Látomás és szómágia

Az orosz film önálló fejezetét jelentő rendező, Alekszandr Szokurov Frankofónia című új, francia-német produkcióban készült munkája a Louvre és a II. világháborúban megmenekült műkincsek apropóján poétikus filmesszében meditál a kultúra, a művészet és a civilizáció összefüggéseiről. A látvány lenyűgöző, korok és műfajok között megszűnik a határ.

Alekszandr Szokurov önálló fejezet az orosz film történetében, ahogy a történelmet, ahogy az embereket, ahogy a filmet tekinti, azzal egészen egyéni gondolatokat, stílust, nézeteket teremt. Az új filmjét, a Frankofónia című francia-német produkciót tavaly mutatta be Velencében, felidézve vele a jóval korábban, most 14 éve készült az Orosz bárka című munkáját.

Az a filmje egyetlen snittben, azaz az elejétől a végéig vágás nélkül járta be a szentpétervári Ermitázs termeit, Nagy Katalin cárnőt, meg Nagy Péter cárt idézve kamerája társaságába, történelmi eszmefuttatások céljából. Most a Louvre termeiben bóklászunk, a jelen mellett szintén a történelem a háttér meg a környezet. A minden határt átlépő időutazáshoz pedig társául Napóleont, a Francia Köztársaságot szimbolizáló figurát, Marianne-t, egy kitalált hajóskapitányt, középponti karakternek két történelmi személyt, a Louvre múzeumot a II. világháború idején vezető Jacques Jaujard igazgatót és a Párizst 1940-ben megszálló nácik „műkincsmentő” megbízottját, Franz Wolff-Metternich grófot választotta.

Az Orosz bárkával ellentétben nem egyetlen lélegzetre pörög le a film, hanem apró, sokféle műfajt felhasználó mozaikbók áll össze a másfél órát alig betöltő film.

És miközben lenyűgöző a látvány, akár a mai, akár a történelmi időkben, vagy fiktív pillanatokban, zárt térben vagy szabadban rögzíti is őket Bruno Delbonnel operatőr érzékeny kamerája, szinte folyamatosan a rendező hangját halljuk, aki történelemről, a kultúra, a művészet szerepéről, filozófiai nézeteiről és még egy sor gondolatról meditál. Filmesszéje a Louvre-t választotta színhelyéül, de jóval tágabb érvényű, amiről beszél: ami nem más, mint a humánumot, az ember lényegét évszázadokon-ezredeken át megőrző művészet fontossága.

Ezért sem kell meghökkennie a nézőnek, hogy a rendező mindjárt a filmje elején felteszi a kérdést, vajon a Louvre nem nagyobb-e Párizsnál? S Párizs nem nagyobb-e egész Franciaországnál? Ha szimbólumnak vesszük őket, a kérdés nem kérdés, s Szokurov odatessékel mindjárt az elején ahhoz a ponthoz, ami izgatja őt ebben az egész filmes játékban. A művészet szerepe az emberiség történetében.

Nem az a rendező, akire azt mondjuk, játékos alkat, ez a filmje azonban tele van olyan ötlettel, amitől szellemi játékká is emeli a filmnézést. Először behozza a vászonra Tolsztoj vénséges vén arcát, az öreg szemekben is éles pillantását. Aztán Csehovot, a halottas ágyán. Tán az idő és az emberi nagyság képzeletbeli párharca miatt, amiből a kép őrzi meg a valóságot.

Aztán halljuk, ahogy Skype-on hív egy bizonyos Dirk kapitányt, beszélget is vele és látjuk az irtózatosan pusztító tengeri viharral küszködő konténerhajót, amely pótolhatatlan műkincseket szállít. Miközben halljuk a meditációt, vajon nem kellene-e a művekkel teli konténereket belökni a vízbe, hogy életben maradjanak a hajósok? Az őrjöngő hullámok még később is feltűnnek a vásznon, állandóan ébren tartva a kérdést: az életet vagy a művészetet a fontosabb menteni?

Szokurov nem követi el azt a hibát, hogy egy az egyben valamilyen választ adjon, amire azonnal sorolhatóak az ellenérvek. Hagyja a kérdést, ahogy hagyja a dühöngő tenger pusztító erejével küszködő hajó metaforáját is mindvégig lógni a levegőben. Helyette behozza a vászonra a két központi karaktert, Jacques Jaujard múzeumigazgatót (Louis-Do De Lencquesaing) és Franz Wolff-Metternich grófot (Benjamin Utserath), a Wemacht tisztjét. És rá kell jönnünk, hogy ők mindketten a saját biztonságukat kockáztatva mentették a Louvre kincseit. Ez Szokurov példája. Metternich feladata az úgynevezett műkincsmentés, ami pontosan az ellenkezőjét jelenti ténylegesen.

Történelmi tény, hogy Hitler Linzbe tervezte az úgynevezett Führermúzeumot, amelybe parancsára a lerohant országokból rabolták volna össze az emberiség által addig létrehozott műkincsek legjavát. Szokurov be is játssza azt a sokkoló archív felvételt, ahogy Hitler az elfoglalt Párizsban megérkezik a Diadalívhez, meg nézelődik az Eiffel-toronynál. A Louvre-ból azonban már jóval korábban kimenekítették a műkincsek többségét a Loire-menti kastélyokba, Metternich gróf és katonái csak néhány nagyméretű szobrot találnak a termekben.

A film egyik leghatásosabb eszköze az az irónia, ahogy Szokurov a diadalmas megszállókat eljátszó katonákat mutatja, amint az üres termekben-folyosókon „múzeum-látogatnak”. A francia igazgató és a német megszálló azonban egyre inkább megérti egymást. Metternich gróf maga is a műkincsek megmentését tartja fontosabbnak saját személyénél, bürokratikus huza-vonával odázza el rendre a cselekvést, mit sem tesz a parancs teljesítéséért, a múzeumi anyag megszerzéséért.

Szokurov azonban egy másik dimenziójában a filmesszéjének nem hagyja üresen a Louvre-t, a folyosókon bóklászik az életre keltett Napóleon (Vincent Nemeth), a rendező irónikus kommentárjától kísérve keresi a festményeken önmagát. Időnként összeakad a Francia Köztársaságot szimbolizáló Marianne-nal (Johanna Korthals Altes), aki mindenre azt válaszolja neki: Szabadság, egyenlőség, testvériség, amire Napóleon visszavág, miközben körbemutat: Mindent én adtam! Szokurov egy sor portréfestményt is mutat, s örömmel kommentálja, hogy végre a nép is képviselteti magát a múzeumban, a festmények szemébe nézve évszázadokkal korábban élt embereket láthat.

A civilizáció lelkét a művészet adja, mondja Szokurov filmje, amit nem csak a történelemről, művészetről, a humánum eszméjéről elhangzó meditáció húz alá, hanem az időnként játékos és mindvégig megunhatatlanul elbűvölő, változatos látvány is közvetít. Feltéve, ha a néző szerencsés passzban van, és nem marad le időnként pár lépéssel a fáradhatatlanul új gondolatokkal előrukkoló rendező mögött.

(Frankofónia ****)