Állt Párizsban egy Szent Antalról elnevezett bástya, amelyet egy idő után elkezdtek börtönnek használni. Ez az épület a zsarnokság legismertebb jelképe, a Bastille Saint-Antoine, röviden a Bastille. A valóságban nem volt nagyon rettenetes hely, a rabok látogatókat fogadhattak, sőt, mint a lexikon írja: „a cellájukat maguk rendezhették be, és inasukat is magukkal hozhatták, az előkelőbbek a kormányzó asztalánál étkezhettek, a megbízhatóbb foglyok pedig néhanapján Párizsba is kimehettek. Volt rá eset, hogy a foglyok saját biliárdasztalt hozattak a börtönbe.”
Ez volt az az épület, amelynek a lerombolásával minden forradalmak legnagyobbika 1789. július 14-én kirobbant. Miután a forradalmárok legyilkolták a főleg rokkantakból (invalidusokból) álló őrséget (amely előzőleg megadta magát), elvonultak ünnepelni, énekelni és táncolni. Ekkor egy élelmes ember, bizonyos Pierre-François Palloy kezébe vette az események irányítását és elkezdte bontani a börtönt, hogy kiárusíthassa a Bastille köveit, a polgárok pedig örömmámorban úszva vásárolták ezeket az ereklyéket, ahogy mi vásároltuk a berlini fal darabkáit. Így aztán körülbelül februárra el is fogyott a Bastille.
Vajon mostanra ugyanígy elfogyott-e a forradalom maga?
Még a XIX. században is minden magára valamit adó, gondolkodó ember számára szent ügy volt a forradalom ügye. Igaz ugyan, hogy a század végére Kossuth és Petőfi kultusza már egyértelműen nem a demokratikus követelésekről, hanem a nemzeti érzelmekről szólt, de azért még ünnepelték a forradalmárokat. A XX. században megváltozott a helyzet. Kun Béla, Szamuely Tibor, vagy Korvin Ottó védelmére ma sem vállalkozik senki, pedig ők is forradalmárok voltak, tele idealizmussal, nemes elszánásokkal és tettrekészséggel, olyan emberek tehát, akik általuk nemesnek vélt célokért hajlandóak voltak általuk is nemtelennek tartott eszközöket igénybe venni. Ma már ezt a szép szándékot némi távolságtartással szemléljük. Hol tévesztett utat a forradalom? Mikor vált álomból rémálommá? Van, aki az erőszak öncélú alkalmazását tekinti a fordulópontnak. De ez talán már maga is következmény. Annak következménye, hogy egyszer csak elveszítjük az kontroll képességét.
Lehet, talán csak én öregedtem meg. Volt nekem pólóm Che Guevara arcképével, hol van már? Régen rajongtam Marat-ért, Saint-Just-ért és Robespierre-ért. Megvetéssel gondoltam erre a Palloy nevű úrra, aki bizniszt csinált július 14-ből. Most sem szeretnék a kisszerűség ünneplésének hibájába esni, de már belátom, ha az olyanok irányították volna az eseményeket, mint ez az ügyeskedő Palloy, és nem olyanok, mint a szent Robespierre, éppen 40 ezer emberrel kevesebbnek vágták volna le a fejét a nyaktilóval. Mert ennyi volt a guillotine teljesítménye a forradalom alatt.
De talán kellenek azok a karizmatikus vezérek. Mi lenne velünk, ha nemzetünk vezetője egy jellegtelen, szürke hivatalnok volna, enyhe beszédhibával és kifejezetten csak a gombfoci iránti szimpátiával. Biztosan nem lenne neki kétharmados többsége a Parlamentben, úgyhogy muszáj volna szegénynek folyton egyeztetni az ellenzékkel. Sose lenne belőle király, az biztos.
Apropó, király. Nincs nagyobb uralkodónk, mint a karizmatikus személyiségű Hunyadi Mátyás, akinek annyira megvolt a társadalomban a kétharmada, hogy nemcsak az ellenzékkel nem kellett egyeztetnie a rendi országgyűlésben, hanem össze sem hívta a rendi országgyűlést. Így aztán tudott is intézkedni, amit akart, az történt. A korábbi magyar királyok éves bevétele 80-100 ezer aranyforint körül mozgott, ennyit tudtak megszavaztatni az országgyűléssel, a legügyesebbek néha kisajtoltak a népből 150 ezer aranyat. Mátyás kisajtolt évente 600 ezret. És el is költötte ezt a pénzt, például az álmaira, például arra, hogy megújítja Európát, ő lesz a császár, ő lesz Európa vezetője. És nem volt kontroll, nem volt senki, aki szólhatott volna neki, királyom, tönkreteszed szegény hazádat.
Mátyás, a karizmatikus, azt tehetett, amit akart. Így aztán ki is merült az ország, gazdaságilag és politikailag szétesett. Noha korábban offenzív háborúkat folytattunk a török birodalom ellen, Mátyás halála után nem bírtunk még egy használható védelmi erőt sem létrehozni, országunkat nem tudtuk megvédeni. És tönkrementünk vagy ötszáz évre.
Mi lett volna, ha egy kicsit kevésbé tehetséges ember ez a Mátyás? És nem szerez túlhatalmat, nem telepszik rá a haza nyakára? Talán jót akart. De nem ezért állítunk neki lovasszobrokat, hanem mert kellenek ők nekünk, mert szeretünk nagyot álmodni, és az a kényszerképzet, hogy tőlük, a karizmatikus vezetőktől, az ilyenektől és az olyanoktól, megkapjuk az álmot.
Az Emberi jogok nyilatkozata szerint: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.” Így kezdődött. Aztán jött Robespierre, jött a túlhatalom, a kontroll nélküliség, jött az „ő maga a nép, a forradalom, azt tesz, amit akar,mert naggyá, büszkévé varázsol bennünket” álmának ideje.
A történet újra és újra megismétlődik. Egymásra torlódnak az idők, nehéz észrevenni, hol is tartunk éppen.
