Az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetét, a NATO-t 1948-ban nem csak és kizárólag az agresszív sztálini szovjet törekvések elrettentésére és feltartóztatására hozták létre. Szerepet játszott ebben az óvatosság is: még elevenen élt a világ népeiben a német háborús felelősség és a náci barbárság emléke is. Egy katonai szervezet jó ürügy lehetett arra, hogy az amerikai hadsereg Európában állomásozhasson, miközben a háttérben ott sejlett a világháborúk tanulságaiból levont következtetés: nem szabad megengedni, hogy a kontinensen a nemzetek érdekvitái újra pusztító ellenségeskedésbe torkolljanak. Ahogy Lord Ismay, a szervezet első főtitkára körvonalazta a katonai szövetség céljait: „a szovjeteket kint, az amerikaiakat bent, a németeket lent” kellett tartani.
A hidegháborús időszakban a szövetség folyamatos vitákban is sikerrel teljesítette fő küldetését. A gondok akkor kezdődtek, amikor a Szovjetunió összeomlásával megszűnt az ellenfél, és a NATO-nak új feladatot kellett találnia léte igazolására. Ezt az új feladatot a béke és biztonság kiterjesztésében, a stabilitás zónájának megnagyobbításában vélte megtalálni. Egyúttal – más elképzelések rovására - bejelentkezett a hidegháború utáni Európa vezető biztonságpolitikai szervezetének szerepére is.
Ennek következményeként és igazolásaként – nem jelentéktelen viták után - megkezdődött a szervezet bővítése. A Varsói Szerződéstől frissen megszabaduló közép európai országok nyomásának és a kézenfekvő új identitás megtalálásának végül engedett a NATO. A mindent eldöntő „igen” természetesen Washington döntésén múlott. Noha az erősödő orosz ellenesség lelassították, sőt, bizonyos mértékig megállították a folyamatot, de további tagok felvételét a NATO nem zárja ki a jövőben sem.
A ma kezdődő varsói csúcstalálkozó akár lehetne a normális, kétévenkénti rutinba illeszkedő esemény is. Azonban már a 2014-es, korábban még csendesen szokásosnak várt walesi találkozó sem felelt meg az előzetes várakozásnak: az ukrajnai orosz intervenció nyomán kialakult feszültség átírta az előzetes forgatókönyvet. A NATO ennek nyomán átértékelte stratégiáját és a válságkezelés és stabilitás kiterjesztése mellé visszatért az elrettentés doktrínájához, nem utolsó sorban a nagyhatalmi orosz fellépéstől megrettent keleti tagországok megnyugtatására. A szervezet csapatokat és nehéz fegyverzetet telepített határterületére, nagyszabású gyakorlatokat rendezett, és a tagoktól is elvárja, hogy komolyabban vegyék a szövetség – és elsősorban az amerikaiak - által hangoztatott érveket és figyelmeztetéseket a „terhek megosztásáról”. Magyarán: a védelmi költségvetések emeléséről. A kívánt és kitűzött cél a GDP 2 százalékának elérése.
A NATO és Moszkva közötti viszony megromlása, esetenkénti hevessége, a vádaskodások és a konkrét együttműködés befagyasztása ellenére, azért nem hasonlítható a hidegháborús szembenálláshoz. Ezt az is mutatja, hogy Stoltenberg NATO főtitkár bejelentette, hogy felújítják a NATO-Oroszország Tanács munkáját, éppen a kölcsönös átláthatóság, valamint a kockázatok, a félreértések kiszűrése céljából. Mindenesetre Ukrajna, a békét biztosítani hivatott minszki megállapodások betartása, a megtett katonai lépések áttekintése és a már-már örök téma, Afganisztán biztonsági helyzete, azok a kérdések, amelyek a szervezet kétnapos csúcstalálkozóján biztosan az asztalra kerülnek.
