Sztrájk és jólét

A franciaországi sztrájkhullámnak több olyan jellegzetessége is van, amely tanulságos lehet a számunkra. A hagyományos béremelést követelő munkabeszüntetésekkel szemben egy elvontabb célért, a jelenlegi munkaügyi szabályozás megtartásáért folyik. Az elmúlt hónapokban a magyarországi autógyárakban is sor került több sikeres sztrájkra, amivel sikerült viszonylag jelentős béremelést kiharcolni a dolgozóknak. Magyar viszonyok között ez is nagyszerű eredménynek számít, és csak remélni lehet, hogy a magánszféra többi alkalmazottja is tanul az autógyáriak bátorságából és sikeréből. Ahogy egyre több magyar keres munkát külföldön, úgy lesz egyre nagyobb hiány a képzett munkaerőben nálunk is. Jelentősebb béremelést ilyenkor lehet kiharcolni. Hasznos lenne, ha a baloldali pártok a belharcok helyett minden erejükkel támogatnák a munkavállalók bérharcát.

Franciaországban azonban ennél sokkal többről van szó. Az amúgy szocialista kormányzat a munka törvénykönyvét akarja úgy megváltoztatni, hogy az eddiginél sokkal könnyebb legyen elbocsátani a munkavállalókat. De mielőtt túlságosan kárhoztatnánk az ottani szocialistákat, tudnunk kell, hogy a francia jobboldal még brutálisabban korlátozná a munkavállalók sok évtized alatt kiharcolt munkajogi védettségét. Ez sokat elárul a nyugati jobboldali pártok és a Fidesz közti különbségről is. A francia (brit, német, stb.) konzervatívok ellenzéki helyzetben sem a szociális demagógiára játszanak, mint ahogy a Fidesz tette 2002 és 2010 között. Ellenzékben is vállalják a saját gazdasági és társadalmi céljaikat, amelyeknek fontos eleme a munkaerőpiac "rugalmassá tétele". Azaz a munkavállalói jogok korlátozása, a dolgozók kiszolgáltatása a piac pillanatnyi érdekeinek.

Francois Hollande elnök és kormánya azzal érvelnek, hogy a makacsul tíz százalék körül stagnáló munkanélküliség fő oka a munkaidő és a munkaviszony állítólag túl merev szabályozása. Az új csomag szerint könnyebb lenne rákényszeríteni a dolgozókat a heti 35 órát meghaladó munkavégzésre, és munkaviszonyuk megszüntetése is kevesebb "macerával" járna a munkaadók számára. Ahogy ez lenni szokott, kerekre csiszolt érvek hangzanak el a nemzetközi versenyről, amely miatt "lemarad" a francia gazdaság, és a fiatalokról, akik könnyebben jutnak álláshoz, ha a régi dolgozókat egyszerűbb lesz az utcára tenni. A tiltakozások mindenesetre azt mutatják, hogy a francia fiatalokat nem könnyű a generációs konfliktus gerjesztésével megvezetni. Ők is értik, hogy ha a jelenlegi dolgozókat könnyebb lesz elbocsátani, akkor bármikor velük is megtörténhet ez.

Hazánkból, ahol az általános szegénység és kiszolgáltatottság miatt oly gyenge a szolidaritás, különösen irigylésre méltó látni a nyugdíj-közeli szakszervezeti aktivisták, a középkorúak és a húsz év körüli tüntetők közös harcát. Már a nyugdíjkorhatár tervezett felemelésekor is feltűnő volt az egészen fiatal franciák aktív részvétele a tiltakozó megmozdulásokban. Húsz évesen látszólag nagyon elvont az a kérdés, hogy negyvenöt vagy negyvenhét év múlva lehet nyugdíjba menni. De akik egy olyan társadalomban nőnek fel, ahol vannak erős szakszervezetek, erős baloldali mozgalmak, azok ösztönösen is érzik, hogy a szociális rendszer megbontása közvetve minden bérből és fizetésből élő ember érdekeit sérti. Ehhez természetesen hozzáadódik a francia fiatalok hagyományos és heves protestáló kedve is. De nagy különbség, hogy ezt nem focihuligánként vezetik le, hanem a maguk, szüleik és nagyszüleik méltó béréért, majd nyugdíjáért küzdve élik ki az utcákon.

Ami pedig a munkaidő meghosszabbítását illeti, a jelenlegi 35 órás munkahetet egy előző szocialista kormányzat vezette be. Akkor az volt az ideológia, hogy ha csökken a dolgozók munkaideje, akkor értelemszerűen több dolgozóra van szükség, és így mérsékelhető a munkanélküliség. Különböző okok miatt (technikai fejlődés, jobb munkaszervezés, stb.) nem ez történt. De azt képtelenség lenne állítani, hogy ha nő a jelenleg dolgozók munkaideje, akkor több új munkavállalóra lesz szükség. Hollande elnök így most a nála sokkal kiválóbb szocialista elődei vívmányait akarja lerombolni.

Sok fejlett országban vezettek be már hasonló reformokat, mint amilyeneket Hollande elnök akar most a franciákra kényszeríteni. Az eredmény mindenütt az úgynevezett prekárius életforma tömegessé válása lett. (A prekárius azt jelenti, ha valaki részmunkaidősként vagy időszakosan foglalkoztatva dolgozik, csak határozott idejű munkaszerződéssel rendelkezik.) Aki egyszer elveszti az állandó munkahelyét, az nehezebben jut hitelhez, nem tud tervezni a holnapra, gyerekei iskoláztatása is akadozhat. És persze kikerül a szakszervezetből, a szervezett munka világából és a vele járó szociális juttatásokból is. A tiltakozók alighanem jól sejtik, hogy éppen ez utóbbi szempont a „reform” igazi célja.

A legszomorúbb a dologban az, hogy miközben a szocialista kormány és a baloldali szakszervezetek küzdelme miatt szinte megbénul Franciaország, a Le Pen-féle szélsőjobboldal dörzsöli a markát elégedettségében. Ők tudják, hogy a szélsőjobboldal csak ott és akkor győzhet, ha a baloldali pártok és a dolgozó emberek között felbomlik a természetes szövetség.

2016.06.08 08:05

Szerintem

Cafeteria extra  Nem látok csodálkoznivalót a Gundel étteremnek az Orbán-menzán alkalmazott, erősen mérsékelt árain. Ez ugyanaz a vállalkozói magatartás, mint amelyik a TAO pénzekből messze jelentőségén felül juttat milliárdokat a Kedves Vezető felcsúti csapatának. Mindkét esetben a vállalkozó valamilyen előnyre számít a szolgálataiért, a Gundelnél pedig tudjuk is, milyen területen: ez a tendereztetett csomagban szereplő állami fogadások, események cateringje. A Miniszterelnöki Hivatal persze ezt másképp is intézhette volna, például - ha nem tették volna tönkre a cafeteria rendszerét - adhatna étkezési támogatást a dolgozóinak, amivel ők a valós menzaárakat mérsékelhetnék. Akkor persze azon lehetne lamentálni, miért is kell egy miniszterelnöki hivatali dolgozónak, vagy épp egy parlamenti képviselőnek – hiszen az Országház menzáján is hasonló árak vannak - jelentős étkezési hozzájárulást adni. De ez morálisan is egy másik történet, a vállalkozó legalább kimarad belőle. Echter István A remény halála? Az illúziók nélküliség, a Fidesz autokrata stílusa és intézkedései már régen elérték az EU ingerküszöbét. A Sargentini-jelentés a bizonyítéka: a ketrecharcos Orbán érezhetően megroggyant. Akkor mégis, miért ez a beletörődő társadalmi hangulat körülöttünk? Igaz, ennek a farizeus politikának és a Brüsszel-ellenes fellépésnek nem a kormány, hanem a magyar nép láthatja kárát, hiszen az EU-nak vannak elvárásai a pénz felhasználását illetően. Ez azonban mégsem a sötétbe vezető alagút, mert minél rosszabb a nyomás alá helyezett hatalomnak, annál szélesebb út nyílik az ellenzéknek. Én nem forradalmat vizionálok egy kormányváltás érdekében, csak érzem: előbb-utóbb csordultig lesz ama bizonyos pohár. A Vár ura és oligarchái százas szeget vernek a demokratikus jogállam koporsójába, és nem akarnak bikaként elvérezni a torreádorok ellenében. Egy olyan országban, ahol a miniszterelnök semmitmondó sajtótájékoztatójára is csak meghívásos alapon jutnak be médiumok, a kommunikáció legalábbis dadog. Olyan hangosan kell kiáltani, hogy ők is megértsék! Dr. Nagy Zoltán Egy szavazat Sok szó esik mostanában a közelgő EP választásokról, de nagyon hungarocentrikusan. Mint laikus, szeretnék tisztán látni. Az Európai Parlament képviselőit az Európai Unió polgárai választják meg, demokratikusan, one man, one vote alapon – gondolom én, de lehet, hogy tévedek. Elképzelhető, hogy a kettős állampolgárságú „külhoni magyarok” két országban is választhatnak EP képviselőt? Különösen furcsának találnám, ha a titkos (pl. szlovákiai) kettős állampolgárok fontosabbak lennének, mint a jogkövető uniós állampolgárok. Tisztában vannak ezzel Brüsszelben? Wiegandt Richárd
2019.01.19 16:00
Frissítve: 2019.01.19 16:00

Soros Tízparancsolata

Az a tény, hogy az Európai Parlament majdnem kétharmados többséggel szavazta meg a jelentést, amely szerint jogállamisághoz kötnék a 2021-2027-es uniós költségvetési időszakban a támogatások kifizetését, arra mutat rá: hiába veri vissza keményen a külgazdasági és külügyminiszter, a kormányszóvivő, vagy a kormány bármely tagja a magyar kabinetet ért „sorosista támadásokat”, az EU nagy részének elege van ebből a stílusból. A pökhendi, cinikus, lekezelő, bicskanyitogató megnyilatkozások helyett nem ártana ezen elgondolkodni. 
Eddig az uniós pénzek – finoman fogalmazva – sajátos felhasználásával kisbirodalmak épültek. Itthon ezt minden további nélkül meg lehetett tenni, de más országokban szemet szúr, hogy a NER a németek, a franciák és más demokráciák befizetéseiből hozta létre a saját urizáló elitjét. Az EP által elfogadott javaslatból persze nem lesz egyik napról a másikra minden országra érvényes törvény, de az igenek magas aránya után elég valószínű, hogy az Európai Tanácson is átmegy majd. A magyar-lengyel vétó ezúttal kevés lesz. 
Nyilván egyetlen fideszes képviselőtől sem várhatjuk, hogy a nyilvánosság előtt beismerje a lopást. Az azonban sajátos, hogy a csütörtöki döntést még olyan kormánypárti politikusok is Soros ármánykodásának nevezték, akik épp az EP-től veszik fel nem is csekély fizetésüket. Mintha nem volnának tisztában azzal, hogy épül fel az Unió parlamentje, vagy hogy azt pártok tucatjai alkotják, amelyeknek a lehető legcsekélyebb kapcsolatuk sincs az amerikai magyar milliárdossal. 
Két lehetőség van. Vagy hirtelen elbutulás miatt írják a jelentés elfogadását Soros számlájára, vagy simán hazudnak. S mivel kormányunk a kereszténység bástyája, mélyen hívő politikusai pedig az Evangélium szellemisége szerint élnek, marad az első variáció. Az ostobaság persze nem feltétlenül egy államférfi legszerencsésebb tulajdonsága, de ez itthon talán nem is feltétlenül igaz. S hogy a Tízparancsolatban „Ne lopj” is szerepel? Nyilvánvalóan ez is a Soros-terv része.
2019.01.19 09:10
Frissítve: 2019.01.19 09:13