- Mit kell tudni Kelly McGonigalról?
- Kiválóan felkészült, sokoldalú egyetemi oktató, egyben gyakorló egészségpszichológus, aki az egyes pszichológiai jelenségek biológiai oldalát is jól ismeri.
- Az Akarat-ösztön és A stressz napos oldala egyaránt azt tanítja, hogy „te vagy az ura a sorsodnak, te döntesz.”
- Kelly McGonigal valóban arra törekszik, hogy az emberek kezébe adja saját sorsuk irányítását. Megközelítését azért tartom különösen értékesnek, mert nem csupán azt sugallja, amit sok pszichológia-határterületi írás, vagy tréningprogram, hogy „legyünk pozitívak”. Ebből ugyanis sokan azt szűrik le, hogy „ha pozitívan gondolkodunk, minden problémánk megoldódik”. McGonigal realista. Azt mondja, hogy azoknak a dolgoknak, amelyekkel az életben találkozunk, mindig több olvasata van, és könyvében érthetően végigvezeti, hogy mikor és meddig ártalmas a stressz, illetve hogyan tudjuk a magunk javára fordítani – akár a gondolkodásunk megváltoztatásával. Megmutatja, hogy a stresszjelenségnek, amely a szervezetünkben fizikai, biológiai szinten jelentkezik, van egy teljesen pozitív oldala is, ami „jót tesz nekünk”. Ezt kell felismernünk, tudatossá tennünk.
- A szerző fontos szerepet szán könyvében a „gondolkodási beállítódásnak”. Manapság sokat hallunk a „gondolat teremtő erejéről.”
- Igen, valóban lehet a gondolatnak teremtő ereje, de nem akármikor és nem akárhogyan. A gondolat önmagában nem tud teremteni, csak ha megvannak hozzá az alapok – készségek, képességek –, amelyre épülhet. Jól leképezi ezt a jól ismert mondás: „Segíts magadon és Isten is megsegít”. Néha, még ha úgy érezzük is, mintha egy felső hatalomtól kaptunk volna segítséget, valójában a „csodának” alaposan aládolgoztunk.
- Kelly McGonigal azt is hangsúlyozza: mindenkinek szüksége van az értelmes életre – ami mentesít a stressztől.
- Az értelmes élethez egyrészt az kell, hogy legyenek céljaink, másrészt az, hogy képesek legyünk felülemelkedni önmagunkon. Aki valamivel szenvedélyesen, önfeledten tud foglalkozni, legyen az a szakmája, egy hobbija, vagy egy másik ember önzetlen segítése, ez mentesíti őt a stresszteli külvilági ingerek negatív hatásaitól. Ugyanakkor a céltalan ember csak sodródik, majd kiég és kiszolgáltatottá válik. A rengeteg ingert kínáló világunkban sokan minden „csábítást” követni akarnak, de ha nem működik náluk egy belső iránytű, egy értelmes cél, sérülékennyé válnak a külvilág hatásaival szemben. Érdekes, de a céltudatosság és az önös érdekeink elengedése szorosan összefüggnek. Ha van célunk az életben, sokkal kevésbé foglalkozunk a mindennapos sérelmeinkkel és egyéb ártalmakkal. Amikor pedig az ember önmaga fölé emelkedik, az egy kicsit mindig mások javára is szolgál.
- A kihívásokhoz fel kell nőni. Van, akit a „lámpaláz” leblokkol, másokat viszont inspirál.
- A stresszel kapcsolatban a „kihívás” kulcsszó: amikor jön valami nehéz, esetleg fenyegető élethelyzet és nem tudjuk, hogy a képességeink elegendőek-e a megoldására, azok az emberek tudják hasznosítani a stressz által generált energiáikat, akik nem „veszélynek” fogják fel, hanem kihívásnak. Ekkor előjöhet belőlünk a pozitív versenyszellem izgalma, amely a megoldásra ösztönöz. Ha egy fenyegető élethelyzetben nem adjuk át magunkat az ösztönös „üss vagy fuss” reakciónak, hanem képesek vagyunk a kognitív képességeinket is használni, akkor a stressz jótékony hatása érvényesül, és a megküzdés hatékony lesz.
- A stressznek gondoskodássá való átalakításáról a szerző megrázó példákat hoz a 2013-as bostoni maratonon elkövetett terrortámadásból, a 2001. szeptember 11-ből és a holokauszt túlélőitől. Ezek a traumák képesek előhozni az emberek rejtett erőtartalékait?
- Nevezhetjük erőtartaléknak is, de valójában arról van szó, hogy amikor másoknak segítünk, az olyan biológiai folyamatokat mozgósít, amelyek a saját lelki, fizikai egészségünket támogatják. Az elmúlt évtizedekben bizonyítást nyert, hogy a másik ember iránti gondoskodás például oxitocint szabadít fel. Ez a jelenség a szüléssel összefüggésben már jól ismert: ha a gyermeket rögtön világra jövetele után az anya testére fektetik, az mindkettejükben oxitocin-termelést vált ki, ami a kötődést és a fizikai ellenálló képességet erősíti. Amikor traumát átélt embernek segítünk katasztrófahelyzetben, ugyancsak ez a jótékony hatású, még a félelmet is oldani képes oxitocin kezd el termelődni, méghozzá annál is, aki segít, és annál is, akit segítenek. Jómagam három évig vezettem Devecserben azt a pszichológus-csapatot, akik a vörösiszap-katasztrófa áldozatait támogatták. A segítésnek ezt a jótékony biológiai-pszichológiai hatását így magunkon is tapasztalhattuk.
- Kelly McGonigal is vallja, hogy „teher alatt nő a pálma”. Erre mondja a nagy indiai spirituális gondolkodó, Sri Chinmoy: „Ne könnyebb terheket adj, Uram, hanem erősebb szívet.”
- A hívő embereknek számos támpontjuk van arra, hogy ne féljenek a nehézségektől, mert úgy érzik: Isten csak annyi terhet rak rájuk, amennyit elbírnak. Van egy példázat két vándorról is, akik egyaránt nehéz terhet cipelnek. Találkoznak, és elhatározzák: kicserélik hátizsákjaikat, hátha akkor könnyebb lesz nekik. Egy idő után azonban visszafordulnak, és mindketten visszaveszik saját terhüket. Ha tudjuk, hogy milyen és mekkora a mi terhünk, és milyen a teherbíró képességünk, akkor el tudjuk fogadni a „hátizsákunkat”, és „fel tudunk nőni” a cipeléséhez. És persze arra is képessé válunk, hogy kitegyük belőle a „fölösleges” terheket – a dolgok átértékelése nyomán.
- Magyarország manapság különösen „stresszes helynek” számít, egyrészt az egyre többeket érintő létbizonytalanság, másrészt pedig a „megosztottság” miatt.
- Ezt a bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot nem nevezném magyar sajátosságnak. Megváltozott a világ: kinyílt, felgyorsult. A globalizációval sokkal több lett a kihívás és a konfrontatív jelenség. Kevesebb a biztos fogódzó, sok az ismeretlen. Ehhez az emberiség még nem tudott igazán alkalmazkodni. Mit tudunk ez ellen tenni? Egzisztenciális értelemben meg kell tanulnunk több lábon állni. Amikor célokat tűzünk ki, nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak egy utunk legyen. Sok olyan fiatallal találkozom, aki megszerzi a diplomáját, aztán meglepődik, amikor tucatjával írogatja a pályázatokat, és jó, ha egy-két állásinterjúra behívják. Sokan kétségbeesnek ettől a stressztől. Van, akin mély depresszió vesz erőt, de van olyan is, aki elhatározza, hogy amíg nem talál végzettségének és céljainak megfelelő munkát, addig is csinál valami hasznosat, tanul, és közben elvállal bármiféle munkát a megélhetéséhez. Ez is a stresszhez való alkalmazkodás egyik formája. Sajnos nálunk a nemzeti mentalitás része, hogy sok diplomás úgy érzi: neki alantas dolog fizikai munkát végezni. Nyugaton a fizikai munkának is van presztízse, ami persze a fizetésben is kifejeződik. Sok diplomás magyar fiatal nemcsak a magasabb fizetésért megy el Nyugatra akár mosogatni, hanem mert ott akkor is „egyenrangú” embernek érzi magát, ha éppen fizikai munkát végez. Nekünk, magyaroknak, ki kellene gyógyulnunk ebből a hierarchikus nagyképűségből! A legegyszerűbb ember is lehet nagyszerű – a munkájával, a gondolkodásmódjával is sokat adhat másoknak.
Míg a bizonytalanság erősödését világjelenségnek gondolom, a „megosztottságot” már inkább tartom magam is magyar specialitásnak. Úgy érzem, hogy a politika megosztja az országot, mi pedig sajnos partnerek vagyunk hozzá. Pedig, ha visszakanyarodunk Kelly McGonigalhoz: ő is világosan láttatja, hogy miközben az izoláció megbetegít, a társas támogatás, és szociális kohézió a fizikai és lelki egészséget támogató legfontosabb erőforrásaink.
Amerikai egészség-pszichológus 1977. október 21-én született New Jersey-ben, pedagógus szülők gyermekeként.
