Amerika bent, oroszok kint

Az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetét, a NATO-t 1948-ban nem csak és kizárólag az agresszív sztálini szovjet törekvések elrettentésére és feltartóztatására hozták létre. Szerepet játszott ebben az óvatosság is: még elevenen élt a világ népeiben a német háborús felelősség és a náci barbárság emléke is. Egy katonai szervezet jó ürügy lehetett arra, hogy az amerikai hadsereg Európában állomásozhasson, miközben a háttérben ott sejlett a világháborúk tanulságaiból levont következtetés: nem szabad megengedni, hogy a kontinensen a nemzetek érdekvitái újra pusztító ellenségeskedésbe torkolljanak. Ahogy Lord Ismay, a szervezet első főtitkára körvonalazta a katonai szövetség céljait: „a szovjeteket kint, az amerikaiakat bent, a németeket lent” kellett tartani.

A hidegháborús időszakban a szövetség folyamatos vitákban is sikerrel teljesítette fő küldetését. A gondok akkor kezdődtek, amikor a Szovjetunió összeomlásával megszűnt az ellenfél, és a NATO-nak új feladatot kellett találnia léte igazolására. Ezt az új feladatot a béke és biztonság kiterjesztésében, a stabilitás zónájának megnagyobbításában vélte megtalálni. Egyúttal – más elképzelések rovására - bejelentkezett a hidegháború utáni Európa vezető biztonságpolitikai szervezetének szerepére is.

Ennek következményeként és igazolásaként – nem jelentéktelen viták után - megkezdődött a szervezet bővítése. A Varsói Szerződéstől frissen megszabaduló közép európai országok nyomásának és a kézenfekvő új identitás megtalálásának végül engedett a NATO. A mindent eldöntő „igen” természetesen Washington döntésén múlott. Noha az erősödő orosz ellenesség lelassították, sőt, bizonyos mértékig megállították a folyamatot, de további tagok felvételét a NATO nem zárja ki a jövőben sem.

A ma kezdődő varsói csúcstalálkozó akár lehetne a normális, kétévenkénti rutinba illeszkedő esemény is. Azonban már a 2014-es, korábban még csendesen szokásosnak várt walesi találkozó sem felelt meg az előzetes várakozásnak: az ukrajnai orosz intervenció nyomán kialakult feszültség átírta az előzetes forgatókönyvet. A NATO ennek nyomán átértékelte stratégiáját és a válságkezelés és stabilitás kiterjesztése mellé visszatért az elrettentés doktrínájához, nem utolsó sorban a nagyhatalmi orosz fellépéstől megrettent keleti tagországok megnyugtatására. A szervezet csapatokat és nehéz fegyverzetet telepített határterületére, nagyszabású gyakorlatokat rendezett, és a tagoktól is elvárja, hogy komolyabban vegyék a szövetség – és elsősorban az amerikaiak - által hangoztatott érveket és figyelmeztetéseket a „terhek megosztásáról”. Magyarán: a védelmi költségvetések emeléséről. A kívánt és kitűzött cél a GDP 2 százalékának elérése.

A NATO és Moszkva közötti viszony megromlása, esetenkénti hevessége, a vádaskodások és a konkrét együttműködés befagyasztása ellenére, azért nem hasonlítható a hidegháborús szembenálláshoz. Ezt az is mutatja, hogy Stoltenberg NATO főtitkár bejelentette, hogy felújítják a NATO-Oroszország Tanács munkáját, éppen a kölcsönös átláthatóság, valamint a kockázatok, a félreértések kiszűrése céljából. Mindenesetre Ukrajna, a békét biztosítani hivatott minszki megállapodások betartása, a megtett katonai lépések áttekintése és a már-már örök téma, Afganisztán biztonsági helyzete, azok a kérdések, amelyek a szervezet kétnapos csúcstalálkozóján biztosan az asztalra kerülnek.

2016.07.08 08:05

Menekülés Davosból

Az elemzők idegesek: növekszik a félelem, a 2008-as válság mélyen belénk égette, mennyire törékeny a világgazdaság. És persze Kína. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász szerint aggasztó, ami ott zajlik, és ha egyszer megreccsen a kínai rendszer, az az egész világgazdaságot magával ránthatja. Tényleg: meddig húzhatja magával a világot a kínai modell, ha a szabadpiaci gazdaság, a liberális demokrácia is sántikál? Ha a saját vezetői rúgják ráadásul bokán?
Kedden a svájci Davosban összeül az 1971-ben alapított világgazdasági fórum, ahová az idén nem megy el az amerikai, a francia és a kínai elnök, s a brit kormányfő sem. Európából a németek – Merkel kancellárral - ott lesznek, a magyarok megint távol maradnak. A világ politikai elitjének tagjai el vannak foglalva a saját bajaikkal, nem látva, hogy azok valamennyiük bajai. Persze, Davos soha nem hozott közvetlen hasznot, közvetve is „csak” annyit, hogy a planéta vezérei, ha nem is mindig néztek egymás szembe, legalább láthatták mindazt, amivel vesződniük kellene. 
Bajban van az Egyesült Államok, ha a baj oka ma – szemben a 2008-as válsággal – kevésbé a rendszerben, inkább az elnökben van. Mert nélkülözi a globális látást, így tolja a szakadékba a liberális demokráciát Nyugat-Európában is, amelynek politikai berendezkedése sokkal sérülékenyebb, mint Amerika intézményes rendjéé. Az America first nem ismeri el az Államok totális és globális felelősségét a liberális parlamenti demokráciákért, amelyeket a második világháború után Európában a jóléti államok formájában megteremtett.  Nem véletlen a washingtoni feledékenység, hiszen Trump amerikai „forradalma” is a jóléti állam azon fogyatékosságaiból nőtt ki, amelyeken az európai jobboldali populizmus is nevelkedett. Davosban is azzal kellene szembenézni, hogy a liberális demokrácia a múlt század húszas-harmincas évei óta legnagyobb válságában van. Hogy – talán a skandináv modellt kivéve – nem sikerült olyan posztkapitalista gazdasági-társadalmi konstrukciót felkínálniuk a tömegtársadalmaknak, amely az egyre növekvő egyenlőtlenségeket csökkentené. (Tavaly a 26 leggazdagabb ember vagyona egyenlő volt az emberiség legszegényebb felének összvagyonával.) 
Nincs olyan modell, amely folytatója lehetne annak a tőke-munka-közösség közti kiegyezésnek, amely a háború után a jólét békéjét megteremtette Európában. Hátrál a liberális demokrácia, s nem segít sem a bázisdemokrácia, amely a politikai hatalom ellenőrzése helyett uralkodni akar, de az antiglobalizmus sem.  Mert ha Krugman a világgazdaságot a kínai összeomlástól félti, akkor mit gondoljunk a görög példáról vagy a Brexitről, amely azt bizonyította, hogy még ebből a lehetőségeitől jóval elmaradó uniós gazdasági-politikai közösségből sincs mód kilépni. Ha pedig az Unióból nincs kiszállás, hát a globalizálódó világból végképp nincs. 
Meglehet, persze, a világ csak a XX. század rendjétől vesz éppen búcsút, s káoszba tart, amelyben új rend terem. De menekülés helyett jobb volna rajta tartani a szemünket ezen az új renden.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:09

Mit nem tud?

Nehéz hétvégéje volt több mint hetvenezer általános iskolásnak: szombaton tartották a központi középiskolai felvételit magyarból és matematikából. Az írásbeli vizsgák után minden évben borítékolható a kollektív csalódás, a tesztek ugyanis sosem azt nézik, hogy mit tud a gyerek, hanem azt, hogy mit nem. A közösségi oldalak tele vannak értetlenkedő beszámolókkal: a feladatsorok nehézsége mellett a legtöbben azt kifogásolják, hogy a 10, 12, 14 éves gyerekeknek olyan időnyomás alatt kell dolgozniuk, ami még egy felnőtt idegrendszerét is megterhelné. 
Az utóbbi évek tanúsága szerint a tesztek összesített országos átlaga 50-70 százalék között mozog, ami azt jelenti, hogy a feladatsorok nehézsége jócskán a gyerekek tudásszintje fölé van belőve. Ráadásul a szakértők szerint a középiskolai felvételi nehézsége évről-évre változik – sokkal kiszámíthatatlanabbul, mint például az érettségié –, és sokszor semmi köze ahhoz, amit a gyerekek az iskolában tanulnak. (Igaz, kicsit közelebb van ahhoz, amit egy jó oktatási rendszerben tanulniuk kellene.)
Az Orbán-kormányok oktatáspolitikai döntései jó ideje abba az irányba mutatnak, hogy minél több gyereket tereljenek a szakképzésbe, a gimnáziumok kapui pedig csak az elit számára maradjanak nyitva. A szülőket viszont szerencsére nem egyszerű erről meggyőzni, pontosan tudják, hogy még egy gyenge gimnázium is sokkal biztosabb jövővel kecsegtet, mint egy erős szakgimnázium (korábban szakközépiskola). Éppen ezért elképesztő energiákat mozgósítanak: különóráról különórára vonszolják a gyerekeket, a gimnáziumok pedig szemezgethetnek közülük. 
Nem nehéz belátni, hogy ebben a rendszerben jelentős előnnyel indulnak azok, akiknek a szülei jobb anyagi helyzetben vannak, a „többiek” pedig szép lassan kiszorulnak a gimnáziumokból. Remény sincs arra, hogy a döntéshozók olyan felvételi rendszert vezessenek be, amely figyelembe veszi a gyerekek érdekeit, életkori sajátosságait és nem utolsósorban a lelküket. Ezek mostanában egyébként sem szempontok a magyar oktatási rendszerben.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:12