Az Alkotmánybíróság július 12-i döntésével mulasztásos alkotmánysértést állapított meg a gyülekezési joggal kapcsolatban, ami szakmai körökben komoly vihart kavart – idézte fel Trócsányi László. A kormány üdvözölte, az ellenzéki pártok és egyes civil szervezetek viszont rosszallásukat fejezték ki. A miniszter kitért arra, hogy a gyülekezési törvényt "még a régi pártállami parlament fogadta el 1989-ben", a gyülekezési kultúra és a törvény szelleme akkor összhangban állt egymással. Ez egy évtizeddel ezelőtt megbomlott, a békés gyülekezés összekeveredett az állandósult közterület-foglalásokkal, sátortáborok jöttek létre, megjelentek az előre be nem jelentett, spontán gyűlések, közéleti szereplők otthonai előtti és más közterületek is rendszeres gyülekezési színhelyek lettek. A gyülekezési kultúra változásával az elavult törvényt a jogalkalmazó próbálta kreatívan alkalmazni, emiatt megsokszorozódtak az egymásnak ellentmondó jogalkalmazói döntések.
"Amíg 2010-ig alapvetően a gyülekezés gyakorlásával kapcsolatos, az ombudsman által is sokat bírált rendőrségi intézkedések álltak az érdeklődés homlokterében, addig mára az új, alapjogbarát tömegkezelési megoldásoknak köszönhetően a szabályozás hiányosságai kerültek előtérbe" – fogalmazott Trócsányi, aki cikkében azt írta, az Alkotmánybíróság határozata az alapvető jogok – különösen a magán- és családi élet, az otthon védelme és a gyülekezési jog – összeütközésének feloldására fókuszált. A jogalkotó nem veheti el a jogalkalmazó, jelen esetben a rendőrség, bíróság kenyerét: nem mondhatja meg előre, hogyan döntsön, nem is ez a cél. Abban azonban messzemenően segítséget kell nyújtania, hogy az alapjogi ütközésben megfelelő, méltányos határozat születhessen, amely legfeljebb arányos jogkorlátozáshoz vezet.
A miniszter általánosságokon kívül szinte semmit nem mond - kommentálta a cikket kérésünkre Kajdi József, az Antall-kormány miniszterelnöki hivatalának volt vezetője, a Modern Magyarország Mozgalom elnökségi tagja, az 1989-es törvény egyik kidolgozója. 1989-ben nagyon liberális, gyakorlatilag minimalista törvény született, amelyre nem az a legfontosabb jelző, hogy még az átkosban született, hanem az, hogy az teljes mértékben megfelelt az akkori nemzetközi szabályozásban és gyakorlatban is ismert gyülekezési szabályozásnak. Nyilvánvalóan az élet és a gyakorlat indokolttá teszi, hogy egy idő után hozzá kell nyúlni, mert valóban sok minden nincs a törvényben, és elég rossz értelmezések születtek még miniszteri szinten is – lásd 2006-ban, a Kossuth téri hosszú sátortáborozást, de mondhatnám azt is példaként, meg lehetett tenni, hogy Bokros Lajos háza előtt lakókocsival és különböző becsületsértő transzparensekkel hónapokig demonstrálhattak, addig Orbán Viktor háza előtt, közelében még egy rövid tüntetés sem lehetséges.
Valóban megfelelő támpontokat kell adni a gyakorlati végrehajtáshoz, azonban ennek egyértelműnek kell lennie. Azt különösen veszélyesnek tartanám, ha a gyülekezési szabadság (amely az egyik legfontosabb politikai alapszabadságjog) korlátja lehetne az egyéni – különösen politikai érdekeket szolgáló – jogvédelem.
