A néma katona és a társítási elv esete

(...) A II. világháború után egy frontról hazatért katona, megnémult. (...) Az orvosok semmilyen szervi okot nem találtak. A veterán tudott írni, olvasni, megértette, amit mások mondtak neki, teljesítette a kéréseket, teljesen normálisan viselkedett, csak éppen egyetlen árva szó sem jött ki a száján. Harminc évig.(...) Egy napon focimeccset közvetítést hallgattak a bentlakók: a néma veterán szülővárosának csapata játszott, régi ellenfelével. És ahogy az előfordul egy-egy mérkőzésen: a játékvezető szabadrúgást ítélt a veterán szülővárosának csapata ellen. Ekkor a veterán felpattant a székéről, a készülékre üvöltött: "Ostoba seggfej! Oda akarod adni a meccset?!” Majd visszaült a székére és soha többet nem szólalt meg újra. (...) A veterán azért törte meg hallgatását(...) mert számára a csapat győzelme (vagy veresége) személyes üggyé vált. Pusztán, amiatt az apró tény miatt, hogy a szülővárosa csapata játszott. Ez az egyetlen dolog - a város azonossága - elegendő volt ahhoz, hogy személyes ügyévé váljon a közelgő győzelem vagy vereség lehetősége, és emiatt megtörje több mint három évtizedes hallgatását. A kérdés az, vajon miért mozdít meg valakit ennyire egy sportesemény? A válasz egyszerű: a saját énképét is javítja ezáltal, saját felsőbbrendűsége bizonyítékát látja benne. (...) Ha sikerekkel vesszük magunkat körül, akkor a dícsfényből nekünk is jut, így nagyobb lesz a tekintélyünk mások előtt. Még akkor is, ha ez a kapcsolat érintőleges, felületes.(...)