Ráhúzom a népharagot a fejemre, de nem szeretem a focit. Nem - úgymond - politikailag, hanem gyárilag. Amikor egyszer középiskolában nem úsztam meg, hogy beálljak egy tornaórai meccsre, egy gonosz barátom fiktíven így „közvetítette” a pálya széléről: tizenegyes!!! Jenő lő…! Bedobás… Ezen mindenki nevetett, én meg még azt sem tudtam, miért. Ma már tudom, ennyit fejlődtem azóta. A semminél több.
Szóval tökéletesen megértem a sok semmirekellőt, akik miatt idén hamarébb zárt a parlament, hogy ott lehessenek Franciaországban, a foci EB-n, ahová többségük normál esetben az anyósát - a java még a megvert feleségét - sem kívánta volna. Nézzünk csak szét a kormánypárti halljakendek oldalain, mennyire egymás fején taposva imádják most a focit, jobban, mint valaha, és diszkréten vagy hivalkodón közlik: ők bizony ott lesznek szintén… Ott akarják mutogatni magukat a „főni” szeme előtt, hát tegyék. Orbán úgyis csak röhög, vagy átnéz rajtuk. Nem sajnálom őket.
És most nem csak a feltört Tiffán Zsoltra gondolok, akinek saját borában pácolt alteregója küldte el románt-franciát a jó trianoni anyjába.
Az azért elkerülhetetlen demagógiának tűnik, hogy egy jobb hely az első magyar meccsekre is egyhavi nővérbér, egy rendes Eb-nézős út fél-egymillió fejenként, a döntőre meg fél-egymillió csak egy jegy. A mi kiskocsmánkban meg sok embernek annyi sem jut, hogy minden meccset egy-egy sörrel végignézzen a közös tévé előtt.
Ezek meg ott tapossák a mi pénzünkön egymás lábát a meccseken, amit amúgy utálnak, mint Petőfi a kukoricát. És tényezőnek hiszik ettől magukat. Szánalom a köbön.
