E napokban idehaza is történt váratlan esemény. Az idei könyvnapokra a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Szemle „Atlantisz sorsára jutottunk” címmel közösen kiadta Illyés Gyulának 1956-ban és 1957-ben összegyűjtött napló jegyzeteit a dicsőséges napokról és az azokat követő megtorlásokról. A költő egyetlen napig se hallgatott, följegyezte az átélteket, tapasztaltakat, csak éppen nem egy helyen, hanem alkalmi leírásokban, szétszórt füzetekben, apró cédulákban. Esztendőkig gondozta, ápolta őket Kozmutza Flóra, az özvegy, és Illyés Mária a leánya, amíg most a hatvanadik évfordulóra megjelenhettek az akkori feljegyzések. Találkozások, beszélgetések írótársakkal, politikusokkal, közéleti és nem közéleti szereplőkkel, értékelések. Több, mint fél évszázad után első alkalommal, most ismerhetjük meg a poéta véleményét, miközben azóta olyan remekek születtek, mint a Bartók költemény és „Az egy mondat a zsarnokságról”.
Néhány napnyi különbséggel két nem akármilyen gazdagodás: Chagall és Illyés Gyula. Mondhatni bevezetés az ünnepnapokra. Mégsem egészen az. Hiszen tudjuk, Balog Zoltán miniszter jelentette be, hogy a megemlékezések „koordinálására” van biztos is, Schmidt Máriának, a Terror Háza főigazgatójának a személyében. Aki amúgy történészként nem éppen pártatlan, inkább kifejezetten és félreérthetetlenül pártos, miként voltak annak idején a Központi Bizottság megbízottai is. Szájba rágva, de hiszen ez fölösleges is, hiszen ő tudja nagyon jól, mit kell „ünnepelni”, kit isteníteni, köztük olyat is, aki akkor még nem is élt, vagy éppen az iskola padjait koptatta. És kit kell szapulni, mint az ellenoldal „ügynökét”.
