A fehér elefánt országa

Közismert, ha minél inkább nem akarunk gondolni a fehér elefántra, annál inkább foglyaivá válunk. Kevésbé közismert, hogy fehér elefántnak nevezik a közgazdaságtanban azokat a nagy állami beruházásokat, amelyek össztársadalmi nettó haszna negatív, azaz többe kerülnek annál, mint amennyi hasznot hajtanak. De ráillik a fehér elefánt jelző az olyan tulajdonokra is, amelyeknek a fenntartása több költséggel jár, mint amekkora a haszna, értéke, és amitől nehéz megszabadulni.

Aligha kétséges, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere Magyarországot 2010 óta a "fehér elefántok" országává tetette. Olyanná, amelynek beruházási adatai a gazdasági világválság legsötétebb évét, 2009-et idézik. A mostanihoz hasonló mértékű negyedéves botlás felleléséhez egészen 1998-ig kell visszalapozni. A kormány - a közgazdászokkal karöltve -, abban reménykedik, hogy ha ismét megindul az uniós pénzek kifizetése, akkor emelkedő pályára állhatnak a beruházások. A mostani gödörből kikecmeregni azonban aligha lesz könnyű. A 9,6 százalékos, éves zuhanást visszapótolni izzadtságos munka lesz.

Nem új keletű megállapítás: a magyar gazdaság egyensúlyi zavarba került. Korábban minden alkalommal, amikor Brüsszelből megérkeztek a támogatások, a kormányzati melldöngetések hangzavara elnyomta a józanul gondolkodók óvatos figyelmeztetéseit. Ráadásul versenyképességünk is tovaszállt, a növekedés dinamikája kiszámíthatatlanná, kaotikussá vált. Egészségtelen gazdasági szerkezetre vall, hogy az állami beruházások egyik évről a másikra 40 százalékkal zuhannak, és a vállalatok is 5 százalékkal kevesebbet fejlesztenek, mint egy esztendővel korábban.

Nem először írjuk le: a Magyar Nemzeti Bank minden piaci elvet sutba dobó növekedési hitelprogramja, megfelelő mértékű érdeklődés hiányában, csúfosan megbukott. A korábbi hitelek kiváltása, vagy a forgóeszköz-hitelek igénylése egy fikarcnyit sem lendített a lanyha beruházási kedven.

Ugyanakkor hiba volna arra a következtetésre jutni, hogy Magyarországon teljesen leálltak a beruházások. Folynak-folydogálnak, s noha az országot járva évek óta bezárt, egykor jó hírű szállodákkal találkozhatunk, a hotelépítések és -felújítások lendülete továbbra sem hagy alább, a gyógyfürdő-beruházásokra is futja, hogy az egyházi épületek kicsinosításáról ne is beszéljünk. Ennél szomorúbb, hogy megszűntek az ivóvíz- és szennyvízberuházások, kevesebb gépet és berendezést vásárolnak a cégek. Korábban a kiszámíthatatlanság, manapság a visszaállamosítás veszélye tartja vissza a beruházókat.

Addig is dolgoznak a mi fehér elefántjaink: Paks-2 vagy a 2024-es olimpia előszítése, a stadion- és uszodaépítkezések. Közös bennük: feleslegesek és túlárazottak. Ráadásul a mai hatalom megtartásának egyre lényegtelenebb eszközeivé váltak.