, az emberi emancipációról, elidegenedésről, eldologiasodásról, a magántulajdon és a tőkés-polgári berendezkedés pozitív meghaladásáról az eltöprenghet a Kéziratokon és az azt övező, e kötetben közzétett kritikákon. Akkor is, ha - miután a hatalom nem is csendesen lépdel vissza az egyéni és közösségi autonómiát maga alá gyűrő autarchiába - ebben az országban most éppen a polgári parlamentarizmus helyreállításáért kell megdolgozni.

A Kéziratok csaknem száz évig rejtve maradtak, bár gondolatait kiteljesedve fellelhetjük Marx későbbi, sokak által ismert, sokak által vulgarizált és a rémséges XX. században a gyakorlatban lejáratott műveiben. Az eredeti német szöveg 1932-ben látott napvilágot. Magyarul 1962-ben jelent meg először. A szellemi befogadás (mint a Grundrisse esetében is) nem volt túl gyors, a reveláció megérzéséhez is kellett a ’60-as évek fellobbanó újbaloldalisága, a Marx-reneszánszot sürgető Lukács György Budapesti Iskolája, és igen, az a meggyőződésnek látszó tévhit is, hogy a „létező szocializmus” megreformálható, hogy létezik a társadalmi haladás vészkijárata, amely anélkül vezet el egy igazságosabb világba, hogy visszalépő kacskaringót tenne. A reveláció eufóriája - amely nem tanult 1956 Magyarországából - lassan kihunyt az 1968-as prágai tavasz eltiprásával, a magyar gazdasági reform megfojtásával, a Lukács halála után szétvert Budapesti Iskolával, a tanítványok szellemi és fizikai szétszéledésével, más irányú tájékozódásával. A ’68-as nemzedék kifulladásával és beépülésével a létező konstrukciókba.