Megérte-e néhány napra összehozni a mainstream kultúra globális szeméttelepén önfeledten kóvályogni nem igazán akaró embereket finoman adagolva nekik egy alternatív zenei ízlés édes-keserű piruláit? Úgy tűnik, meg.
A helyszín egy tóparti domboldalra épült kemping. Nem tud nyomasztóan hatni az emberre. Nincs menekülttábort parodizáló, végtelen sátorrengeteg. Nincs gasztronómiai frázisokba csomagolt zabautca. Nincsenek kijelölt, ideológiai tisztánlátást kínáló pihenőkuckók. Együtt vagyunk, és kész. Sokkal inkább a zenei kínálatra helyeződik a hangsúly. Ráadásul belépve az a, nyilván illuzórikus, érzésünk támad, hogy a fesztivál közönsége nem csupán a hétköznapok monotóniájából kizökkenni akaró individuumok összessége, hanem értékközösség. Elsősorban zenei értelemben.
A hangsúly tehát valóban a zenéken van. És örömmel állapíthatjuk meg, újra izgalmas időszak elé nézünk, a magyar könnyűzenei kínálat értékelhető (és tényleg felejtsük már el végre a médiabohóccá, szenvelgő nagyasszonnyá, érzéketlen matuzsálemek bábjává szelídített egykori tehetségeket) arcai, együttesei egyre nyitottabbak a nemzetközi értelemben vett punk, post-punk és new wave zenei és szellemi (!) öröksége felé. Ez még azon kellemetlen tény ellenére is így van, hogy a Liszt Ferenc „színpadán” fellépő zenekarok fakón, tompán, erőtlenül szólaltak meg (hátul álltunk). Valamiért nem sikerült megoldani a nézőtér egyenletes „beterítését”.
Na de Kovács Ákos „színpadán”! Ott szinte mindenki az arcunkba tudott robbanni (hátul álltunk)! (A Colorstart sajnos betették egy sátorba, pedig energiaközvetítésben, a közönség „illuminálás”-ában rendkívülit hoztak, megérdemelték volna a Kovács Ákost. Legközelebb.) Számunkra ott vált nyilvánvalóvá, hogy a fénypont, az igazán világszínvonalú produkció ezen a palettán Péterfy Borié és csapatáé.
Új lemezükkel minden kétséget kizáróan megérkeztek oda, ahova valók: egyszerre képesek távol maradni a mainstream popzene unalomig, csömörig ismételt közhelyeitől, sztereotipikus, reménytelenül agyzsibbasztóvá butult mintáitól és az underground amatőr, a folytonos kísérletezésbe belefásuló hangzásvilágától. Péterfy Bori frontemberként egy autonóm művészi attitűdöt testesít meg úgy, hogy egy pillanatra sem felejti el, ő valahol Chrissie Hynde és Siouxsee Sioux keveréke.
Színpadi jelenléte lebilincselő, de laza is egyben, mégsem viszi túlzásba. A gitár-dob-basszus szekció erőlködés nélkül adja vissza a brit post-punk dalépítési hagyományát (reméljük, a basszusgitár a későbbiekben azért több hangsúlyt kap), és ehhez jön hozzá Tövisházi Ambrus, aki az elengedhetetlenül szükséges, különleges színt viszi bele a textúra. Tövisházi zenei gondolkodásmódjában valahol félúton jár – Ray Manzarek és Peter „Sleazy” Christopherson szobra között. Szóval az idei Fishingen új bálvány született. Fiatalok, már foghattok is neki ledöntésének.
Végezetül. Lovasi András, aki egyértelműen jobban teljesített a fesztivál zenei arculatának „beállítója”-ként, mint frontemberként, úgy véli, ideje tágítani a horizonton, és megmutatni néhányat e köztes terület nagyágyúi közül. Adósságunk van bőven: Peter Murphy, Public Image Ltd., New Order, Wire, The Jesus And Mary Chain, My Bloody Valentine, The Young Gods. Hátha látunk közülük valakit jövőre Orfűn. Ha nem, nem baj, úgy is jó.
