Sok költő-író barátjára emlékezik a kötetben, egyebek között Ladányi Mihályra, Györe Imrére, s legfőként legjobb barátjára, szerkesztőtársára Tabák Andrásra, akivel éveken át együtt állították össze az Ezredvég című folyóiratot. Érdekes módon feleségére csak néhány verse utal, családi vonatkozásokban leginkább fiát és unokáit idézi meg a költeményekben. Egyébként termékeny költő Simor András, ebben az alig egy évet tartalmazó kötetben több mint 140 címet találunk. Igaz ezek között sok a kétsoros, amolyan rímbe szedett sóhajok, még inkább a négysoros versek sora.
Gyakran testi állapotáról ad hírt, hiszen közel a nyolcvanadik évhez, már mindenféle nyavalyák gyötrik az embert. Szót ejt, illetve rímbe szedi gondjait a műfogsoráról is. „Rút mulatság a műfog/ főleg mikor kihullik/ de verset írni róla/ érdemes legalább…"
Szorgalmas és pontos ember Simor, aki most azt is megírja, hogy elsőéves tanárként kicsikkel kellett foglalkoznia, de sehogy sem tudta őket a szükséges fegyelemre szoktatni. Szerencséjére a következő évre ösztöndíjat kapott Kubába. Így lett ő is a latin-amerikai irodalom jeles fordítója. Társadalmi elkötelezettsége sem maradhatott ki a versei közül, így esik szó több költeményében a migrációs hullámról kerítésekről, a szegényekről, közöttük a koldusokról. Igazi költőhöz méltón, nem ritkák a váratlan asszociációk, eredeti gondolatok. („Az ember hetven fölött tétova/ A új nap, mint furunkulus kinő…” írja például egyik versében.) 2015-től pedig így búcsúzik: „Az Úristen a láthatárt/ unottan bezárja.)
