Ennél legfeljebb az okozott nagyobb meghökkenést számukra, hogy 1945 tavaszán, a nácizmus feletti II. világháborús győzelem mámorában úgy váltották le a miniszterelnökségről a legendás Churchillt, hogy az közben Potsdamban tárgyalt Sztálinnal és Trumannal a világnak a háború utáni jövőjéről. Leginkább éppen a munkáspárti Attlee lepődött meg azon, hogy ott és akkor brit miniszterelnök lett.
Nagy-Britanniáért azért igazában nekem sem fáj a szívem. Befejeződik egy sok évtizedes folyamat: az angolok végre észreveszik, hogy országuk nem világhatalom. El kell engedni őket! Csak éppen mindezektől nem lesz Európa sem boldogabb, sem összetartóbb, sem versenyképesebb. Azok sem, akik az EU-n belül a mainál valószínűleg jobban integrálódnak egy szorosabb föderációban, nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag, szervezetileg is Németország, és Franciaország mögött. Mi lesz a nagy déliekkel, Olaszországgal, Spanyolországgal,,és a többi eurós országgal? A közvetlen szomszédsággal, Ausztriával, ahol az alkotmánybíróság megsemmisítette a májusi államfőválasztás eredményeit? Mégis jön a szélsőjobb? Ez hiányzik nekünk, Európának, Brexit után – máris…