Nagy örömemre szolgál, hogy a miniszterelnökünk angol nyelvű hirdetésekben kampányol Nagy-Britanniában az Európai Unióban való bent maradás mellett. Mint köztudott, Nagy-Britannia választópolgárai most döntenek arról, hogy kilépjenek-e az EU-ból, és a magyar miniszterelnök megpróbálja rávenni őket arra, hogy ne tegyék.
Én csak egy közönséges újságolvasó állampolgár vagyok, semmiféle külpolitikai szakértői végzettségem, gyakorlatom, tapasztalatom nincs, de mint újságolvasó magyarnak eddig az volt a benyomásom, mostani politikusaink többször kritizálták az EU-t, mint ahányszor lelkesedtek érte. Óriásplakátokon agitáltunk az EU különböző döntései ellen, Moszkvához hasonlítgattuk Brüsszelt, sőt, népszavazást szervezünk abból a célból, hogy megakadályozzunk egy nekünk nem tetsző EU-döntést. Esküdözünk, hogy ez a mostani brüsszeli vezetők az Európai Egyesült Államok irányába próbálnak előrehaladni, holott, mint a magyar miniszterelnök mondta, „erre senkitől sem kaptak felhatalmazást”, mi viszont, nem győzzük hangsúlyozni, a „nemzetek Európájában” hiszünk, (bármit is jelentsen ez).
A teljesen nyilvánvalóan az Európai Unió elleni érzelmeket felkorbácsoló népszavazás kezdeményezésünk kapcsán egy pillanatig ne azon gondolkozzunk, kinek van igaza abban a hatalmas súlyú ügyben, hogy be kell-e fogadnunk 1700 menekültet (vagy ahogyan a közmédia megvetően nevezi őket: migránsokat), hanem tegyük fel, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják, a befogadás kockázattal jár. Esetleg gondolkozzunk el két másik szemponton.
Az egyik: a németek mind a mai napig óriási terheket vállalnak azért, hogy bebizonyítsák, másként gondolkodnak, másként éreznek, egyáltalán: más emberek, mint elődeik a náci időkben. Pontosan tudják, hogy nekik többet kell teljesíteni azért, hogy humanista európainak tekintse őket a világ a rettenetes múlt öröksége miatt. És ők vállalják ezt a terhet, most például a menekültek befogadásával, pedig nyilván ők is tudják, a befogadásnak van kockázata. A két világháborúban mi a németek szövetségesei voltunk, sőt, ahogy a ránk ragadt jelző mondja: mi voltunk Hitler utolsó csatlósa. Mert nézzünk szembe a ténnyel: több ok miatt, de a magyar hadsereg engedelmeskedett Szálasi Ferencnek, és hatalmas véráldozatokkal, de tovább harcolt Hitler oldalán a világháború végéig. Horthy megpróbált kiugrani (rosszul, talán: szándékosan rosszul) – de az ország nem követte. Ezt mindenki tudja Európában, akit csak kicsit is érdekel a történelem. Tudja, hogy a magyarok deportáltak 437 ezer zsidót Auschwitzba, és meggyilkoltak személyesen még további mintegy kétszázezret. És tudják, hogy minden erejével, fogcsikorgatva harcolt a magyar hadsereg a nácik oldalán az utolsó percig.
Mi bizonyára fel tudunk sorolni számos mentő körülményt, de ez nem változtat a rólunk kialakult képen. Ezen a megítélésen csak a tettek változtatnának. Az olyan tettek, mint amilyent például a menekültügyben a németektől látunk, és amilyent nem látunk a magyar kormánytól. Talán követhetnénk a németeket akkor is, amikor éppen jót tesznek.
A másik: hálásak lehetünk a mostani Németországnak és személyesen Angela Merkel kancellárnak, hiszen a hazai EU-beruházásoknak egy jelentős részét éppen Merkel asszony politikája következtében a németek finanszírozzák. Most, hogy a bevándorlás-ellenes belpolitikai támadások miatt nehéz helyzetbe került, talán joggal várhatta volna el, hogy a magyarok kisegítik. Mi azonban, szinte élvezve a helyzetet, hogy kis ország létünkre milyen fontos tényező lettünk, nemcsak, hogy nem vettünk át egyetlen menekültet sem, hanem erre buzdítottuk az úgynevezett visegrádi országokat is.
Lehet mondani, hogy kormányunk nem Angela Merkel miatt, hanem belpolitikai okokból démonizálja a menekülteket, és azért viszi ezt a hiszterizáló idegenellenes politikát, hogy befelé erőt mutasson, mert az erő látszata vonzza a szavazókat. Lehet, hogy így van, de az a tény, hogy mi csak elfogadni vagyunk hajlandóak az EU-tól a (hatalmas) segítséget, de ha baj van, a közös megoldásban még egy olyan kicsi részt sem vagyunk hajlandók vállalni, mint 1700 ember befogadása, az undor és megvetés tárgyává tett bennünket Nyugaton. Barátaim mondják, hogy inkább nem vallják be Németországban, Hollandiában, Svédországban, hogy ők magyarok, mert akkor a presszóban elülnek mellőlük a többiek.
Ez a – fogadjuk el – belpolitikai okokból folytatott Brüsszel-ellenes kampány azonban életveszélyes, mert az EU építménye a közös akaraton áll. Vékony jégen mozognak az integráció-párti politikusok, a nacionalizmusok hatalmas erői működnek a mélyben. Egy szikra elég lehet, és lángra lobban az egész szalmakazal, és félő, hogy éppen mi szolgáltatjuk ezt a szikrát.
Miniszterelnök úr tetteiből most az következik, belátta, ha Anglia kilépésével beindul a láncreakció, és az EU visszasüllyed a Közös Piac szintjére, a magyar gazdaság nagy bajba kerül. Ha pedig hazaküldenék azt a mintegy háromszázezer (vagy talán sokkal több) magyart, akik Angliában élnek, tanulnak, dolgoznak, akik ott találták meg a számításukat, ők alighanem a mostani kormányt is hibáztatnák. Tehát már csak egy kérdés maradt.
Hisznek-e majd az angolok a magyar miniszterelnöknek?