Goromba diplomácia

Túlzottan udvarias alighanem soha nem volt az Orbán-kormányzat diplomáciája, de amióta előráncigálta az úgynevezett Soros-ügyet, teljes mértékben a kendőzetlen, nyers gorombaság mellett kötött ki. Lázár János, a miniszterelnökséget vezető miniszter a pokróc stílust honosította meg. Hagyományossá vált csütörtöki mutatványai durvaságban ilyen messze talán még soha nem mentek el. Megtörténik gyakran Moszkvában is hasonló, de Putyin, aki mégis az egyik világhatalom feje, néha-néha maga ugyancsak kirúg a hámból, de ha külföldre megy, ráadásul olyan fővárosba, ahol igyekszik újabb szövetségeseket toborozni, már-már nyájas, néha udvarias is, miként az egyébként faragatlan Molotov is esetenként az volt, ha szükségét érezte, maga is igyekezett úriember benyomását kelteni. A személyeskedésen túl, ami kulturált körülmények között általában ugyancsak nem túlzottan gyakori, ilyen nyersen, tudatosan sértőn napjainkban Budapesten kívül kevés más európai fővárosban fogalmaznak.

A biztosítékot az verte ki, hogy Bill Clinton, elnökjelölt hitvesének az oldalán megengedett magának néhány barátságtalanul bíráló mondatot a budapesti módszerekről, a demokrácia felfogásunkról, és Orbánék szemrehányón tették ezt szóvá, az egész jelenlegi washingtoni kormányzatnak tulajdonítva a mondottakat. Sőt, az esetleges következőnek is, mert az sem hétpecsétes titok, hogy a Fidesz vezetés suttyomban szívesebben kalkulálna a Fehér Házban Trumpékkal, szándékaikban rokonlelkeket gyanítva bennük. Föltéve, de meg nem engedve, hogy ez bekövetkeznék, elvégre ott csakugyan demokrácia van, attól még nem nagyon várható, hogy a tengerentúli sajtó, vagy akár az egész nyugati világbeli lapok hangot változtatnának, átértékelnék, milyennek látják a néhány éve alkalmazott magyarországi gyakorlatot.

A nyugati világbéli sajtót, tekintet nélkül pártkötődésére, a liberális fölfogás vezeti, miként például Frankfurtban a lélekben a CDU-hoz közelebb álló Allgemeine Zeitungot is, a magát nyíltan is liberálisnak valló Rundschau-val egyetemben. És szellemileg hasonló a helyzet New York-ban a Herald Tribunnal, Párizsban a Le Monde-dal, és az egyértelműen mérsékelten konzervatív Le Figaróval is, beleértve a neonácizmustól éppen megmenekült Ausztria lapjait. "Odaát", a Lajtán túl, a liberalizmus nem olyan szitokszó, mint nálunk a Duna partján, hanem amint a szó értelmi tartalma is jelöli: a szabadság érvényesülésének a szinonimája.

Orbánék képmutatása kifejeződik abban is, hogy ezt a jelenlegi ütközést gonosz szándékkal, Soros nevével társítják. Ebben annyi részigazság kétségtelenül van is, hogy a rendszerváltozás táján csakugyan volt olyan „hátsó gondolata” a pénzmágnás alapítványának, hogy az akkori fiatal, föltörekvő kelet-európai nemzedéket a Nyugathoz kössék, a kommunizmus után megkönnyítsék a nem föltétlenül konfliktusmentesnek ígérkező átmenetet. A változás akkor következett be, amikor Orbán kendőzetlenül kijelentette, hogy az ő ideálja az úgynevezett illiberális gyakorlat, amelyet minden nyugati politikai elemzés több-kevesebb mértékben önkényuralmi törekvésnek tart. Az egyéni szabadságjogok súlyos korlátozásának, a törvényhozási módszerek megzabolázásának, a sajtóra húzott szájkosárnak, még ha az éppen regnáló kormányzat bőszen bizonygatja is állítólagos demokratikus hajlamait. Csak éppen az ellenkezőjét cselekszi.

Orbán az illiberalizmus deklarálásával kendőzés nélkül hadat üzent a nyugati társadalmak teljességének, így Soros nevét előráncigálni a konfliktus eredendőjeként, nem egyszerűen képmutatás, hanem szemérmetlen hazugság is. Tény, az Orbán-kormányzat formailag átörökölve a korábbi döntéseket, valóban egyenjogú tagja a NATO-nak, az Európai Uniónak és a többi közösségi intézménynek, de későbbi tettei rejtett, mára már a nyílt konfliktusok provokálását mutatják. Orbán személy szerint a visegrádi négyek megszervezésével, a tömörülés élére állván, hosszabb távra a törést választotta, a nyílt szembenállást: Ez pedig sajnos kiválthat akár súlyosabb konfliktusokat is. Mint az egészen friss fordulatok is jelzik. Kivált, ha időközben Varsóban megjelenik a még vérmesebb szövetséges is.

Modortalanságban, durvaságban ez a mai Fidesz kormányzat úgy látszik, elmegy a legvégső határig. A bejelentés, még ha nem is maga a kormányfő mondta ki, hanem némi ravaszsággal ezt is Lázárral „üzente meg”: ha Sorosnak netán „szüksége” volna rá, a hajdani ösztöndíjak összegét az utolsó centig szó nélkül visszatérítik. Mire New Yorkban csak legyintettek: ha erre mondani akarnak valamit, majd mondani fogják.

Pedig egyesek talán már kezdték is szánni „szegény” Kovács Zoltán szóvivőt, vagy Szájer Józsefet, az európai parlamentben sínylődő Fidesz képviselőt, honnan is teremtsék elő sebtében a közben megszaporodott milliókat. Már tudhatjuk, Orbánnak e gondra a szeme se rebbenne. Az adófizetőkről lenyúzott adókból futja minden elképzelhető állami kötelezettségre, vagy ha mégsem volna elegendő, a működő adóprés hibátlanul szorongatna tovább. Vagy netán Matolcsy György tartalékaiból futná, az alapítványi vagyonokból, igaz ő nemzet bankjából és nem magán bankházak széfjeiből szokta elővenni a milliárdokat. És nem is a saját számlájáról, mint a spekulánsnak nevezett másik György, a Soros. Karinthy Frigyes, ezt is megírta a pusztai vagány jellemzésére, a határtalan pofátlanság illusztrálására, „muramista, muramista, bé tökkel vágtál csülökbe…”

Ők már ilyenek. Javíthatatlanul szemérmetlenek.