Ez csak néhány példa azokból a beszámolókból, amelyek jól érzékeltetik, milyen közegben kell nap mint nap dolgoznia az LMBTQI (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer és interszex) embereknek Magyarországon.
A Háttér Társaság, mint hazánk legnagyobb LMBTQI-szervezete az ILGA-Europe európai ernyőszervezet támogatásával olyan projektet valósított meg az elmúlt egy évben, amelyben az eddig rendelkezésre álló számadatokat mélyrehatóbb, személyesebb tapasztalatokkal egészítették ki az LMBTQI emberek munkahelyi hátrányos megkülönböztetésével kapcsolatban.
Az online kérdőívre, interjúkra és fókuszcsoportos beszélgetésekre épülő kutatásból egyebek mellett kiderült, a válaszadók nagy részét a pályaválasztásban is befolyásolta nemi identitása, többen kényszeresen választották a függetlenséget - pl. vállalkozók lettek -, mert korábbi munkahelyükön lehetetlen volt számukra együtt dolgozni a munkatársaikkal. Mások inkább a rejtőzködést választották, és mindmáig letagadják, hogy azonos nemű partnerük van.
De ha felvállalják, az sok esetben nem csak kirekesztettséggel járó támadási felületet, hanem anyagi hátránnyal, túlmunka-kötelezettséggel is jár. "Mivel nem tartják családnak a partneremmel történő együttélésem, alapból egyedülállóként tekintenek rám. És természetesen az vállal több túlórát, akinek nincs családja, nincs gyereke, mert őt nem várja senki otthon". "Elvárták tőlem, hogy gyakorlatilag bármikor dolgozzam, hiszen nincs családom... Jóval magasabb óraszámban, este, kisebb beosztásban, kisebb pénzért" - olvasható a beszámolókban. De akadtak olyanok is, akik arról írtak, előbújásuk úgy változtatta meg munkatársaik viselkedését, hogy amikor "már tudták", felhagytak a "buzizással".
A válaszadók, interjúalanyok szerint katonai, rendőri munkakörökben a legnehezebb LMBTQI-ként dolgozni. A tapasztalatok szerint a rendőrök körében különösen nagy a melegek elutasítása. "Összegyűlik pár férfi, iszogatnak, akkor állandó téma a melegek, cigányok, zsidók kicsúfolása. Saját kollégáimmal nem is szívesen járok már emiatt el. Nem érzem erősnek magamat, hogy kiálljak bármelyik csoport védelmében" - olvasható egy, a rendőrségnél vezető pozícióban dolgozó férfi beszámolójában. Egy másik vezető viszont arról beszélt, neki van leszbikus beosztottja, és "nincs ebből semmi hátránya". Elmondta azt is: korábban voltak a rendőrök számára érzékenyítő képzések, de "a mostani vezetés nem tűr meg olyan civil szervezettel együttműködést, amelyik a norvég alappal kapcsolatban van, így nem lehet ilyen programot szervezni".
Majdnem ugyanennyire nehéz melegként, leszbikusként vagy biszexuálisként tanári pályán elhelyezkedni. A szakemberek szerint a közmorál "idealizált, aszexuális térként" tekint az iskolákra, holott ez nem így van: a diákok is tudják tanáraikról, hogy mikor házasodtak, mennyi gyerekük van, stb. Szociológiai vizsgálatok ráadásul arra is rávilágítottak, hogy az iskolák egyenesen a "megfelelő" és a "nem megfelelő" szexualitásra vonatkozó üzenetek fontos színterei: a gyerekek már általánosban megtanulják, hogy a "szexualitás" előíró módon heteroszexuális, a férfiasság "alapja" a homofóbia.
Az iskolában - mint közösségben - a szexualitás egy "rejtett tanterv" részeként is jelen van. "A hetedikes fiam azzal jön haza, miket hall az iskolában: hogy buzi, köcsög... És ezt hallja évtizedekig" - mondta az egyik fókuszcsoportos beszélgetés alkalmával egy anyuka.
Az igazgatókkal készült interjúkból az derült ki, hogy racionalizálják a szülők (valós vagy vélt) érvelését azzal kapcsolatban, hogy szexuális abúzustól tartanának, ha tudnák, hogy gyermeküket egy meleg vagy leszbikus tanár tanítja. Szinte mindegyik pedagógus interjúalany beszámolt arról, hogy gyakran felmerül a pedofília vádja. "Épp egy vagy két fiúval beszélgettem a folyosón, mert kérdeztek valamit óra után, és egy kollégám figyelmeztetett, ne beszélgessek túl sokat a fiúkkal. Ezt csak azért mondta, mert tudja... Mondtam, nem értem, miről beszél, bárkivel beszélgetek a folyosón, nem hiszem, hogy a fiúkkal többet beszélgetnék, mint a lányokkal. De szerinte igen..." - mondta egy interjú során a 33 éves István. Voltak olyan interjúalanyok is, akik az üres vádaskodások és a megbélyegzés miatt inkább elhagyták a tanári pályát.
De a kutatás során a szakemberek jó gyakorlatokkal is találkoztak: előfordult, hogy egyes cégeknél a munkáltató weboldalán, toborzó anyagaiban, a vezetők kommunikációjában is megjelent az elköteleződés az LMBTQI embereket is magába foglaló sokszínűség támogatása mellett. Ennek ellenére számos problémafelület van, amelyeken - például képzésekkel - javítani kell, ezek megoldására több ajánlást is megfogalmaztak a munkáltatók, szakszervezetek és a kormányzat részére is. Hiszen a kutatás egyik legfőbb célja, hogy alapjául szolgáljon az LMBTQI emberek foglalkoztatás területén való hátrányos megkülönböztetését felszámoló jövőbeni projekteknek.
Buziviccekről, bántó megjegyzésekről a válaszadók 62 százaléka számolt be
30 százalékukkal megtörtén már, hogy személyesen ellene irányuló zaklatás érte
54 százalékuk munkahelyén letagadja, hogy azonos nemű partnere, élettársa van
A transz válaszadóknál komoly probléma a munkanélküliség: 47 százalékuk számolt be három hónapnál hosszabb ideig tartó munkakeresésről az elmúlt öt évben
A kutatásba bevont HR szakemberek 72 százaléka úgy gondolta, a munkáltató nem köteles fellépni a munkatársak közötti zaklatás ellen - holott ez jogszabályi kötelezettség
