Cirkuszjegy Nyilas Misinek

Először egy Szabolcs megyei faluból érkezett a hír. Kétségbeesett pedagógus írta: a kitűnő tanulóknak a KLIK cirkuszjegyet küldött ajándékba. A Fővárosi Nagycirkuszba. Csak a gyereknek, és csak a cirkuszba, nem a vonatra. A csupa ötös gyerek hazamegy, boldogan mutatja a jegyet, várja az örvendezést, de a család belesápad. A vasút a szülőnek oda-vissza 8 860 forint, a gyereknek a fele. Az már több, mint 13 ezer. Ha van kistestvér, őt hogy lehetne kihagyni? Az újabb 4 430. A fővárosban a közlekedés fejenként úgy 1000. A cirkuszjegy a felnőttnek 1 900 és 4 500 között. Még ha egy perecet sem vesznek, ha otthon pakolnak zsíros-kenyeret útravalónak, akkor sem úsznák meg 15-20 ezer alatt. Miből? Hogyan? Sír a gyerek, szipog a mama, káromkodik tehetetlen szégyenében a papa. Akkor is, ha nem közmunkás. Ennyi szabad pénze ott szinte senkinek nincs.

A Facebookon tódultak a kommentek. „Balassagyarmaton a keresztfiam is ezt kapta.” „Baranyában is, Somogyban is, de nekünk nincs pénzünk, és másnak sem adhatjuk oda, mert az osztályfőnöknek rá kellett írnia a nevet, és a jegy nem átruházható.” „Debrecenig még elvinném Hajdú megyéből a két színjeles gyerekemet, de Pestre? Miből?” „A gyerekek most már megőrültek, utazni akarnak. De hát oda-vissza 440 km. Nem tudom, hogy oldom meg.” „Mi Leányfalun lakunk. Még nem mertem megnézni a cirkuszjegyek árát. Nem kell ahhoz szabolcsinak lenni, hogy nagycsaládosként kétszer is meggondoljuk, vásárolunk-e még négy jegyet, vagy hagyjuk kárba veszni ezt az egyet.”

Jöttek azért jobb hírek is: többen ajánlottunk egy-egy családnak útiköltséget. Néhol az iskolaigazgató talált egy segítőkész vállalkozót vagy szervezetet. Ahol tudott, az önkormányzat is próbált valamit segíteni, de hát szegény faluban pénztelen az önkormányzat is. Nyilas Misi ötgyerekes, szegény családból került a debreceni kollégiumba. Ő is kitűnő volt. Ma ő is a könnyeit nyelné, zsebében gyűrögetve a soha be nem váltható belépőt.

Nem tudom, hány gyerek pityergett a bizonyítványosztás után otthon. Nem a bukottak, hanem a legjobbak. Illetve tudom. A honlap büszkén adta hírül: „A KLIK örömmel működött közre, hogy minden kitűnő tanuló bizonyítványa mellé eljussanak a cirkuszjegyek”. Szám szerint 112 ezer, az ország 2000 állami általános iskolájába. A cirkuszvállalattól kapták, akik nyilván jót akartak. Az ügyvezető igazgató, aki egyben miniszteri biztosként felel a „nemzeti cirkuszművészeti stratégia” kidolgozásáért, szép levelet írt: „A jövő generációjának helyes, hatékony felnevelése közös felelősségünk.” Nem neki, hanem az oktatás irányítóinak kellett volna végiggondolniuk: ez a „helyes, hatékony” nevelés nem készíti-e fel túl korán és túl durván a gyereket az életre? Arra, hogy az ő jelese nem ér annyit. Hogy aki szegény, annak nem jár ugyanaz. Különben is: minek tanul jól, a papírforma szerint neki bukdácsolnia kellene, majd pár évnyi tanárszomorítás után túlkorosként kiesni az iskolarendszerből, és 16 évesen beállni közmunkásként az apja mellé. Mindörökre. Minek ehhez cirkuszba menni, piros fülekkel a bűvésznek izgulni, bohócon nevetni, együtt tapsolni a többiekkel? Csak hiú reményeket ébreszt, hogy ő is közéjük tartozik. De nem. Már most sem, jobb, ha hamar megtanulja.

112 ezer jegy. Mondjuk az ötöde a pesti iskolákba jut, onnan legalább útiköltség nincs, bár kísérő jegy ott is kell. Marad vagy 80 ezer. A hivatalos statisztikák szerint a gyerekek 42 százaléka szegény. Egy átlagos 2 gyerekes család legfeljebb havi 8 ezret tud félretenni váratlan kiadásokra. Ha épp nem romlott el a mosógép, vagy nem kellett gyógyszert venni, akkor sem futja belőle az utazásra. Vagyis több mint 30 ezer családban sír valaki az elmaradó cirkuszért. Ugyan már, mi az! A központosított iskolaügyben nem lehet minden egyéni nyavalyára odafigyelni. Itt egyenirányítás van, amelyik egyengyerekeket képzel el. Úgy kell annak, aki kilóg. Pláne lefele.

Szívtelen, érzéketlen, kőagyú bürokraták - átkozódtam először. Kapjatok prémium helyett ingyen belépőt az amerikai elnök fogadására! Repülőjegy és szállás nélkül. Megjelenés kötelező, de frakkban. Aztán rájöttem: nem szándékos rosszindulatról van szó. Csak a közöny, elzárkózás, rideg empátiahiány állami kötelezettségéről. Ez már nemcsak a szolidaritás sorvadása, hanem az odafigyelésé is: már képtelenek arra, hogy akárcsak egyetlen percre elképzeljék a másik ember életét, számon tartsák gondjait. Aki szegény, az olyan idegen nekik, mint egy marslakó. Ismeretlen és veszélyes. Jobb nem közel menni hozzá és sorsához. Hátha fertőz. Menjenek arrébb, lepusztult régiókba, gettónegyedekbe, zsákfalvakba. Ne kelljen látni. A kereszténydemokrata frakcióvezető úgy vélte: a gyerekek csak rossz szokásból nem reggeliznek otthon. A miniszter a Hiltonban ebédeltette néhányukat, ínyenc, gazdagoknak való menüvel. Tartsatok kecskét! Szedjetek gombát! 47 ezerből meg lehet élni. A mozgássérült, beteg gyerekek iskolája elé kiteszik a „Megállni tilos” táblát. „Maximum 10 méterekről vitatkozunk!” - értetlenkedik az önkormányzati képviselőnő.

Nem. A távolság nagyobb. „Ingyencirkusszal” nem lehet áthidalni.

Szombati 7-es - Lebegnek a politika tarajos habján

Tegyenek egymás mellé két fényképet. Az egyiken legyen bármelyik mai baloldali politikus. A másikon meg, mondjuk a szociáldemokrata Kéthly Anna elhomályosult arca. Elmondom, mit látnak.

Az országot járó politikusok országa lettünk. Mindenki vidéken talpal, hogy elmondhassa, ő aztán igazán ismeri, hogyan él, mit akar, mit gondol a nép. Az európai képviseleti demokrácia fájdalmasan rángatózik, a jóléti állam minden baját rajta, meg a "neoliberális gazdaságpolitikán" verik le. Nem véletlenül próbálkoznak annyian, hogy a demokrácia megváltójának hazudják magukat. A Fidesz a Modern Városok ígéreteivel házal, a Jobbik is rákapott a nemzeti konzultációra, a többiek meg csak vándorolnak egyik lakossági fórumról a másikra, kitelepülnek, hogy aláírásgyűjtéssel ismerkedjenek kétszázezer szignó életével. Csak hogy felismerjék, „a politikai baloldalt össze kell kötni a társadalom baloldali érzelmű és értékrendű tömegeivel”. Ami az istennek sem sikerül, nyálazzák akárhogyan is a cipőpertlit. Ha már kötni kell, persze nagy a baj, de a baloldal rendületlen gyalogol és győzködi "a baloldali érzelmű és értékrendű" tömeget, hogy ő aztán látja, érti, mit mond a nép szent szava nyomorról, kiszolgáltatottságról, reménytelenségről, megalázottságról. Csakhogy nem a nép nyelvén beszél "a baloldali érzelmű és értékrendű" néppel, amely nem akarja megérteni, hogy őt éppen megértik, és az istennek sem hajlandó követni a baloldali népbarátokat. Pedig itt mindenki plebejus. Az a kormány is az, amely mamelukjainak ibizai életét a nép felével fizetteti meg, és az ellenzék is az, amely a hatalom alaptörvényére tett esküjének nyomasztó árnyékában tengődik a hatalom parlamentjének pénzéből.

A politikai elit úgy gondol a népre, mint amelyben mindig akad egy Tiborc, aki a nép panaszát az urak fülébe súgja, de az ilyes kegyes szolgaság csak a drámákban történhetik meg. A valóságban nem súg senki senkinek semmit, mert a nép, ha úgy gondolja, nem akarja már elviselni, amit addig is elviselhetetlennek érzett, akkor a maga nevében kapát-kaszát ragad, és felnégyel mindenkit. Jobbról, balról egyformán. A politikai elit ma csak annyit tud a valóságról, amennyit ő maga elégségesnek gondol, hogy bizonygassa rátermettségét a közhatalomra. Semmit sem bizonyít. A nép hidegséggel szemléli.

Nem ártana, ha a nagy országjárásba rejtett politikai suskus közepette, időnként legalább a baloldal emberei megpihennének egy hűvös könyvtárszoba süppedő foteljében, és elővennék azokat a könyveket, amelyeket újra kellene gondolniuk. Már persze, ha az országjárásban megfáradtakban maradt még erő, és ha vannak ilyen könyveik egyáltalán. Akkor elmerenghetnének azon, amin a jobb és szélsőjobb már eltöprengett. Hogy a nép még nem nemzet. A nép persze nem foglalkozik ilyesmivel. Akkor is egyetlen nemzetnek gondolja magát, ha bal- és jobboldali népként leöldösi nemzettársait. Nemzetként tartja össze az országhatár - meg az azon túli nemzethatár -, a közös nyelv, kultúra, történelem, és az államiság közössége, amit megteremt magának. Vagy, ami - ritkábban - megteremti őt. Amit passzív rezisztenciával átver, inkább bajban, mint békében a magáénak érez, s amit fejére telepedő ülepként megvet.

A népből eddig minden hatalom a maga ízlése, ízléstelensége, értékei, értéktelenségei, arányérzéke, mértéktelensége szerint próbált a saját érdekeinek megfelelő másfajta nemzetet gyúrni. Elhivatottságból, vagy sunyi számításból. A kettő keveréséből. Legyen az a Monarchia, a feudális álomban ringatózó Horthy Miklós, a kommunizmus, az antikommunizmus. 1989 után egy hosszú pillanatra úgy tűnt, nép, nemzet és állam harmóniába kerülhet. Nem került. 2010-ben nem az volt a gond, hogy megbukott a politikai baloldal, hanem hogy vele bukott az egész nemzet és állama modernizálásának baloldali-liberális, európai jövője. A jobboldal rátelepedett a népre, magát tartja a nemzetnek, kisajátította az államot. Saját, erősen retusált, romantikus és mind virtuálisabb nemzetállammal teremtene új nemzetet, kitaszítva belőle a nép vele egyet nem értő részét. Ez a "nemzetállam" valóságosan fojtogat minden autonómiát. Kisajátítja a nyilvánosságot, a közbeszédet. Megmondja, hogyan kell látnunk Európát, nehogy már valaki magyarként európai öntudatra ébredjen. A baloldalnak pedig tíz év óta, amikor az el- és kiátkozott Gyurcsány Ferenc utolsóként és elfeledve legalább felvázolta az ország európai modernizálásának tervét, egyetlen érvényes mondata sincs népről, nemzetről, államról. Európáról, hogy hol a helyünk a világban. Horn Gyula volt az utolsó baloldali machiavellista plebejus, aki ha talán nem is tudta, de legalább érezte a különbséget plebejus és populista, puritán és aszkéta, arisztokrata és parvenü között. Maga volt a XX. század a XXI. század küszöbén, amelyben megbotlott. Utána csak a machiavellizmus maradt, ahol a vezéri posztra vágyó plebejus megváltók azon ontják egymás vérét, "békés" vagy "dögös" népboldogító pártot akarnak-e. A szabad piacgazdasághoz, a liberális parlamentarizmushoz érzelmileg viszonyulva lebegnek a napi politika tarajos habján: "a kapitalizmus rablás, a globális kapitalizmus globális rablás". Ennyi.

Nemzetet összetartó enyvként használták itt a romantizált feudalizmust, a népi forradalmi "kommunizmust", az "antikommunizmust", most a nacionalizmust és a tekintélyelvűséget. Nem lett, nem lesz tartós egyik sem. De nem lett az a szabadság, egyenlőség, testvériség éthosza, a hazaszeretet, a szabályozott piac, a jogállam, a szolidaritás, az egyéni és közösségi autonómia, a polgári jellem, az európaiság sem. Mindaz, amiről a baloldalnak történelmi örökségként is beszélnie kellene, ahelyett, hogy beérné a baloldali érzelmű és értékrendű nép szeretetével.

Mindez csak oly mértékben igaz az MSZP mai tisztújítására, amennyiben ő maga a baloldal egyetlen vezérlő ereje volna. Nagy baj lenne, ha ezt elhinné magáról.

Szerző
Friss Róbert

Szombati 7-es - Lebegnek a politika tarajos habján

Tegyenek egymás mellé két fényképet. Az egyiken legyen bármelyik mai baloldali politikus. A másikon meg, mondjuk a szociáldemokrata Kéthly Anna elhomályosult arca. Elmondom, mit látnak.

Az országot járó politikusok országa lettünk. Mindenki vidéken talpal, hogy elmondhassa, ő aztán igazán ismeri, hogyan él, mit akar, mit gondol a nép. Az európai képviseleti demokrácia fájdalmasan rángatózik, a jóléti állam minden baját rajta, meg a "neoliberális gazdaságpolitikán" verik le. Nem véletlenül próbálkoznak annyian, hogy a demokrácia megváltójának hazudják magukat. A Fidesz a Modern Városok ígéreteivel házal, a Jobbik is rákapott a nemzeti konzultációra, a többiek meg csak vándorolnak egyik lakossági fórumról a másikra, kitelepülnek, hogy aláírásgyűjtéssel ismerkedjenek kétszázezer szignó életével. Csak hogy felismerjék, „a politikai baloldalt össze kell kötni a társadalom baloldali érzelmű és értékrendű tömegeivel”. Ami az istennek sem sikerül, nyálazzák akárhogyan is a cipőpertlit. Ha már kötni kell, persze nagy a baj, de a baloldal rendületlen gyalogol és győzködi "a baloldali érzelmű és értékrendű" tömeget, hogy ő aztán látja, érti, mit mond a nép szent szava nyomorról, kiszolgáltatottságról, reménytelenségről, megalázottságról. Csakhogy nem a nép nyelvén beszél "a baloldali érzelmű és értékrendű" néppel, amely nem akarja megérteni, hogy őt éppen megértik, és az istennek sem hajlandó követni a baloldali népbarátokat. Pedig itt mindenki plebejus. Az a kormány is az, amely mamelukjainak ibizai életét a nép felével fizetteti meg, és az ellenzék is az, amely a hatalom alaptörvényére tett esküjének nyomasztó árnyékában tengődik a hatalom parlamentjének pénzéből.

A politikai elit úgy gondol a népre, mint amelyben mindig akad egy Tiborc, aki a nép panaszát az urak fülébe súgja, de az ilyes kegyes szolgaság csak a drámákban történhetik meg. A valóságban nem súg senki senkinek semmit, mert a nép, ha úgy gondolja, nem akarja már elviselni, amit addig is elviselhetetlennek érzett, akkor a maga nevében kapát-kaszát ragad, és felnégyel mindenkit. Jobbról, balról egyformán. A politikai elit ma csak annyit tud a valóságról, amennyit ő maga elégségesnek gondol, hogy bizonygassa rátermettségét a közhatalomra. Semmit sem bizonyít. A nép hidegséggel szemléli.

Nem ártana, ha a nagy országjárásba rejtett politikai suskus közepette, időnként legalább a baloldal emberei megpihennének egy hűvös könyvtárszoba süppedő foteljében, és elővennék azokat a könyveket, amelyeket újra kellene gondolniuk. Már persze, ha az országjárásban megfáradtakban maradt még erő, és ha vannak ilyen könyveik egyáltalán. Akkor elmerenghetnének azon, amin a jobb és szélsőjobb már eltöprengett. Hogy a nép még nem nemzet. A nép persze nem foglalkozik ilyesmivel. Akkor is egyetlen nemzetnek gondolja magát, ha bal- és jobboldali népként leöldösi nemzettársait. Nemzetként tartja össze az országhatár - meg az azon túli nemzethatár -, a közös nyelv, kultúra, történelem, és az államiság közössége, amit megteremt magának. Vagy, ami - ritkábban - megteremti őt. Amit passzív rezisztenciával átver, inkább bajban, mint békében a magáénak érez, s amit fejére telepedő ülepként megvet.

A népből eddig minden hatalom a maga ízlése, ízléstelensége, értékei, értéktelenségei, arányérzéke, mértéktelensége szerint próbált a saját érdekeinek megfelelő másfajta nemzetet gyúrni. Elhivatottságból, vagy sunyi számításból. A kettő keveréséből. Legyen az a Monarchia, a feudális álomban ringatózó Horthy Miklós, a kommunizmus, az antikommunizmus. 1989 után egy hosszú pillanatra úgy tűnt, nép, nemzet és állam harmóniába kerülhet. Nem került. 2010-ben nem az volt a gond, hogy megbukott a politikai baloldal, hanem hogy vele bukott az egész nemzet és állama modernizálásának baloldali-liberális, európai jövője. A jobboldal rátelepedett a népre, magát tartja a nemzetnek, kisajátította az államot. Saját, erősen retusált, romantikus és mind virtuálisabb nemzetállammal teremtene új nemzetet, kitaszítva belőle a nép vele egyet nem értő részét. Ez a "nemzetállam" valóságosan fojtogat minden autonómiát. Kisajátítja a nyilvánosságot, a közbeszédet. Megmondja, hogyan kell látnunk Európát, nehogy már valaki magyarként európai öntudatra ébredjen. A baloldalnak pedig tíz év óta, amikor az el- és kiátkozott Gyurcsány Ferenc utolsóként és elfeledve legalább felvázolta az ország európai modernizálásának tervét, egyetlen érvényes mondata sincs népről, nemzetről, államról. Európáról, hogy hol a helyünk a világban. Horn Gyula volt az utolsó baloldali machiavellista plebejus, aki ha talán nem is tudta, de legalább érezte a különbséget plebejus és populista, puritán és aszkéta, arisztokrata és parvenü között. Maga volt a XX. század a XXI. század küszöbén, amelyben megbotlott. Utána csak a machiavellizmus maradt, ahol a vezéri posztra vágyó plebejus megváltók azon ontják egymás vérét, "békés" vagy "dögös" népboldogító pártot akarnak-e. A szabad piacgazdasághoz, a liberális parlamentarizmushoz érzelmileg viszonyulva lebegnek a napi politika tarajos habján: "a kapitalizmus rablás, a globális kapitalizmus globális rablás". Ennyi.

Nemzetet összetartó enyvként használták itt a romantizált feudalizmust, a népi forradalmi "kommunizmust", az "antikommunizmust", most a nacionalizmust és a tekintélyelvűséget. Nem lett, nem lesz tartós egyik sem. De nem lett az a szabadság, egyenlőség, testvériség éthosza, a hazaszeretet, a szabályozott piac, a jogállam, a szolidaritás, az egyéni és közösségi autonómia, a polgári jellem, az európaiság sem. Mindaz, amiről a baloldalnak történelmi örökségként is beszélnie kellene, ahelyett, hogy beérné a baloldali érzelmű és értékrendű nép szeretetével.

Mindez csak oly mértékben igaz az MSZP mai tisztújítására, amennyiben ő maga a baloldal egyetlen vezérlő ereje volna. Nagy baj lenne, ha ezt elhinné magáról.

Szerző
Friss Róbert