Talán személyes emlékkel kezdem. Forró nyári napra ébredtem, kora hajnalban, minthogy egyik közeli barátommal: Andorka Rudolffal, a későbbi neves szociológussal, egyetemi tanárral a Balatonra készültünk, vitorlázni. A Kelenföldi pályaudvaron találkoztunk, hogy levonatozzunk Balatonfüredre, ahol egy közösen használt kis vitorlásban szerettük volna eltölteni a kora nyári víkendet. A pályaudvaron vettem egy Népszabadságot, első oldalán kövér betűk hirdették, miszerint a Legfelső Bíróság kötél általi halálra ítélte Nagy Imre korábbi miniszterelnököt és néhány társát. A miniszterelnök nem kért kegyelmet, az ítéletet végrehajtották. Már túl voltunk a forradalom leverésének sokkhatásán, Andorka Rudi túl volt pár hónapos börtönbüntetésén is, én pedig még előtte voltam a Fő utcai vizsgálati fogházban eltöltött, majd a tököli internálótáborban folytatódó rabságomnak, de hamarosan ez is bekövetkezett.
Igyekeznek lejáratni
Akkoriban már szinte reménykedni kezdtünk, talán véget értek a brutális megtorlások, amelyeknek az előző esztendőben számos ötvenhatos forradalmár esett áldozatul. Kerestük helyünket a mindennapi életben, tudományos terveket melengettünk, és csak valamiféle szomorú nosztalgia idézte fel számunkra a vérrel kivívott szabadság alig több mint egy hetét. És akkor jött a letaglózó hír: halálra ítélték, kivégezték, azaz meggyilkolták az ország miniszterelnökét. Nem tudom, hogy a most élő fiatalabb nemzedékek mennyire képesek átélni ennek a régmúlt vasárnapi hajnalnak a rettenetét. Ilyen rettenetet élhetett át az aradi vértanúk kivégzéséről értesülő 1849-es magyarok többsége. Vannak ennek a rettenetnek szépirodalmi emlékei.
Nagy Imrére már hosszú évek óta bizalommal, tisztelettel és (bátran állíthatom) szeretettel nézett fel az ország. Nem lehetett elfelejteni, hogy ő volt az 1945-ös földosztás minisztere, majd 1953-ban a Rákosi-féle banda diktatúrájával szakító új kormány elnöke. Hadd említsem meg, hogy az ő reformpolitikája nélkül én egyetemre sem kerülhettem volna, úgynevezett „reakciós” családdal és a piarista gimnáziumban szerzett érettségivel a hátam mögött. Joggal bíztam abban, nemcsak én, hanem az ország is, hogy Nagy Imre kormányra kerülésével a sokáig nélkülözött szabadság és a biztonságos megélhetés korszaka következik. A forradalom napjaiban pedig meggyőződhettünk arról, hogy a miniszterelnök napról-napra hitelesebben tudja vállalni a szabadságát kivívni akaró nemzet sorsát és követeléseit. A miniszterelnök azonosult a nemzettel, és a nemzet szívébe fogadta vezetőjét, jóllehet Nagy Imre soha sem tagadta meg kommunista múltját, és a vérbíróság ítélete után is, az „utolsó szó” jogával élve, morális értelemben a „nemzetközi munkásosztályhoz” fellebbezett.
De nézzünk a közelebbi múltba. A magyar forradalom egykori miniszterelnökét, akinek a vértanúság vállalásáig eljutó nemzeti elkötelezettségét korábban szinte senki olyan nem vonta kétségbe, akinek számára jelentett valamit Magyarország szabadsága, és a magyar nemzet jövője, az utóbbi évtizedekben (most már nem „balról”, hanem „jobbról”) többen is igyekeztek lejáratni. Emlékszem arra, hogy neves politikusunk is arról nyilatkozott egy alkalommal, miszerint „Nagy Imre nem a mi hősünk”.
A semlegesség híve
Bizonyára tévedett akkor, amidőn a forradalom miniszterelnökének alakját pusztán annak figyelembevételével ítélte meg, hogy Nagy Imre élete nagy részében a kommunista pártelit tagja volt. De hát a magyar történelemben nem volt ritka jelenség, hogy az uralkodó társadalmi elit egy-egy lelkiismereti indítékoktól vezérelt képviselője a nép mellé áll, és személyes sorsát ennek a morális választásnak rendeli alá. Gondolok például II. Rákóczi Ferencre, gróf Batthyány Lajosra, gróf Széchenyi Istvánra, vagy gróf Károlyi Mihályra. Teljes joggal közéjük tartozik Nagy Imre miniszterelnök is, aki a vértanúságot is vállalva mutatta meg hűségét a nemzet iránt.
A forradalom miniszterelnöke nem 1956 őszén találkozott először a nemzeti függetlenség eszméjével. Az 1945-ben Moszkvából hazatért kommunista vezetők közül kétségtelenül ő volt szinte az egyetlen, aki ezt az eszmét valóban történelemformáló erőnek és politikai követelménynek tekintette, és 1948-ban a magyar országgyűlés elnökeként személyes hitelességgel megszólaltatta. Az ötvenes években, midőn a Rákosi-féle vezetés félreállította, olyan kommunista politikusként gondolt rá az ország, mint aki képes lehet szakítani a zsarnoki politikával és hivatott képviselni a nemzeti érdekeket. Amidőn 1953 nyarán átvette az ország vezetését, szinte mindenki egy „nemzeti kormány” miniszterelnökeként fogadta. A magyar nép védelmében című 1955-ös vitairatában, amelyet eltávolítása után írt, nagy fontosságot tulajdonított a nemzeti eszmének és a nemzeti függetlenségért vívott küzdelemnek. „Mi sem lenne tévesebb – szögezte le -, mint az olyan nézet, hogy mivel a nemzeti függetlenség, szuverenitás és egyenjogúság egy túlhaladott társadalmi fejlődési korszak, a polgári átalakulás feladata volt, a nemzeti elvek és eszmék is ma már a múltéi.”
Nagy Imre ilyen személyes előzmények után nem alaptalanul lett a forradalmi nemzeti kormány miniszterelnöke. Október 28-ai rádióbeszédében nemzeti demokratikus mozgalomként jellemezte a népfelkelést, majd a következőket jelentette ki: „Ez a mozgalom célul tűzte ki, hogy biztosítja nemzeti függetlenségünket és szuverenitásunkat, kibontakoztatja társadalmi, gazdasági, politikai életünk demokratizmusát, mert csak ez lehet a szocializmus alapja hazánkban.” November 1-jén pedig, midőn bejelentette az ország semlegességét, így nyilatkozott: „A magyar nép nemzeti forradalma vívmányainak megszilárdítását és továbbfejlesztését óhajtja anélkül, hogy bármelyik hatalmi csoportosuláshoz csatlakoznék. A magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, amelyet a magyar múlt és jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét!” Ezen a meggyőződésén aztán már nem változtatott semmit a romániai száműzetésben, a vizsgálati fogságban, a vészbíróság előtt, és az akasztófa alatt sem.
Vállaljuk az örökségét!
Pár napja Nagy Imre emlékét őrizve, munkásságának és személyiségének híveként meghajtottam fejemet az Országház közelében álló szobra előtt, és Márton László barátommal együtt elhelyeztem ennél a szobornál a Bibó István Emléktársaság koszorúját. Arra gondolok, hogy történelmünk hőseinek és vértanúinak az öröksége nem mindig érvényesült a későbbi politikai küzdelmek sűrűjében. Valójában Nagy Imre örökségének gondozása is nagyobb elszántságot és erősebb hűséget követelne. Szeretném, ha az utánunk (egykori „ötvenhatosok” után) következő nemzedékek tudatosan vállalnák ezt az örökséget, és nemcsak koszorúikat helyeznék el vértanú hőseink emlékműveinél, hanem szívüket is megtöltené az a szellemi és erkölcsi örökség, amelyet ezek a hősök hagyományozták rájuk.
Nagy Imre (és a többiek) örökségének ma is éltető erőnek, példának, buzdításnak kellene lennie.
