Előfizetés

Róka a kórteremben

Kökény Mihály
Publikálás dátuma
2016.06.25. 09:39
A bürokrácia csökkentésének jelszavával alapintézmények kerülnek a süllyesztőbe FOTÓ: NÉPSZAVA
A minap esett meg az a szégyen a nagy múltú baleseti kórházban, hogy egy üres kórterembe róka költözött. Senki sem tudja, hogyan került oda és melyek voltak a szándékai. Az egyik orvos félig tréfásan megjegyezte, ha az állatnak lett volna TAJ kártyája, kivizsgálják és gyógykezelték volna. Végül is nagy erőkkel legyűrték ellenállását és állat-egészségügyi őrizetbe helyezték.

Ez a róka akár a szétzilálódó egészségügy jelképévé is válhat. Persze nem tud arról, hogy az ő róka mentalitása már régen megihlette az államot, amely az elmúlt években láthatatlanul beköltözött valamennyi kórterembe. Minden kínálkozó alkalommal, ravaszul csavart egyet a kórházak és más egészségügyi szolgáltatók működésén.

Ennek az írásnak a kereteit szétfeszítené, ha az elmúlt 6 év valamennyi kárt okozó kormányzati intézkedését számba vennénk. A magyar egészségügy mai helyzetét alulnézetből milliók ismerik. A szakemberhiányt, a kivárhatatlan váró- és előjegyzési listákat, a romló betegbiztonság tüneteit. A kórházról kórházra ingázó, kiégett „bérnővéreket”. A beszerezhetetlen korszerű rákgyógyszereket. A vagyoni, az etnikai vagy a lakóhely szerinti különbségek hatását az ellátáshoz való hozzájutás esélyeire. Az ésszerűségre és a szakmaiságra fittyel hányó, csak hatalmi szempontokat követő államosítás és a brutális forráskivonás következményeit.

Az Orbán-kormány legutóbbi döntésével azonban végképp beszántotta a magyar egészségügy szinte teljes háttér országát. Csak a mentőszolgálat és a gyógyszerügyi intézet őrizte meg önállóságát. A bürokrácia csökkentésének jelszavával olyan alapintézmények kerülnek a süllyesztőbe, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat és nem utolsó sorban a betegek jogait „védő”, egyébként is már államosított szervezet.

Ma még nem tudhatjuk, hogy miként fog működni az egészségügy a felduzzasztott minisztérium és az egészségfinanszírozás rejtelmeiben járatlan államkincstár béklyójában. Sok száz ember elbocsátását tervezik, s jellemző, hogy a szakszervezetek a döntés után emelték fel szavukat a megszüntetésre ítélt intézmények védelmében. Nem tudhatjuk, hogy mi történne, ha ismeretlen vírus okozna nagy kiterjedésű járványt. Nem lesz átlátható a pénz útja a háziorvosokhoz és a szakrendelőkhöz, és azt sem tudhatjuk, hogyan születik majd döntés a gyógyszerek támogatásáról.

Az állam ravaszdi róka módján mindent megtesz azért, hogy közpénzen folytatott kommunikációval elfedje a bajokat, és hogy félrevezesse az embereket. Bérmegállapodásról szólnak a kormányzati szólamok, de még senki nem tudja, hogy kit és mennyiben fog érinteni. Az biztos, hogy szembekerülnek dolgozói csoportok: az orvosok majdnem eleget, de az ápolók alamizsnát kapnak. Ismét a már ismert fideszes technológia működik: nem azokat a megoldásokat keresik, amelyek oldanák az egészségügy feszültségeit, sokkal inkább azt nézik, hogy mi az a legkisebb összeg, amellyel még megőrizhető az ágazati béke, vagy annak legalább a látszata. Igaza van annak a nővérnek, aki az egyik lapnak adott nyilatkozatában azt mondta a béremelésről: hiszem, ha látom, hogy mennyivel több pénz érkezik a számlára. Szó sincs arról, hogy a 2016. évi béremelés január 1-ig visszamenőleges lenne, helyette mindössze 3 hónapnyi emelt bérre van esély, s több mint arcpirító, hogy a következő két évben csak november 1-től emelkednek a bérek. Nem tudjuk, hogy ezt miképpen tudták elfogadni a tárgyalásokon résztvevő - egyébként a kormányhoz roppant lojális érdekképviseletek – valószínűleg még sokáig rejtély marad.

A kormány taktikázását mutatja, hogy az egészségügy néhány nagyon fontos területe teljesen kimaradt a béremelésből és állítólag most velük kezdenek bértárgyalást. Megfeledkeztek az Országos Mentőszolgálatról, a védőnőkről, a teljes alapellátásról, valamint az informatikusokról, a fűtőkről, a sterilizálást végzőkről, azaz a kórházak műszaki, gazdasági dolgozóiról. Utóbbiakkal kapcsolatban nem zárható ki, hogy a kancelláriai rendszer bevezetésekor – amely egyébként a technikai segítő-karbantartó tevékenység centralizálását is jelenti –, sok dolgozó válik feleslegessé, és az ő elbocsátásuk révén talán jut valamennyi béremelés a maradóknak.

"Három a magyar igazság és egy a ráadás" figyelembevételével hozott döntést a kormány a főváros egészségügyi ellátásának átszervezéséről. Első körben még három sürgősségi centrum kialakításáról volt szó, majd amikor Lázár miniszter átvette a kommunikációt, már négy ilyen centrumról beszélt, mondván, hogy a negyedik majd Észak-Budán lesz a következő tervezési ciklusban. Ezzel a nyilatkozatával egyértelműen a budaiak lázongását akarja csillapítani, és a blöff határát súroló ígérvényt tett. Azt, hogy honnan teremti elő a kormány a több mint 300 milliárd forintot, ami ehhez a „grandiózus” tervnek a megvalósításához szükséges, még a beavatottak sem tudják. Nagy a valószínűsége annak, hogy a választási kampány során ezek a kormányzati döntések még mindig az ígéretek kategóriájába tartoznak majd.

A rókaképű állam pedig lesi, hol csaphat még le az egészségügy amúgy már megfélemlített és elbizonytalanított szárnyasaira.

"Szolganépnek nincs hazája!"

Rónay László
Publikálás dátuma
2016.06.25. 09:21
Részlet az 1983 című filmből
A keresztények számára a legfontosabb eligazítást az Első parancsolat tartalmazza: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Amikor először, gyerekfejjel szembesültem ezzel az intelemmel, nem éreztem különösebb késztetést, hogy elgondolkodjam az értelmén. Ma már sokszor mérlegelem, valóban csak neki szolgálunk alázatosan? Nem fontosabbak számunkra azok, akiktől függünk, akiktől félünk, vagy akiktől szolgálataink reményében várunk valamit?…

Amikor a parlamenti közvetítések alkalmával fel-feltűnik egy magát elnevezésében is kereszténynek hirdető párt valamelyik képviselője, amint szolgai mosollyal figyeli a miniszterelnök kijelentését, ezek a kérdések különösen élesen vetődnek fel. Szomorú látvány, még ha tudott is, hogy ezeknek a képviselőknek egzisztenciájuk függ a nagyobbik kormánypárt irányítóitól, hiszen önállóan aligha alkotnának ütőképes pártot, oda lenne a fizetés, finom megfogalmazással a „tiszteletdíj”, s az idősebbek a bőrükön éreznék, mennyire áldásos a tervezett nyugdíjemelés, amely majd megoldja a gondjaikat. Eltűnődöm azon is, vajon a szabadabb szellemű fiatalok, a tehetségek, nem azért keresik-e megélhetésüket – normális életüket! – Európa nyugati felén, vagy a tengerentúlon, mert nem akarnak szolgasorban tengődni, náluk sokkal tehetségtelenebbek, de jól helyezkedők irányításával élni?

Fogyatkozó magyarság

Egy-egy nagy tragédia mindig megtizedeli az úgynevezett kis népeket. Hiába a nagy jelszavak, az óriásplakátok, sokan – nagyon sokan – elindulnak szerencsét próbálni. Nem a kalandvágy hajtja őket, hanem a ferdítések és hazugságok elől menekülnek. Így volt ez például az ’56-os forradalom leverése után is, amikor az addig reménytelen sorban élők annak lehetőségét keresve özönöltek Nyugat felé, hogy kibontakoztathassák tehetségüket, ne kelljen továbbra is a hamis jelszavak országában, kivételezettek vezényletével élniük.

Mi, magyarok, nagyok vagyunk, ha pozitív jelenségekről kell beszámolnunk. Statisztikai adatok röpködnek sikereinkről, a balsikereket pedig elkenjük, ezekről nem esik szó, mert a társadalomból kiveszett az őszinteség. Ki hallott már őszintén beszélni a kormányoldalon arról, miért kerekednek fel a fiatalok? Miért hatástalan a „Magyarország jobban teljesít” lózung? Ki tapasztalta egyszer is, hogy a tehetségtelen, ostobaságokat halmozó tisztségviselő helyett tehetségesebbet választanak? Ki nem röhögött, amikor az államtitkár a gatyájával hozakodott elő? Tehette, senki sem mondta neki, érdektelen, milyen az alsóneműje, inkább csendben és eltökélten munkálkodjon a nemzet javára.

„Még magasról nézvést megvolna az ország / Werbőczi-utódok toldozzák, foldozzák” – írta a költő. Igen, „magasról nézvést megvolna”, hiszen a nagy tömjénezés elfedi a valóságot, amelynek legriasztóbb ténye, hogy évről évre fogyatkozunk. Furcsa, fordított arányosság jellemzi hazánk állapotát: minél kevesebb a hazájához hűséges, alkotó tehetség, annál több a társadalom peremére szorított szegény ember. És ezt a tényt semmiféle csúsztatással, elhallgatással nem lehet palástolni.

„Haza csak ott van, hol jog is van” – írta Petőfi és az ismert tények tükrében igazat adhatunk neki. Hosszú életem során nem sikerült tisztába jönnöm azzal, mit jelent a „jogállam” fogalma. Rengeteget hallottam, de a lényege homályban maradt. Jogállam volna az a képződmény, amelyben néhányan elterpeszkednek a jog asztalánál, s a többieknek nem jut helye? Nem sorolnék fel minden olyan jelenséget, amely a közember jogérzékét sérti, néhányat mégis megemlítenék az újabban tapasztaltak közül, mert ezeknek is szerepe van a fájdalmas elvándorlásban.

A Quaestor-ügy osztatlan felháborodást keltett, főként azzal a labdázással, ahogy az ügyészség és a bíróság meccseltek. Nagyon kíváncsi volnék, ha valóban lesz peres eljárás, szó esik-e az állami intézmények betéteinek csodálatra méltó kimentéséről, vagy Tarsoly Csaba vádalkut köthet a természetesen titkosított eljárás során? A Matolcsy költekezései körül felhabzó indulatokról fölösleges szólni, már csak azért is, mert a miniszterelnök személyesen védelmezte a tolvajlást és a tolvajt. A KDNP illetékesét pedig felháborította a lopás nyilvánosságra kerülése. Ez aztán keresztény vélemény! Ha tudná, miképp jellemzik úton-útfélen, arcáról sülne le a bőr. Bár lehet, hogy az ő evangéliumában az szerepel, mentesítsük a rablókat, ne hozzuk nyilvánosságra a bűnöket.

De miért? – kérdeztem döbbenten ismerősömet, aki szomorúan mondta el, hogy fia tanulmányai befejezte után külföldön vállal állást. Többet fizetnek? Jobbak a körülmények? Fejét ingatta. Nem, nem. Hát? Azt mondta, nem tudna erkölcs és következmények nélküli országban élni.

Erkölcs? Ami azt illeti, sokszor olyan érzésünk támad, ismeretlen fogalom lett, holott például Berzsenyi az állam talpkövének nevezte. Miféle erkölcs az, amelynek nevében ketté lehet osztani egy országot? Te az én nyájam tagja vagy, tehát erkölcsös. Amaz másképp gondolkodik, tehát erkölcstelen, ellenséges érdekek kiszolgálója. Ki az ellenség? Aki a parlament másik oldalán ül, nem a kormányzópárt tagja. (Ezt az országgyűlés elnöke teljesen egyértelművé tette, mint jó keresztény hazafihoz illik.)

Következmények? Minél nagyobb tételben károsítod meg a közvagyont, annál kevésbé lesznek következményei. Szánalmas és nevetséges, hogy állandóan Brüsszelben kell kuncsorogni igazságért. Mit szólnak? Nálunk nincsenek fórumok az igazságtalanságok, jogsértések kiderítésére? Volnának, csak éppen mással vannak elfoglalva, azzal, hogyan lehet elsikálni a disznóságokat, kimosni a szennyest. Egy máig lezáratlan, rétestésztaként nyúló ügy kívánkozik jellemzésül a „kopaszok” ténykedésére, ahogy megakadályozták Nyakó Istvánt a Választási Irodánál, nehogy elsőnek nyújthassa be a vasárnapi nyitvatartásra irányuló népszavazási kérelmét. Az akciót keményen elítélte a miniszterelnök. Megindult, pontosabban sántikálni kezdett az eljárás. Még mindig botorkál. Sehogy sem sikerül végére járni, ki küldte oda a kopaszokat, ki volt a felbujtó? Aki csak kicsit is érdeklődik a politika eseményei és szereplői iránt, válaszolni tud a kérdésekre. A rend éber őrei képtelenek erre, s valószínűleg továbbra is némasági fogadalmat tesznek.

Hát ilyen ügyek késztetik a fiatalokat, hogy vándorbotot fogjanak és elinduljanak. S meglepő módon nem kevesen. Olvashatjuk a diadalmas jelentéseket: idén kevesebben mennek, mint tavaly. És? Most legyünk erre büszkék? Nem gondol senki arra, hogy egyetlen tehetség távozása is vesztesége az országnak? Sokkal egyszerűbb a számok mögé rejtőzve szavalni hazaszeretetről, növekvő jólétről és arról, hogy motorjai vagyunk Európa gazdaságának. Ráadásul a motor tüstént köhög, amikor elzárják Brüsszelben a pénzcsapokat, s fehéren-feketén kiderül, mire képes saját erejéből a magyar gazdaság. Szegény Varga Mihályt már-már sajnáltam, amikor zavaros magyarázatokba kezdve indokolta, miért kullogunk a lista legalján. Ja, már a magánnyugdíjakat sem lehet lenyúlni, pedig tömni kell a hűséges szájakat.

Szégyenszavak

Ahogy tőlem telik, igyekszem a legszebb hagyományokból kiindulva elmagyarázni, mit jelentett a haza, a hazaszeretet, a hazához való hűség eleink számára. Gyakran eltérek íróktól és műveiktől, hogy Vörösmarty, Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi és a többiek alkotásaira hivatkozzam megvilágítani, miért voltak szentek ezek az érzések. Nem mondhatnám, hogy átütő sikerrel. Egy döbbenetes kérdés a sok közül: na, és megérte nekik? Vörösmarty elméje megbomlott, Kölcsey kritikája a költő Berzsenyi torkára forrasztotta a szót, Petőfi csillaga – aligha véletlenül – lemenőben. Hogy szívünkbe, lelkünkbe írtak valami örökbecsűt, érdektelen. A szerzés, a meggazdagodás, az igen! A másik kijátszása – tisztességes. Szegénységben hagyni a fél országot – a haladás záloga.

Nesze neked haza, hazaszeretet, hűség, emberség! Széchenyi eszméi? Ugyan kérem! Megmosolyognak. Ez volna a korszellem? Vagy ez a következménye a kultúra kisajátításának, az irodalom fitymálásának, a magyar történelem kilúgozásának? Amikor megkezdődött Hóman Bálint feltámasztása, igyekeztem olyan műveit előkaparni, amelyekben megmutatkozik történetírói jelentősége. És a politikában? –

hangzott a kérdés. Ez az egyik baj. A politika mindenütt jelen van, olyan, mint a fertőző betegség. Ez az én ideálom, a másik legyen csak a tied. És senki sem gondol már arra, mennyit veszítünk érzésben és ismeretben, azaz szívben, lélekben a történelem és a kultúra fölszeleteléséből.

Reménykedtem, a pedagógus kerekasztalnál ülők közös nevezőre jutnak, és visszaszerzik az oktatás és nevelés becsületét, amely az említett szent fogalmak rehabilitálását is jelenthetné. Elképedve tapasztaltam, hogy az asztalnál üldögél az a hölgy is, aki tulajdonképpen a romlás kezdeményezője és elszánt végrehajtója volt (hiába figyelmeztette áldatlan ténykedése gyászos következményeire a Fidesz akkori oktatásügyi politikusa). Mit keres ott az MSZMP-ből a KDNP-be lépett hölgy? Mi adja meg a hitelét? Tőle várhatjuk a hagyományok megtisztítását, visszaállítását? Hol a biztosítéka, hogy az első változásnál ismét nem vált arcot? Nem módosít mostani elképzelésein? Nem csodálkoztam, amikor kiderült, hogy a nagy KLIK-ból sok kis KLIK-et csinálnak az oktatás eredményességének előmozdítására. Megszoktam már, hogy az ígéret szép szó, ha nem tartják meg, az a jó!

Egyáltalán tudják az asztal körül üldögélők, ki volt Klebelsberg Kunó, és hogy mit köszönhet neki a magyar oktatás- és nevelésügy? Az ő lelkében visszhangoztak a nemzetmentő és -erősítő eszmék, nem szólamokként élt velük, és nem azon fáradozott, hogy a tanintézményekből ideálok nélküli fiatalok lépjenek az életbe, meghatározva a magyarság jövőjét. Klebelsberget a nemzet harmonikus jövőjének eszménye vezérelte, nem a „csak azért is” ostoba, terméketlen gőgje. A szemlélőnek az a benyomása, az asztalnál süket fülekre találnak a józan érvek, akik tehetik, a hatalom elvárásainak szellemében s nem a pedagógusok és a gyerekek érdekében erőltetik döntéseiket. Nagy igyekezetükben nem veszik észre, hogy – hadd éljek nagy szavakkal – a magyarság jövőjét aknázzák alá! Tehetik. De nem fizetünk túl nagy árat az erőszakosságukért és a felsőbbség iránt tanúsított alázatukért?

Fertőző betegség

Abban talán mindenki egyetért, hogy könnyíteni kellene a diákok terhein. De mit és hogyan? Félelmetes tapasztalatom, hogy a gyerekek nem szeretnek olvasni. Ilyen hosszú? – és már nézik is az interneten a tartalmi kivonatát. Honnan, hogyan szereznek gondolatokat, miként tesznek szert megfelelő szókincsre, tudják-e majd kifejezni magukat, egyáltalán képesek lesznek-e beszélgetni egymással? Óra közben néha-néha verseket idézek. Még emlékszem néhányra, amelyet „könyv nélkül” tanultunk. Néha egymásra pillantanak: jé, milyen szépek ezek a mondatok, mennyire kifejezők a költői képek! Ezek a mondatok és képek lassan a feledés tengerébe süllyednek. Maradnak a tőmondatok, legfeljebb néhány bővített. Ahogy némelyik államtitkár szokta kifejezni magát. Mekkora veszteség! Mintha a jobbik felünkből hagynánk el valamit. Az a stílus, amely a parlamentben honosodott meg, mint a fertőző betegség terjed lefelé. Megállíthatatlan, mint a szennyes áradat. Hallották ezek az urak és hölgyek Barankovics Istvánt? Eckhardt Sándort? Ha netán hallották is, nagy hatást nem gyakoroltak rájuk. Elképzelem a nem galamblelkű Eckhardtot, vagy bármelyik akkori képviselőt, ha szembesítjük a parlamentben manapság divatos nyelvhasználattal, amely egyként jellemzi a kormánypárti és ellenzéki képviselőket. Elképzelhetetlen, hogy szót értenének egymással, hiszen nincsenek tisztában a szavak jelentésével. Elnéztem a dühtől eltorzult arcú, s szitkokat morzsoló Rubovszky képviselő urat, aki saját maggondolatlansága miatt esett csapdába. Pont úgy viselkedett, ahogy egy keresztény ember nem viselkedhet. Nem meglepő. Ha Teleki Pált kérdezte volna az újságíró, aligha szitkozódott volna, de Istenem, ennyire futja.

Arra volnék kíváncsi, tíz-húsz év múlva tudnak-e majd beszélgetni az emberek? Ismerik-e a szavak jelentését? Tudatosul-e bennük, hogy a szavakkal serkenteni, vigasztalni, jótékonykodni is lehet, és szavakkal kérjük Istenünk segítségét? Mi lesz Pázmány és Kosztolányi nyelvével? Addigra eltorzult arcú képviselők bottal kergetik egymást az ülésteremben?

Nem szeretnék rémképeket rajzolni a jövőről, de akik felelősek volnának a magyarságért, nem törölhetik sáros cipőjüket a magyar nyelvbe. Ha még ismerik ezt a nevet, gondoljanak Arany Jánosra… Igaz, ő csak a költőket figyelmeztette, úgy hazudjanak, hogy ne kapják rajta őket. Mit mondana napjaink politikusairól?

Piaf, Hair és a többiek

Publikálás dátuma
2016.06.25. 09:12
A Hair mozgalmas, energikus előadás. FOTÓK: JAKAB LÓRÁNT

A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, amit idén huszonnyolcadik alkalommal rendeztek meg, nem mindig erre a névre hallgatott. Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja volt hosszú ideig a becsületes neve. Az úgynevezett szocialista években, sok tekintetben el voltunk zárva a határainkon kívül rekedt magyar teátrumoktól. Hébe-hóba jöttek csak vendégszerepelni hozzánk, nem ismertük a művészeiket, leginkább tán az a képzet alakult ki róluk, hogy hősies őrzői a magyar nyelvnek, némiképp ódivatú módon játszanak és esetleg még némi csendes lesajnálás is volt velük kapcsolatban, hogy nem igazán jók.

Aztán lett nagy ámulás, amikor a rendszerváltás környékén omladozni kezdtek a falak, szaporodtak a vendégjátékok, és szembesülnünk kellett azzal, hogy bizony-bizony Erdélyben, vagy éppen délvidéken, felvidéken olykor izgalmasabb, eredetibb, korszerűbb, a miénktől sok tekintetben eltérő, és nem ritkán nívósabb színjátszás folyik. Látni kellett a bajokat is, hogy például a színészképzés kényszerű kimaradása, meg az elvándorlás miatt, a színházak jó részéből hiányzott a középgeneráció, feltörekvő fiatalok, nagy és kevésbé nagy öregek voltak inkább, akiknek a játékstílusa nem feltétlenül egyezett.

Ez például tanulmányozható volt a Lorenzaccio mellbevágó, nagyszabású, lenyűgöző, mégis hibákkal is teli előadásában, ami Temesvárról érkezett egykor hozzánk, az Új Színházba. Az évad egyik legjobb előadását láttuk, melyben a két harsogóan fiatal főszereplő, Balázs Attila és Demeter András közül az utóbbi alighogy kikerült a főiskoláról, 24 évesen már a Temesvári Csiky Gergely Színház direktora lett. És egy olyan városban, ahol már igencsak lecsökkent a magyarok száma, igényes színházat teremtett, tehetségeket odacsábítva, nézőszámot növelve, és román nyelvű feliratozással román publikumra is számítva. Lett belőle kulturális ügyekért felelős államtitkár, jelenleg a Román Közszolgálati Televízió Produkciós Házának vezetője, egyúttal a Román Nemzeti TV-Színház igazgatója. Balázs Attila pedig jó ideje átvette az igazgatást. De azért játszik is, most éppen a Hair című musicalben kissé túlkoros George Berger, ő a hippi csapat vezetője, aki társaival együtt kétezer mérföldre is elmegy, hogy besorozott barátját megpróbálja kihúzni a csávából, megmenteni attól, hogy a háborúban öljön, vagy őt öljék meg. Belóg a laktanyába, hogy barátja egy éjjelre kimehessen a barátnőjéhez, de éjjel egy gyors riadó keretében elviszik a háborúba, és ott hal meg, a mostani verzióban öngyilkos lesz.

Balázs jelentős produkciók jelentős színésze. A mostani előadás nem tartozik a fontosak közé, de működőképes, lendületes, játékkedvvel telített. Nem mindig töltődik meg tartalommal, inkább színvonalas szórakoztató produkciónak nevezném. Érződik a társulat energikussága. Mozgalmas Gyenes Ildikó koreográfiája, ami érzékelteti a fiatalok nyughatatlanságát, azt, hogy nem érzik jól magukat abban a világban, ami menetrendszerűen háborúkat robbant ki, álságosan hazug látszatrendet teremt. Próbálnak kilépni belőle. Szigetet teremteni magukra, figyelni a másikra. Az azért nem érződik Puskás Tamás rendezésén, hogy annyira lázadnak a fiatalok, hogy szét akarnák feszíteni a meglévő kereteket, akár a színháziakat is, hogy bárkit is különösen megbotránkoztatnának. Ez végül is, egy élvezetes, kicsit bulvárba hajló, jó ritmusú produkció, néhány hamis hanggal, magnóról szóló zenével, amit soha nem szeretek. Szívesen néztem, de nem kavart fel.

Felkavart viszont A nők iskolája, mert annyira rossz, sőt csapnivaló volt. A marosvásárhelyi Spectrum Színház úgy játszott Moliere komédiát, hogy egyszer nem fordult elő, hogy a nézőtér egésze nevetett volna. A színészek mórikálják magukat, próbálnak vicceskedni, modorosak és nem kell hozzá énekelniük, hogy prózában is hamisak legyenek. Szélyes Ferenc öreguráról egy pillanatra nem hihető, hogy végzetesen belehabarodott a nevelt lányába, ehhez szinte lángolnia kellene a vágytól, éreztetni a fájdalmát annak, hogy nem kap viszonzást, éreztetni azt, hogy egy öregember is lehet szerelmes, megcsillantani akár a tragikum lehetőségét. Ha mindez nem történik meg, akkor maradnak az üres klisék, modorosságok, amik a többiek játékát is jellemzik, Török Viola nehezen végigülhető, unalmasan érdektelen előadásában. Semmilyen fogódzót nem találok ahhoz, miért került ez a produkció a fesztiválra, még ha nem is a versenyprogramba.

Nem állítom, hogy Ingmar Bergman Őszi szonáta című filmje nyomán készült darab, aminek egy másik verziója Budapesten, a Mikroszínpadon is látható, nem untatott gyakran Pataki András rendezésében. De abban legalább láthatunk egy jelentős színésznőt, Farkas Ibolyát, aki nem azt mondom, hogy igen jó a szerepben, de a fajsúlya érződik. Hihető, hogy világjáró zongoraművésznő, aki pályájának szentelte egész életét, elhanyagolta két lányát, akikkel csak hét év után találkozik, és teli van konfliktusokkal a szembesülés. Egyik fő baja az előadásnak, hogy ellentétben a pesti variációval, nincs humora, és a túl sok drámázás, szenvedés, lelkizés, monotonná válik.

Humora különben nincs a Piaf menet című előadásnak se, de attól az még igen komoly teljesítmény, és olykor mellbevágó produkció. Elképesztő, hogy amikor színpadon kívülről meghalljuk Mezei Kinga hangját a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház közös produkciójában, akkor mintha Piafét hallanánk. Erős ez a hang, a végtelenségbe szárnyaló, temérdek fájdalom, gyötrődés, megélt kín van benne, ahogy Mezei művészetében szintén. Bámulnivaló energiákkal rendelkezik. Tán nem saját magát kellett volna rendeznie, mert ha lett volna egy külső szem, esetleg nem csúszott volna bele ő is a monotonitás hibájába. Ebben sokat segített volna a humor, az az önirónia, sőt gúny, amivel Piaf rendelkezett, és amit jeles magyar megtestesítői, Gyurkovics Zsuzsa, Vári Éva, Botos Éva meg is mutattak. De ettől függetlenül, bámulatos, amit Mezei csinál.

Az új lakó (Francisco Alfonsín)

Az új lakó (Francisco Alfonsín)

És bámulatos Az Új lakó előadása is a bukaresti Nottara Színház előadásában, ami díszelőadásként került a fesztiválra. Ehhez az adta az alkalmat, hogy Tompa Gábor 25 éve igazgatja a kolozsvári magyar teátrumot. Ebből az alkalomból köszöntötték őt, és kiállítás is nyílt a Művészetek Házában. Az Új lakót másodszorra láttam, és megint intenzíven hatott rám. Ionesco darabjában életében utoljára költözik új lakásba egy idősödő férfi, akit spanyol színész, Francisco Alfonsín játszik káprázatosan. Két szállítómunkás pedig hozza és hozza az emlékeket megtestesítő régi bútorokat, tárgyakat, relikviákat, amik Helmut Stürmer intenciói szerint gyönyörűek, veretesek, csaknem megszólalnak. És egyre csak érkeznek és érkeznek, körbeveszik gazdájukat, totálisan elárasztják a lakást, úgy, hogy szinte már lépni sem lehet benne. Tán meg is fullad közöttük a férfi, annyira nem tud a múltjától szabadulni. Kár, hogy a magyar feliratozás szinte végig olvashatatlanul halvány volt, ezzel még nagyszerű produkciók hatása is lerontható.

A Hippolyt, a lakájban Schneider úr és a nagyzoló felesége (Fülöp Zoltán, Márdirosz Ágnes)

A Hippolyt, a lakájban Schneider úr és a nagyzoló felesége (Fülöp Zoltán, Márdirosz Ágnes)

A jókora befogadóképességű Várszínpadon általában szórakoztató produkciók mennek. Ilyen persze a Hippolyt, a lakáj is, ami a Csíkszeredai Csíki Játékszín prezentálásában került színre, Csiki Zsolt rendezésében. Ez a társulat már nem először rukkol elő zenés produkcióval, úgy, hogy azért nem mindenki énekhangja acélos, nem is mindenki táncol géppuskalábú fergetegességgel, mégis hatásosak, soha nem ízlésficamosak az ilyen jellegű produkcióik. Jól játszanak ugyanis. Humoruk van, és képesek kicsit az egyszerű történetek mögé látni, például ebben az esetben evidenssé teszik, hogy az újgazdag úrhatnámság milyen átok mindenkinek, és mennyire nevetségessé teszi az embert. A Schneider Mátyást adó Fülöp Zoltánnak, már hitele van a kisvárdai deszkákon, méltán kap színpadra lépésekor fogadótapsot, a közönség tudja, hogy jót várhat tőle, és ezt meg is kapja. Ezúttal nála lényegesen fiatalabb férfi, Veress Albert alakítja Hippolytot, vagyis középkorú leckéztet időset, ennek is van némi plusz jelentése. De alapjában véve az egész produkció könnyed, szórakoztató, tele van játékkedvvel, amit igencsak értékel a publikum.

Mind több, nem a határon túlról érkező produkció kerül a programba, ezért is keresztelkedett át a rendezvénysorozat Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára. Ez egyébként vitatható, sokan vitatják is. A hang című produkciónak az ExperiDance Production tánckarának és a Békéscsabai Jókai Színház művészeinek együttműködésében, ettől még harsogó sikere volt. Frank Sinatra élete elevenedik meg előttünk, Szomor György rendezésében, Román Sándor koreográfiájával. Ebben az esetben aztán van fergeteges tempót diktáló tánctudás, vannak megfelelő énekhangok, de a figurák kissé sematikusak, leginkább azt a célt szolgálják, hogy eljussunk egyik daltól, egyik revüképtől a másikig. Biztos kezű profizmussal, garantált hatásossággal megvalósított produkció.

A kisvárdai fesztivál már kevésbé találkozó, mint régen, amikor a társulatok jó része még nem utazott haza fellépése után, nézték egymást a különböző együttesek. Ezt a jól bevált gyakorlatot kellene visszahozni. Az azonban semmiképpen sem elvitatható, hogy ez a fesztivál változatlanul az egyik legfontosabb hazai színházi fórum.