Október 2-án népszavazás lesz Magyarországon. A kormány kérdése így hangzik: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” A mi kérdésünk pedig úgy: „Akarja-e, hogy Magyarország az egyesült Európa nyugati közösségéhez tartozzon?”
Hogy miért volna muszáj bojkottálni az október 2-i népszavazást, arra létezik egy egyszerű válasz: nyolcmilliárdért meg sem kellene tartani. Elviekben nem értünk egyet azokkal, akik általában sokallják a referendumokra szánt pénzt, mert lenne annak máshol is helye. Akkor sem értünk ezzel egyet, ha a mostani valódi költségeket aligha tudhatjuk meg valaha is. Meggyőződésünk, a demokrácia pénzbe kerül, és a nemzet közösségének áldoznia kell arra, hogy megismerje önnön véleményét egy valóságos kérdésről. A bázisdemokrata álarcát magára öltő, autokrata pénzszórással viszont nagyon nem értünk egyet. Főként akkor nem, ha látjuk, milyen szakadékba taszíthatja a nép szava a nemzetet, amikor a véleményét közvetlen napi politikai érdekek mentén kérdezik. A bázisdemokrácia e sötét vermét megmutatta a Brexit.
A magyar kormány kérdése, hogy Bokros Lajost idézzük: "aljas, amire nincs jó válasz". Nem mi mondjuk, a brit Financial Times írta: „a magyarországi kvótareferendumnak mindenekelőtt belpolitikai szempontból van jelentősége. Célja, hogy napirenden tartsa a migránskérdést, elterelve a figyelmet a kormány számára kedvezőtlenebb ügyekről, a gazdasági problémákról vagy a korrupciós vádakról. Ráadásul egy olyan tervezetről szól, amely gyakorlatilag már halott, tekintettel arra, hogy a márciusi EU-török megállapodás után a migrációs áramlás, főleg a Balkánon jelentősen lelassult, és Brüsszel visszakozott a kötelező kvótáktól”. A kormány kérdése azért sokkal több annál, mintsem csak egy buta üzenet volna Brüsszelnek, mint a szocialisták mondják. A kérdés azért aljas, mert tartalmilag nem arra vár választ, amit benne formailag megfogalmaztak. Ha csak arról szólna, amit mond, igaza volna a liberális pártvezér Fodor Gábornak: bojkott helyett el kell menni és a kérdésre az Unió-párti „igennel” kell szavazni. Ha elhisszük, hogy „csak” ennyiről van szó, akkor részvételünkkel sokat teszünk azért, hogy a referendum érvényes és a kormány számára akár eredményes is lehessen. Ezt az esélyt sem szabadna megadni a hatalomnak, azt meg végképp nem, ami egy érvényes referendumból következhet.
Orbán Viktor miniszterelnök február 24-én jelentette be, hogy a magyar kormány referendumot akar a – nem létező - kötelező betelepítési kvótáról. Az Országgyűlés május 10-én rendelte el, majd miután az Alkotmánybíróság rábólintott, a köztársasági elnök kiírta október 2-ra. A kezdeményezés négy hónappal előzte meg a Brexitről szóló brit referendumot. Egy olyan európai politikai helyzetben, amikor Nagy-Britannia a saját június 23-i népszavazása utánra megelőlegezett kivételes helyzetet vívott ki magának Brüsszelben, miután társutasokat gyűjtve kormányfője körbeudvarolta Közép-Kelet-Európát. David Cameron abban a biztos reményben tett eleget meggondolatlan, 2013-as választási ígéretének, hogy a többség, ha hajszállal is, de az uniós tagság mellett dönt. Ez a hajszálnyi többség hivatkozási alapként kitüntetett szerepet kapott volna nem csak Cameron Brüsszellel szembeni pozícióerősödésben, hanem a magyar kormányfő és a visegrádiak terveiben is. A britek „éppen csak” bennmaradásának zsarolási potenciáljával súlyosabban érvelhettek volna saját Unió-átalakítási nézeteik mellett. Másként történt, a britek hajszálnyi kilépése Cameron politikai harakirijét, az Egyesült Királyság egyesültségének a végét hozhatja el. Budapest – és a V-4 – pedig elvesztette egy valódi súllyal bíró, atlanti beágyazottságú szövetségesét, a hajdani uniós alapító hatok – és Angela Merkel kancellár Berlinjének - súlya megnőtt.
Nem mellékesen az átmeneti uniós politikai bizonytalanságban hirtelen felértékelődött a NATO, mint egyetlen szilárd pont egyensúlygarantáló szerepe annak a veszélyével, hogy a politikai helyett a katonai gondolkodás nyomul be a vákuumba, amint azt az Atlanti Szövetség varsói csúcstalálkozója határozataiban láthatjuk.
A magyar kormány a NATO ellen nem tud semmit tenni. Politikai gondja, hogy lassan kifullad a másfél éves menekült-ellenes hisztériakeltés. A plakátokon már nem is a magyar polgároknak üzen a migránsokra mutogatva, hanem Brüsszelnek. A menekültek a balkáni útvonal bedugulásával csaknem eltűntek, a közemlékezetben halványul a kormány háborús állapotokat kiprovokáló röszkei és Baross téri magatartásának emléke, senki nem birizgálja már a hatalom felelősségét, vagy inkább embertelen felelőtlenségét, ahogyan a menekült-kérdést cinikusan meg sem próbálta megoldani. Mind inkább Brüsszelnek üzennek tehát – a mi nevünkben.
A kormány legmagasabb körei azt mondják, az csak az ellenzék önmagának gyártott démona, hogy a referendummal a kabinet az uniós kilépést készítené elő. Ők „csupán” arról beszélnek, hogy nem értenek egyet a jelenlegi brüsszeli iránnyal, amelynek – már csak - szimbolikus eleme a migránspolitika. Másfajta EU-t szeretnének, olyat, amely visszafordul az Európai Egyesült Államok felé vezető útról. Ők a nemzetállamokat erősítenék, felszámolva az Európai Bizottság rejtett, lopakodó döntéshozatalát. A lényeg, hogy bizonyos nemzeti hatásköröket ne ruházzunk át Brüsszelre. Azaz arra a közösségre, amelynek egyenjogú tagja vagyunk. Minden a nemzeti szuverenitásunkról szól tehát, nem csak a bevándorlásról.
Arról szó sem esik, hogy az európai közösség szervezeti tehetetlenségének éppen a 28 (britek nélkül 27) állam vétójoga is az oka, továbbá hogy az európai intézményrendszer nem felel meg az EU sokszínű kibővülésének, s hogy az Európai Parlament is a képviseleti demokrácia azon legitimációs rémálmaival küszködik, mint a nemzeti parlamentek, vagy, hogy akkor milyen is legyen az ő nemzetállami európai közösségük, amelynek „jó szívvel” a tagjai maradnának. Csak arról beszélnek, hogy egy érvényes magyar referendum egyértelmű és megkerülhetetlen üzenet lenne, amelyet nem hagyhat figyelmen kívül Brüsszel, de maga Orbán Viktor sem. A kormányfő jól emlékszik a történelmi példákra, hogyan lehet valamit a nemzetközi kapcsolatokban savanyú pofával megtagadni a honi ellenzék vasmarkára, a közvéleményre hivatkozva. Túl azon, hogy igen sajátosan használja fel a saját érdekeinek megfelelően nem csak a képviseleti demokráciát - a parlamenti többségét -, hanem a közvetlen demokrácia meglévő eszközrendszerét, a „nép hangját” is. Most ezt próbálja lenyomni Európa torkán.
Ha így van, miért teszi? Mert a kvótareferendum aljas kérdésére adott értelmetlen válasszal a markában csak addig maradna Unió-párti, ameddig fennáll a saját nemzetállami Uniója létrehozásának a lehetősége. Nyitva hagyja az opciót: ha a dolgok másként alakulnak, akkor (reményei szerint a visegrádiak körében) formálisan legalábbis szakítana Brüsszellel, s ezzel egy időben erőteljesen közeledhet a Vlagyimir Putyin orosz elnök által az Uniónak lehetőségként, a kelet-közép-európai tömbnek ajánlatként felkínált eurázsiai gazdasági szövetséghez. Amely – gondolhatja Orbán - pótolhatná az uniós pénzt, megfelelne saját szándékának (autokrata államának bebetonozása), és a lehetőségeknek, hiszen zárványként az ország Kelet és Nyugat határán életképtelen volna. Amúgy simulna a magyarság „ázsiai eredetéből” eredeztethető lelkületének is. A tényleges veszély tehát nem az, hogy Magyarország iszlamizálódik, hanem hogy a legnyugatibb ázsiai nép lesz belőle, hiszen ebben az esetben – mint már ezeken a hasábokon leírtuk - Ázsia határa a mag-Európa, az Odera-Neisse vonaláig csúszna.
Ezért gondoljuk, hogy sokkal több van és még több lehet ebben az októberi referendumban, mint amit a kormány kérdése formailag mutat. Bojkott kell tehát, de több is kellene. A népszavazással ugyanis Orbán nagyon vékony jégre lépett. Ha dacára a kihűlőben lévő „migránshisztériát” életben tartó agymosásnak, ha a magyar elmékben nem sikerül erősen összekapcsolni Röszkét, a Keletit, a Brüsszel-ellenes nemzeti szuverenitással, tehát, ha nem tudják a szavazásra jogosultak felét, négymillió polgárt az urnákhoz terelni, akkor a referendum, csűrjék-csavarják utólag bárhogy, érvénytelen lesz, nem hogy eredményes (amikor a többség a kormány „nem”-jére szavaz). A Fidesz féli az érvénytelenséget, mert előrehozott parlamenti választásnak is szánja és akként is kívánná értelmezni az októbert. Bármit gondoljon is, azt kockáztatja, hogy elvéti, a pohár túlcsordul, az utóbbi hat évben impotensnek bizonyult ellenzék és a romos civil világ magához tér, és – mint próbálkoznak vele – egyetlen közös, pártokon felül álló, akár néma tömegdemonstrációt szervez. Nem a kvótareferendum, vagy Ázsia ellen, hanem Európa mellett.
Erős kétségeink vannak, hogy a civil szféra és a demokratikus ellenzéki pártok felismerik ezt az önteltség okozta óriási politikai hibát. Hogy felismerik az alkalmat, az egyik utolsó utáni pillanatot, amely megrengetheti a hatalmat. Félő, hogy a kölcsönös nagy gyomrozásban, amely közben minden párt csak a saját jövőjét akarja látni a nemzet jövője helyett, ez nem történik meg. A történelemben persze mindig van egy utolsó utáni és még sok azutáni pillanat is. Minél később jön el azonban a változásra alkalmas állapot felismerése, annál súlyosabbak lesznek a nemzetet sújtó következmények. Ezért muszáj az októberi bojkott, és aminek utána kellene jönnie.
