Előfizetés

Buszsofőrök embertelen körülmények között

Ordítva tiltotta meg a Budapesti Közlekedési Központ fődiszpécsere az 58-as buszjárat egyik sofőrjének, hogy akár csak egyetlen percre megálljon bárhol is, hogy elvégezze a dolgát. Az érintett sofőr ugyanis három egymást követő napon, de szolgálatonként mindössze egyszer elment az Etele téri BKV-pihenő mosdójába, mivel az ő járatának egyik végállomásán sincs szociális helyiség – adta hírül az Egységes Közlekedési Szakszervezet (EKSZ).

Az érintett járművezető egyike azoknak, akik embertelen körülmények között, vécé, mosdó és végállomási pihenőhely nélkül kénytelenek kibírni a többórás szolgálatot. Ez nemcsak szabálytalan, de különösen kegyetlen eljárás, hiszen ebben a forróságban a biztonság miatt is az átlagosnál többet kell inniuk, ezért nyilván mosdóra, vécére is többször lenne szükség – szögezi le Nemes Gábor, az EKSZ elnöke.

Az említett vezető az Etele téri pihenőt vette igénybe, s mindössze 3-4 percet késett a járata ezeken a napokon. Közvetlen felettese megértette a helyzetet, elnézte a késést, a fődiszpécser azonban megtiltotta a késlekedést, vagyis azt, hogy a járművezetők menet közben ugyan, de kulturált emberhez méltó körülmények között könnyítsenek magukon.

Az EKSZ elnöke végtelenül felháborítónak tartja a történteket. Nemes Gábor szerint egyre jellemzőbb, hogy miközben a munkáltató és a tulajdonos egyre nagyobb terhet rak a dolgozókra, nem biztosítja a feladatok teljesítéshez szükséges feltételeket. Az EKSZ elvárja, hogy a BKK azonnal intézkedjen, állíttasson megfelelő pihenőt, szociális helyiséget mindkét végállomásra. Amennyiben a fővárosi tulajdonú cég nem rendezi a helyzetet, a szakszervezet a munkavédelmi hatósághoz fordul.

A Brexit előnyei

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2016.07.02. 09:35
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/KEYSTONE
A felelőtlen brit népszavazás – érthető okokból – sokkolta a világot. A kilépést támogatók nemcsak Európa békéjét sodorták veszélybe, hanem Nagy-Britannia jövőjét is bizonytalanná tették. A kampány idején még minden szakértőtől azt hallottuk, hogy a briteknek nem áll érdekükben a kilépés. A világ legtekintélyesebb gazdasági napilapja, a Financial Times gyakran írt a legfontosabb gazdasági összefüggésekről, tételesen cáfolva a kilépés-pártiak hazug állításait. 

Összehasonlították például a G7-ek (Egyesült Államok, Japán, Kanada, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország) II. világháború utáni teljesítményét az egy főre jutó bruttó hazai termék alapján. Ebből kiderül, hogy Nagy-Britannia polgárai az 1973-as közös piaci csatlakozásuk előtt még az utolsó helyen álltak a rangsorban, de ma már ők vezetik ezt a tekintélyes listát. Mindez a több mint 17 millió Brexit-fanatikust láthatóan nem érdekelte. Ők a brit birodalom régvolt történelmi nagyságára szavaztak, de Európa kijózanodásához talán éppen erre van szükség.

A kalandorok kora

Kétségtelenül a Brexit-nek köszönhetjük, hogy a világgazdasági pánikreakciók (a font árfolyamának összeomlása, a tőzsdék szabadesése) sokakat ráébreszthetett a populizmus valódi veszélyeire. Ma már senki nem cáfolja, hogy David Cameron kizárólag a tavalyi parlamenti választás megnyerése érdekében ígérte meg a briteknek, hogy népszavazást tarthatnak az uniós tagságról. Kevés szó esik róla, hogy az akkori kampányban még meg is zsarolta Európa vezetőit. Azzal fenyegetődzött, hogy miniszterelnökként nem támogatja Nagy-Britannia bennmaradását, ha az EU nem tesz további engedményeket a nemzetek Európája érdekében. Ennek jegyében újabb mentességeket követelt országa számára, többek között azt is, hogy a Szerződésekben rögzített cél, az „egyre szorosabb Unióra” való utalás ne vonatkozzon Nagy-Britanniára.

Hiba lenne azonban azt hinnünk, hogy az integrációs vészhelyzet kialakulásáért kizárólag egy hatalom-mániás brit politikus a felelős. Az Európai Tanács tagjai például meglehetősen gyáván viselkedtek, amikor 2016 februárjában maguk kezdték bontani Európa épületét, ami sajnos a 2008-as válság óta amúgy is düledezik. Engedtek ugyanis Cameron követeléseinek, s az Egyesült Királyság Európai Unión belüli helyzetének újraszabályozásával foglalkozó határozatukkal tulajdonképpen bátorították a brit kalandorpolitikát. Az európai jogot sértő módon ígérték meg például, hogy korlátozni fogják a Nagy-Britanniában dolgozó uniós munkavállalók jogait, ha a britek a júniusi népszavazáson a „bennmaradás” mellett döntenek.

A történelem sajnos ijesztő módon ismétli önmagát, csak ezúttal 27-en játszották el Neville Chamberlain, az egykori konzervatív brit politikus szerepét. Az ő történelmi szerepét a történelemkönyvek az elvtelen és ostoba engedmények iskolapéldájaként emlegetik, miután – brit miniszterelnökként – maga is aláírta az 1938-as müncheni egyezményt. Ez a fajta „békepolitika” már akkor is teljes kudarcot vallott, s az aláírók csak segítették Hitlert abban, hogy néhány évvel később egész Európát lángba borítsa.

A történelmi analógiák azért is fontosak, mert a hitleri fasizmus köztudottan egy világgazdasági válságból nőtt ki. Nyolcvan évvel később, a 2008-as pénzügyi összeomlás okozott mindenhol óriási veszteségeket, és a társadalmi hatások (például a középrétegek folyamatos lecsúszása) nem kevésbé pusztítóak. Mindez – érthető módon – megint csak a nacionalista jobboldal, a populista demagógok pozícióját erősíti. Donald Trump például elsősorban az Amerikában is terjedő egzisztenciális félelmek miatt válhatott a Republikánus Párt elnökjelöltjévé, s hasonló a háttere a francia Marine Le Pen, a Dán Néppárt, vagy az osztrák Szabadságpárt folyamatos erősödésének is. Ezért válhatott a kalandorok társaságának illusztris tagjává a magyar miniszterelnök, aki – főleg a néppártiak elvtelen támogatását élvezve – már Európát formáló politikusnak képzeli magát.

Az istenadta nép

A Brexit-nek köszönhető az is, hogy néhány nap alatt a népszavazás jogintézményének korlátai is nyilvánvalóvá váltak. Június 23-a óta szinte óránként hallhatunk újabb és újabb drámai tudósításokat a népszavazás előzményeiről, a várható következményekről, s főleg arról a tanácstalanságról, ami a politikusok – ideértve a győzteseket is – nyilatkozataiból kitűnik. A sajtóhírek „legjei” közül nehéz választani, de talán a Google Trends adatai vihetik el a pálmát. Az index.hu elemzője szerint ugyanis két órával az urnazárás után mintegy 250 százalékkal növekedett azoknak a briteknek a száma, akik az interneten érdeklődtek: „Mit jelent az, ha kilépünk az Európai Unióból?” A második leggyakoribb kérdés fél nappal a kilépési döntés után pedig az volt, hogy „Mi az az Európai Unió?” Ezek után már nem is meglepő, hogy 900 százalékkal nőtt azoknak a kereséseknek a száma is, amelyekben az Európai Unióról szóló Szerződés 50. cikkéről igyekeztek tájékozódni. Ez a nevezetes rendelkezés szól a kilépésről, ami a napokban – az uniós jogalkotók eredeti szándéktól elszakadva – újabb elvtelen kompromisszumokra ad lehetőséget.

A Szerződés szerint ugyanis saját alkotmányos követelményeivel összhangban a tagállamok bármelyike dönthet úgy, hogy kilép az Unióból. A kilépést elhatározó tagállamnak e szándékát be kell jelentenie az Európai Tanácsnak. Csak ezután kezdődhetnek a hivatalos tárgyalások a feltételekről. A gazdasági és a politikai ésszerűség egyaránt azt diktálná, hogy az átmenet – akár két évig eltartó – bizonytalansága csak a lehető legrövidebb ideig bénítsa meg Európát. A brit kormány ennek ellenére látványosan halogatja a hivatalos bejelentést, és ehhez több tagállam is asszisztál. A helyzet abszurditását, helyenként bohózatba illő fordulatait jelzi, ahogyan különböző petíciók, jogi forgatókönyvek születnek a népszavazás eredményének utólagos megváltoztatása érdekében. A lakosság józan többsége, főleg a népszavazástól távol maradók riadalma, teljesen érthető.

A megint csak hátráló európai vezetőknek látniuk kellene azonban, hogy a kilépési tárgyalások halogatásával csak növelik a bizonytalanságot, és tálcán kínálnak újabb lehetőségeket a zavarosban halászó populistáknak. Ezért is erősödhet szinte óráról órára a szélsőséges nacionalisták hangja, s a napokban már a francia, a lengyel, a cseh, a dán, a holland és az osztrák szélsőségesek is népszavazást követeltek.

Széthullás vagy költségvetési unió?

Érthető, hogy a világsajtót elborító tengernyi kommentár főként az apokaliptikus víziókról szól. A harci zaj egyelőre elnyomja azok hangját, akik szerint a brit kilépés komoly lehetőségeket is kínálhat Európának. A populista Cameron megérdemelt bukása után talán esély nyílna az integráció mélyítésére, amit a britek évtizedek óta akadályoztak. Az új lendületre már csak azért is szükség lenne, mert a 2008-as gazdasági válság után az EU-ban állandósultak a pénzügyi gondok. Miközben a tagállamok több ezer milliárd eurót költöttek bankmentésre, tavaly óta látjuk, hogy például a menekültekre egyszerűen nincs elegendő pénz. Még az is megkockáztatható, hogy a hatékony válságkezelést nem is elsősorban a politikai viták akadályozzák. A német kormány 2020-ig ugyan közel 100 milliárd eurós többletkiadással számol, de összehangolt „uniós” menekültpolitikáról továbbra sem beszélhetünk. Az Európai Bizottság köztudottan nem rendelkezik saját forrásokkal, s a 2014-2020 közötti időszakra szóló kiadási előirányzatok elfogadásakor a menekült-probléma még nem szerepelhetett a tényleges súlyának megfelelően. Így a szükséges százmilliárdokat csak rendkívüli eszközökkel (például eurókötvény kibocsátásával, „szövetségi” adóval) lehetne – legalább részben – előteremteni.

Sajnos az Európai Unió nemcsak a Brexit miatt, hanem akár pénzügyi okokból is bármikor széteshet. Költségvetése – összevetve például az Egyesült Államokéval – nem alkalmas az évtized súlyos válságainak a kezelésére. Így a brit kiválás után különösen megnő annak az esélye, hogy az euróövezet tagjai előbb-utóbb megunják az „eurószkeptikusok” értelmetlen vádaskodásait, és egy szűkebb, de hatékonyabb gazdasági közösséget hoznak létre. A német kancellár, a francia elnök és az olasz miniszterelnök máris egy új átfogó tervről beszél, ami az uniós határok védelméről, a gazdaság megerősítéséről és a fiatalok foglalkoztatási lehetőségeinek a javításáról szól. Még az sem zárható ki, hogy az integráció története újra elkezdődik. Erre utalt, hogy az egykori „alapítók” külügyminiszterei a többiek nélkül kezdtek el tárgyalni Berlinben a Brexit utáni teendőkről. A szorosabb együttműködés egyik lehetséges forgatókönyve a Szerződések kiegészítése például az ún. Frankfurti Jegyzőkönyvvel (The Protocol of Frankfurt). Jóllehet ez a dokumentum még nem hivatalos, csak szakértői kezdeményezés, de már egy európai költségvetési unió alapjait vázolja fel.

A Jegyzőkönyv elnevezése több szempontból is szimbolikus jelentéssel bír. Köztudott, hogy ma Frankfurt a székhelye az Európai Központi Banknak, amely az egyetlen, valóban föderális intézmény. A névválasztás ugyanakkor a Frankfurti Nemzetgyűlésre is utal, amely 1848-ban, az ottani Szent Pál székesegyházban deklarálta először az egységes Németország szükségességét. A költségvetési unióban persze senki számára nem kötelező a részvétel, így a lengyelek, magyarok és a többiek – a brit példát követve – akár a gonosz Brüsszeltől való elszakadást is választhatják. A Brexit-et követő pénzügyi pánik azonban talán a „szabadságharcosokat” is némi óvatosságra inti, amikor a brit nép akaratának tiszteletben tartásáról szónokolnak. A német kancellár egyébként a június 28-ai brüsszeli csúcsra készülve azt mondta a Bundestag képviselői előtt, hogy Nagy-Britannia a kilépési tárgyalások során nem „mazsolázhatja ki” az egységes piac számára kedvező elemeit. Vagyis nem lehetséges, hogy az EU-n kívül is élvezni fogja az előnyöket a kötelezettségek (például a munkaerő szabad áramlása) elfogadása nélkül.

Jó lenne elhinni, hogy Angela Merkel – az Unió jövője érdekében – végre határozott is tud lenni.

Kollektív és magáneufóriák

Marosán György
Publikálás dátuma
2016.07.02. 09:25
Régen örültek ennyire a magyarok a sikernek FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
A tornaterem ajtaján, ahova délutánonként alak-formálni járunk, ott a figyelmeztetés: „Lépj ki a komfort-zónádból! Nem feladni, amikor kényelmetlen, nem abbahagyni, amikor fárasztó, nem leállni, amikor már fáj. A változás a komfort-zónán túl kezdődik.” Ám az óra vége felé, amikor jön a hasizom, és látom, hogyan csinálják körülöttem a lányok, én meg - az egykori úszó - már alig bírom, arra gondolok: a fenébe a kocka-hassal. De azután jön a lazítás, majd a szauna, és rájövök: az eufória igazi forrása, a megpróbáltatások után visszatérni a komfort-zónába.

Azok számára, akik nyugalomra vágynak, nincs jó hírem. Előre látható, hogy a növekedés hosszú távon lelassul, és ez behatárolja a fogyasztás bővülését. A világ áttekinthetetlenebbé válik, ami krízisek sorozatát vetíti előre. A globális gazdaságba bekapcsolódó milliárdnyi új, feltörekvő országbeli munkavállaló, illetve a gazdaságot elöntő robotosítás kiélezi az üzletért és a munkaalkalmakért folyó versenyt.

Háromféle stratégia

A fenntartható növekedés mindenkit megszokott életvitelének módosítására kényszerít. Ezek a változások összességükben az ipari forradalommal összemérhető átalakulásokra utalnak. A helyzet csak látszólag könnyebb, mint egykor, amikor borzalmas élet-, és munka-körülményeket kellett megszokni. Most „mindössze” a szabadidő növekedését, a szinten maradó fogyasztást, és a kikerülhetetlen változásokhoz való folyamatos alkalmazkodást kellene elfogadni. Ez a helyzet három eltérő életstratégiát kínál fel: a versenyzőét, az amatőr sportolóét, és a szurkolóét.

A világszínvonalú teljesítményt megcélzó - olimpiára készülő – sportoló tudomásul veszi: ha fel akarja venni a versenyt feltörekvőkkel – a sportban és a gazdaság egyaránt – vállalnia kell, hogy a végletekig kifeszíti önmagát, és mindent feláldoz a teljesítmény oltárán. A verseny feltételei mindenkire azonosak, a szabályok átláthatóak, a küzdelem követelményei pedig egyre keményebbek. A vágyott sikerekért folyamatosan túl kell lépnie teljesítőképességének korlátjain. Ez a választás azt jelenti: életének nagy részét a komfort-zónán kívül, önmaga sanyargatásával tölti. Remény pedig csak egy van: a győzelem majd mindenért kárpótol.

A második életstratégia: az amatőr sportolóé. Ő megszokta, sőt megszerette, hogy rendszeresen kilépjen a komfort-zónából. Nem másokat, önmagát akarja - teljesítőképességének határáig eljutva - legyőzni, mert tudja, ez juttatja el az eufóriáig. A most formálódó jövő ezt az életmódot követhetővé teszi: a munkaidő lecsökken, és bár a jövedelemszint stagnál, az értelmes alkotás kínálta magas életminőség meghaladhatja akár a média által ünnepelt gazdagokét. Csak el kell fogadnia, hogy valamilyen területen, komolyan – szinte versenyszerűen – műveljen egy hivatást vagy egy hobbit: élvezze a kultúrát, alkotóan gyakorolja a tudományt, lépést tartson a világ változásával. De bármelyiket teszi is kényszeríteni kell testét és szellemét a teljesítményre. Életébe beépül rendszeresen kilépni a komfort-zónából, mert így lesz jutalma az öröm, amit az oda való visszatérés kínál.

A harmadik életstratégia követői - a szurkolók - járnak a legrosszabbul. Ők az üzlet és a média csábításának engedve, a celebek fogyasztás-orientált életmódját akarják másolni. Ehhez azonban hiányzik a pénzük, és pozícióik is folyamatosan romlanak. A globális világ fenyegetései elől igyekeznek elzárkózni, megállítanák a változásokat, és visszautasítják alkalmazkodást. Ez a helyzet tömegesen idézi elő a midlife krízis lelkiállapotát: rosszkedvet, haragot, frusztráltságot, és depressziót.

Szurkolás a depresszió ellen

Ennek jele az elmúlt időben végzett kutatások sokkoló tényei: az amerikai fehér középosztálybeli férfiak növekvő halálozása, a gyógyszer-túladagolás, az öngyilkosság, a társadalmi viselkedés zavarai és a depresszió megállíthatatlan terjedése. Mindenkiből elegük van: az ismerősökből és a szomszédokból, a vállalkozókból és a politikusokból, főként pedig a versenyből és az alkalmazkodásból. Ez teszi kiszolgáltatottá őket az egyéni és csoportos erőszak vonzásának. És ezért szedhetők rá olyan könnyen populista politikai akciók – kilépés, kizárás, kiutasítás, falépítés – támogatására. Csak a betevő „kábítószert” keresik: a subprime hitelt, a celeb-státuszt, a valóságos szereket. S ha éppen nincs más, megteszi a csapat győzelme. Ám a vége mindig: a kudarc, az őrültség, az erőszak, és lecsúszás.

Csíkszentmihályi Mihály – a világhírű magyar pszichológus – flow elmélete szerint az ember akkor él át egész életére emlékezetes, eufórikus örömet, amikor valamilyen nehéz feladattal birkózik, s azt, képességeit latba vetve, és megfelelő kitartással sikerül megoldania. A valóságos eufóriához tehát olyan feladat kell, amelynek megoldása megköveteli kilépni a komfort-zónából. A szurkolói életforma azonban nem az egyéni teljesítményhez, hanem a csapat győzelméhez kapcsolja az eufóriát. Részesülni a csapat - a szekta, az osztag, a párt, a nemzet, vagy éppen a nemzeti 11 – győzelméből, és átélni a közös sikert, örömet okoz. Ám a politika ezt a sport által kínált kollektív eufóriát pusztán a társadalmi gondokról való figyelemelterelésre használja.

Erre szolgált az ókori görögöknél az olimpia, és a régi rómaiaknál a cirkusz. Ám, ahogyan az 1954-es labdarúgó VB magyar vereségét zavargások követték, épp így vezetett 532-ben, Bizáncban, a kékek és zöldek kocsiversenye a Nika-lázadásra. A szurkolás, mint a társadalmi depressziót enyhítő szer – a többi kábítószerhez hasonlóan - csak az időleges enyhülést hozhat. Hiába a győzelem, az elkerülhetetlen vereség és a súlyosbodó társadalmi problémák csak fokozzák a feloldhatatlan frusztrációt.

A boldogsághoz csak az vezet, ha felfedezed: eufória forrása benned van. A csapat győzelme ezt legfeljebb kiegészíti, bár kétségkívül jólesik.