Persze volt nagy fejetlenség, meg csodálkozás, Cameron beadta a lemondását és szaladt a királynőhöz, néhány órára úgy festett, széthullik Nagy-Britannia, aztán szép lassan, ahogy elültek a hullámok, kiderült, hogy a dolog nem úgy fest, ahogyan a félig felkészült szakértők és a bulvár gondolta.
Az ország évek óta a megosztottság állapotában van, nekem már Londonban, amikor ott dolgoztam, újságírók és politikusok azt mondogatták, hogy nekik bent sem jó, de kint sem lenne jó. Azért mindig hozzátették, hogy tiszta szívvel nemigen tudták elfogadni a szoros integrációt, nem igazán értették ezt a szócséplést az európai értékekről, meg a keresztény hagyományokról, szerették a német autót, de nem szerették a német politikát, szerették a francia tengerpartot, de ki nem állhatták a modortalan francia rendőröket. És így voltak minden országgal. Talán a nyelv, talán a mentalitás, talán a távolság játszott szerepe a „special relationship” kialakulásában az Egyesült Államokkal, bíztak egymásban, de nem teljesen, néha lehallgatták egymást, és ez nem volt idegen egyik országtól sem, különösen az amerikaiak alaptermészetétől. Bízzál a szomszédodban, de tarts otthon egy baseball-ütőt.
Londonban azonban a helyzet megváltozott. Theresa May szokásához híven és személyiségének megfelelően azonnal lépett. Némi megkönnyebbülés érezhető most Londonban is, a szélsőséges Brexit-párt vezetője, Farage eltűnt a politikai színpadáról, a skótok is halkabbak, Boris Johnson szórakoztató külügyminiszter lesz, a toryk is némileg vidámabbak, amiért nem kell egy választással szembenézni, a Munkáspárt pedig még nyugodtabb, hasonló okból, mert most éppen belső konfliktusaikkal vannak elfoglalva (mit majd elintéznek) és feltehetően nagy vereséget mérnének rájuk a konzervatívok.
Az üzleti élet majd kitapossa magának a sajátos brit utat, nyilván sok szállal kötődnek majd az Európai Unióhoz, hiszen kölcsönösen nem cél a világ ötödik gazdaságát kiiktatni egy szövetségi rendszerből. Lesz új brit globális politika, nem kell örökösen egyezkedni Brüsszellel, amit a britek soha nem is szerettek. Új kapcsolatok épülhetnek Kínával, Indiával, Ausztráliával.
És természetesen napirendre térnek események fölött a brit polgárok: végre eldőlt valami, amin évtizedek óta vitatkoznak. Megmaradnak az igazi értékek, a pint, a yard, a láb, a mérföld, a balra hajts. Persze, lesznek majd szóváltások a söröskorsók fölött, de ez a nép tudja, hogy hogyan működik a demokrácia, a többség döntését – bármilyen csekély is legyen is az – el kell fogadni. Talán már unták is Cameront, aki sokat ígért – sokat is adott -, de mintha belefáradt volna a London-Brüsszel mérleghintázásba, saját pártjának foltozgatásába, az off-shore ügyekbe, a migránsok követeléseibe, a munkavállalók ügyeinek gondozásába. Jöjjön valaki más, akinek még van ereje és kedve az ilyesmihez.
Mi lesz velünk Nagy-Britannia nélkül az Unióban? Semmi különös. Megnő a német dominancia, sok mindenben megegyeznek a franciákkal, aztán jön majd a görög pénzügyi válság, jönnek az újabb migránsok, jönnek az újabb magyarázkodások és jön az újabb időhúzás a fontos kérdések megoldásában.
Angliában azért még nem állt helyre minden. A tekintetek a Westminstertől és a Downing Streetről lassan a stadionok felé fordulnak. Augusztus 13-án kezdődik a Premier League, addig meg csak kihúzzák valahogy…
