Valami véget ért

Pincér ismerősöm mesélte még tavaly, hogy nála betelt a pohár. Vett egy mély levegőt, és pontosított: nem csak nála, az egész személyzetnél. A nagyvárosi, jól menő étterem tulajdonosát közösen és udvariasan arra kérték, hogy emelje meg a bérüket. Az alkalmazottak tisztában voltak az étterem forgalmával, így nagyjából azzal is, mekkora havi bevételt kasszíroz a főnök.

A hazai viszonyok ismeretében félsikernek kell elkönyvelni (hiába, itt pénzről volt szó!), hogy a tulajdonos nem kezdett el üvöltözni, és nem kérte ki magának a dolgozók felvetését. Halkan válaszolt, és mondandójának lényegét úgy foglalta össze, hogy nagyjából annyira futja, amennyit eddig fizetett. Magyarázatként hozzáfűzte, nagyon magasak az élőmunkát sújtó adók. („Nektek fogalmatok sincs, mennyire” – kezdte el játszani a sokat tudó üzletember szerepét, nem túlságosan hitelesen.) De mert ő is érezhette, hogy ez önmagában kevés lesz, homályosan olyan hitelekről kezdett beszélni, amelyeket még az étterem indítása előtt vett fel. Ezeket törleszteni kell – tette hozzá. Ez akkor is így van, ha ti erről nem tudtok – ért mondandója végére, ami egyértelművé tette, hogy nem lesz béremelés.

A tulaj fia néhány héttel a fenti „bértárgyalás” után érettségizett. A srácot minden alkalmazott ismerte, gyakran bejárt az étterembe. Legtöbbször pénzért az apjához. Nem távozott üres kézzel. Inkább kettesekkel, mint hármasokkal evickélt végig a négy gimnáziumi éven a fiú, aki végzéskor egy új 3-as BMW-t kapott szüleitől ajándékba. Ekkortól nem gyalog érkezett apjához. A pincérek kezében megremegett a tányér és a levesestál, amikor meglátták a csodagéppel leparkoló fiút. Apja éppen egy ismerősével a teraszon kávézott, intett a fiának, majd asztaltársához fordult: Tudod, ez volt minden álma. Mikor vegyem meg, ha nem most? – és elégedetten felnevetett. Hitelre vetted? – kérdezett vissza ismerőse. Megbolondultál? – érkezett a gyors válasz.

A pincérek – éppen hárman szolgáltak ki a teraszon – hallották a párbeszédet, sokat mondóan egymásra néztek, és olyan ingerülten rúgtak a konyhába vezető csapóajtóba, hogy az majdnem kitört. A kiadópulton kiabáltak be a két szakácsnak, hogy jöjjenek ki, és nézzék meg, mi miatt nem jut a béremelésre. Egy hónap múlva valamennyien egy osztrák autópálya melletti motel éttermében dolgoztak, és ajándékképpen két nappal felmondásuk előtt közölték a főnökükkel, hogy ideje lesz új személyzet után néznie.

Ez egyetlen a nagyon sok hazai történet közül, mégis segít megérteni, milyen folyamatok alakítják itthon mostanság a munkaerőpiacot. A gyalázatosan alacsony magyarországi jövedelmek tarthatatlanságát jelezte, hogy a nálunk nem vagy alig jobb helyzetben lévő volt szocialista országokhoz mérten is kifejezetten alacsony (volt) a magyar átlagjövedelem. De kibontható ez az összehasonlítás szakmákra és szakmacsoportokra is. Ezt az elmaradást semmi nem indokolta, még a termelékenységi és a versenyképességi mutatók sem (pedig ezekben gyalázatosan rosszul teljesítünk 2010 óta), mert olyan ágazatokban is nagy volt az elmaradás, amelyekben ezek a közgazdasági szempontok alig érvényesíthetőek. Az alacsony magyar béreket önmagában még a legális és a tényleges havi jövedelem (tudom, a bér és a jövedelem nem egymás szinonimái, az egyszerűség kedvéért használom most így) közötti különbség sem teszi érthetővé, mert a zsebbe kapott, adózatlan pénzekkel együtt is Kelet-Közép-Európa legrosszabbul keresői közé tartozunk.

Ebben a nagy magyar vigasztalanságban (pincérismerősöm elbeszélése ezt illusztrálja), mégis reményt keltő folyamatok rajzolódnak ki. Ha lesz idehaza bérfelzárkózás – márpedig lesz, sőt az elmúlt évben erőteljesen meg is indult –, akkor mindez nem a kormánynak, nem a minimálbér emelésének, még csak nem is a szerény szerepet játszó szakszervezeteknek lesz köszönhető, hanem a külföldre távozó magyar munkavállalóknak. Ez a sok százezer ember olyan űrt hagyott már most maga után, amit nem lehet betölteni. Riasztóan magas számokat közölnek a betöltetlen hazai álláshelyek számáról, és semmi jele annak, hogy a helyzet javulhatna. Éppen ellenkezőleg.

Valami véget ér(t) Magyarországon. Az állást kereső munkavállalók esztelen kiszolgáltatottsága, és vele a nagy számuk. Már nem mondhatják a munkaadók, amit az elmúlt huszonöt évben valamilyen visszaadhatatlan fölénnyel vágtak a magasabb bért követelő alkalmazottak szeme közé: Tudjátok, hányan várják, hogy a helyetekre lépjenek? Ezzel a mondattal minden követelődződnek befogták a száját. Időközben a gyár- és üzemkapuk elől elfogytak a bebocsátásra várók. A bent lévőket már nem lehet velük riogatni. De szakácsot, pincért, kamionvezetőt, altatóorvost, informatikust, mérnököt, forgácsolót, maróst, esztergályost lasszóval sem lehet fogni.

Mindez újragondoltatja a cégvezetőkkel az eddigi fizetési ajánlataikat, és formálhatja a munkavállalókról kialakított szemléletüket. Étterem tulajdonosunk pedig eltűnődhet: mennyire volt jó döntés BMW-t venni a fiának.

Zsebre menő politika

Csak blöff - hogy Matolcsy jegybank elnök kedvenc szavával éljek. Így vélekedik sok elemző Varga Mihály gazdasági miniszter kijelentéséről, hogy ideje lenne bevezetni az eurót Magyarországon is. Különösen annak fényében gondolhatják ezt, hogy egy laptopon összetákolt úgynevezett "alaptörvénybe" is bevetette a párt és a kormány feje, hogy hazánk fizetőeszköze a forint. (Megjegyzem, ha Orbán Viktor valóban következetes lenne és a főváros szétverését az 1944 előtti városkép visszaállításával indokolta, akkor érthetetlen, miért nem a pengőt álmodta újra?) Igaz, a gránitszilárdságú "alaptörvény" bármikor személyre, méretre szabható - volt - a kétharmaddal. Most már nehezebb lenne ezt a bebetonozott forintot kirobbantani.

Arról a jogszabály fércelők megfeledkezhettek, hogy Magyarország az unióval kötött szerződésben vállalta a közös valuta bevezetését, vagyis a Fidesz egy magasabb rendű jogszabályt írt felül, de azért ez nem olyan nagy meglepetés. Mindezeknél sokkal fontosabb, hogy a miniszterelnök korábban már kifejtette, az unión kívül is van élet és éppen azon dolgozik, hogy ezt a hipotézisét empirikusan is bebizonyítsa. Akkor pedig tényleg nem sok értelme és esélye van az euró bevezetésének. Lázár János főminiszter is sietett kifejteni, hogy kell a francnak az euró.

Én mégis elhiszem Varga közgazdásznak, hogy ő komolyan gondolja, sokkal több előnyünk, mint hátrányunk származna az euró bevezetésével. Ellentétben Orbánnal, aki büszkén vallotta - és ezúttal valószínűleg kivételesen igazat is mondott -, hogy ő nem ért a gazdasághoz, Varga Mihály mégis csak konyít valamicskét e tárgyhoz. Elég, ha körülnéz a régióban és a szlovák, vagy az észt növekedésre, illetve a magyarra pillant. Igaz, a nem euró övezeti Románia is gyors ütemben éri utol és hagyja le hamarosan Magyarországot.

Persze az igazi ok az eurótól való irtózástól inkább az lehet, hogy ha bevezetnénk, Matolcsy György többé nem fölözhetné le a forint gyengítéséből származó milliárdokat jegybanki alapítványai és persze a rokonok, meg ki tudja még kik javára.

Forint, vagy euró, egyre megy, ha ugyanazokba a zsebekbe megy.

Szerző

Zsebre menő politika

Csak blöff - hogy Matolcsy jegybank elnök kedvenc szavával éljek. Így vélekedik sok elemző Varga Mihály gazdasági miniszter kijelentéséről, hogy ideje lenne bevezetni az eurót Magyarországon is. Különösen annak fényében gondolhatják ezt, hogy egy laptopon összetákolt úgynevezett "alaptörvénybe" is bevetette a párt és a kormány feje, hogy hazánk fizetőeszköze a forint. (Megjegyzem, ha Orbán Viktor valóban következetes lenne és a főváros szétverését az 1944 előtti városkép visszaállításával indokolta, akkor érthetetlen, miért nem a pengőt álmodta újra?) Igaz, a gránitszilárdságú "alaptörvény" bármikor személyre, méretre szabható - volt - a kétharmaddal. Most már nehezebb lenne ezt a bebetonozott forintot kirobbantani.

Arról a jogszabály fércelők megfeledkezhettek, hogy Magyarország az unióval kötött szerződésben vállalta a közös valuta bevezetését, vagyis a Fidesz egy magasabb rendű jogszabályt írt felül, de azért ez nem olyan nagy meglepetés. Mindezeknél sokkal fontosabb, hogy a miniszterelnök korábban már kifejtette, az unión kívül is van élet és éppen azon dolgozik, hogy ezt a hipotézisét empirikusan is bebizonyítsa. Akkor pedig tényleg nem sok értelme és esélye van az euró bevezetésének. Lázár János főminiszter is sietett kifejteni, hogy kell a francnak az euró.

Én mégis elhiszem Varga közgazdásznak, hogy ő komolyan gondolja, sokkal több előnyünk, mint hátrányunk származna az euró bevezetésével. Ellentétben Orbánnal, aki büszkén vallotta - és ezúttal valószínűleg kivételesen igazat is mondott -, hogy ő nem ért a gazdasághoz, Varga Mihály mégis csak konyít valamicskét e tárgyhoz. Elég, ha körülnéz a régióban és a szlovák, vagy az észt növekedésre, illetve a magyarra pillant. Igaz, a nem euró övezeti Románia is gyors ütemben éri utol és hagyja le hamarosan Magyarországot.

Persze az igazi ok az eurótól való irtózástól inkább az lehet, hogy ha bevezetnénk, Matolcsy György többé nem fölözhetné le a forint gyengítéséből származó milliárdokat jegybanki alapítványai és persze a rokonok, meg ki tudja még kik javára.

Forint, vagy euró, egyre megy, ha ugyanazokba a zsebekbe megy.

Szerző