Olvastam a hét végén egy riportot a családok új öröméről, a csokról. Annak is egyik reménybeli „haszonélvezőjéről”, egy asszonyról és családjáról egy vidéki városból.
A történet röviden: teljesen hétköznapi házaspár négy gyermekével békén éldegélt, amíg a szülők munkanélküliek nem lettek. Próbálkoztak állást keresni, de csak csekély és ideiglenes sikerrel. A rezsi magas, a négyből két gyermek még iskolás, ezért összehúzták magukat, pénzzé tették, amijük volt, és négyüknek vettek egy vacakocska kis házat. Hitelt nem kértek, tehermentes az ingatlan. Gondolták, a csokot szinte nekik találták ki, és elmentek a bankba, hogy megigényeljék. Ekkor először szakértők tekintették meg az ingatlant a magas hivatalból, és megállapították, hogy bizony ócska. Ebben tökéletesen egyetértettek velük az igénylők is. Nem véletlenül akarták renoválni. A fordulat itt következett: a család nem, hogy csokot nem kaphat, hanem azonnal ki is kell költözniük az épületből, mert azt életveszélyesnek ítélték.
Hová menni nem volt: maradtak. Másikat venni csupán álom, albérlet ugyan miből... (Az utcában csupa ilyen ház áll, de az ott élőket békén hagyják, mert nem igényeltek csokot.) Nekiálltak viszont bírságolni a családot, amiért nem költöztek ki. Tízezrekre, ismételten kivethetőre.
A hivatal mindössze azt ismételgeti, hogy „nem tekinthet el”, „nem áll módjában”, satöbbi. Csok nincs, lakhatás sincs, csak büntetés.
Mindezt azoknak mesélem, akik még elhitték, hogy a kormány valóban a rászorulóknak akar segíteni.
