A történelem relativizálása ma aktuálisabbnak tűnhet mint valaha, ezért a Brexit valódi okait kellene kutatnunk. Nagy Britannia a tőkés piacgazdaság, a liberalizmus és a parlamentáris demokrácia őshazája ugyanis alig néhány hét alatt, a szemünk láttára szakadt két részre. A brit népszavazást követő zavaros gazdasági és politikai helyzet nem véletlenül sokkolja a világot, s – Európa jövőjét latolgatva – a szélsőséges, akár neonáci pártok további térnyerése sem zárható ki.
A Brexit csak okozat
Paul Mason, angol író és publicista az országot járta a kampány idején. Sok személyes tapasztalatot, benyomást szerzett a történtekről, s nemcsak az eredményt kiváltó okokról, hanem a várható következményekről is meglehetősen pesszimista a véleménye. A Le Monde diplomatique-ban közölt cikkének már a címe is sokat elárul: „Egyesült Királyság – elveszítve, megosztva és egyedül”. A szerző szerint a népszavazás a kilépéspártiak – felkeléshez fogható – tiltakozását jelentette a tehetősek ellen. Egyszerre utasították el a neoliberalizmust és a globalizációt, de egyúttal a hagyományos brit önteltséget, a mások (többek között az uniós munkavállalók) lenézését is kifejezték.
A népszavazási eredmények területi megoszlása és társadalmi háttere ma már közismert. Elsősorban az angol vidéki kisvárosok lakói szavaztak a kilépésre, mert elegük lett az elhúzódó gazdasági válság következményeiből. Az Európában sokak számára irigylésre méltó bérek hosszú ideje stagnálnak, s az egykor legendás közszolgáltatások (pl. Állami Egészségügyi Szolgálat) színvonala is romlik. Az egymást váltó munkáspárti és konzervatív kormányok fantáziája nagyjából a költségvetési megszorításokig terjedt, s ezen Tony Blair nyelvi leleménye, a szociáldemokrata „harmadik út” sem sokat változtatott. A vidéken élők jó részét nem érdekelték sem a makrogazdasági tények, sem a szakértők figyelmeztetései, amikor a nagyvárosi középosztályok ellen fordultak. Azok a helyi üzlettulajdonosok, postások vagy szertartásosan teázgató idős hölgyek „lázadtak fel”, akik Agatha Christie regényeiből a személyes ismerőseink. Az angol vidék ugyanis évszázadok óta gyanakvással tekint az „idegenekre”, s e kulturális gyökerek olyan mélyek, hogy néha még a zseniális Poirot-nak sem volt könnyű a – mai fogalmaink szerint – hiányszakmájában érvényesülnie.
Paul Mason megértő abban is, hogy az Európai Unió magasztos eszméi az évtizedek óta külföldre települő feldolgozóipar kétkezi munkásainak nem sokat mondanak. Nekik a lepusztult rozsdaövezetekben kell a megélhetésükért küzdeniük, s jó esetben „fehér furgonos emberként” találnak maguknak munkát a szolgáltató szektorban. Iskolai végzettségük általában nem elegendő a piacképes, például IT-munkakörök betöltéséhez, talán ezért is hallgatták lelkesen a brit kivételességről szónokló populistákat. Az sem lehet véletlen, ha főleg ők díszítették fel autóikat a nemzeti zászlóval, legalábbis amíg az angol futballisták versenyben voltak a franciaországi Eb-n.
Az egykor még stabil munkáspárti körzetek szavazói csak késői áldozatai Margaret Thatcher egykori miniszterelnök politikájának. A Vaslady a szélsőségesen neoliberális gazdaságpolitika kísérleti terepének tekintette a nyolcvanas évek Nagy-Britanniáját. Az erőszakos privatizációs kampányok és az „ipartalanítás” mellett a brit munkások neki köszönhetik például, hogy az egykor legendás alku-pozícióban lévő szakszervezeteik ma már csak árnyékai önmaguknak. A technológiai forradalom és a robotizáció a fejlett brit gazdaságban is munkahelyek sokaságát szüntette meg. Ráadásul az értékpapír-befektetésekre épülő kaszinókapitalizmus világszerte hódít az embereket foglalkoztató reálgazdasággal szemben. A spekulációs ügyletek révén ugyanis sokkal több pénzt lehet keresni, mint a termelő, szolgáltató beruházásoknál. A helyzetet az is súlyosbította, hogy az elmúlt években az alacsonyan tartott, esetenként csökkenő munkabéreket Nagy-Britanniában is az olcsó hitelek százmilliárdjaival pótolták. Így a jócskán eladósodott, a kamatokat is nehezen törlesztő átlagpolgár könnyű prédájává vált a populista propagandának, s elhitte a hazugságot, hogy minden nehézségéről a gazdasági bevándorlók tehetnek.
A másik tábor összetételét nézve az is természetes, hogy a bent maradásra szavazott például a londoni City brókere, aki mondjuk rendszeresen nyaral Ibizán, és néha átugrik Berlinbe egy-egy érdekesebb koncert kedvéért. A nagyvárosi középosztály többnyire magasabb képzettségű tagjai nem ütköznek meg azon sem, ha a szomszédjukban egy lengyel üzlet vagy „multikulti” kávézó nyílik. A fiatalok ugyan elsöprő többséggel támogatják a brit EU-tagságot, de az ő mozgósításuk nem sikerült, miután kevesebb mint 50 százalékuk ment el szavazni.
Így főleg a további lecsúszástól félő idősebb munkavállalók, a nyugdíjasok vagy a birodalom egykori nagyságán merengő régi konzervatívok szava döntött. E korosztályok estében a jogosultak 75 százaléka élt is szavazati jogával. Ők nem tartják értéknek az európai munkaerő szabad áramlását, s az ország ilyen mértékű kettészakadásának ez lehetett az egyik fő oka. A csalódott fiatalok megkésett tiltakozása már nem változtathatott az eredményen. A „Köszönjük Nagyi!” feliratú transzparensek viszont az ország megosztottságának látványos jelei voltak napokig a Trafalgar téren.
Az igazi ok
A Brexit talán legfontosabb tanulsága, hogy a válság „vesztesei” – politikai hovatartozásuktól szinte függetlenül – fellázadtak a gazdasági és politikai elit ellen. Cameron kampánya nem csak az átlátszó hatalmi játékai miatt vált hiteltelenné. Már a 2015-ös választási ígéret is komolytalan volt, amikor a gazdasági bevándorlók számát néhány tízezer fő alá ígérték csökkenteni. Miután csak a tavalyi évben több mint 330 ezer új munkavállaló érkezett a szigetországba, a szavazók szándékos félrevezetése hamar nyilvánvalóvá vált. A számok azonban azt is megmagyarázzák, hogy az alacsonyabb jövedelmi kategóriákban – az uniós munkavállalók jelentős része itt dolgozik – miért nem volt régóta béremelés. A bulvársajtó által szított gyűlöletkampány és a migráns-probléma így könnyen válhatott a sokféle gazdasági elégedetlenség szimbolikus jelképévé.
A Munkáspárt hivatalosan ugyan a maradást támogatta, de a régi vágású szakszervezeti baloldal korábban sem volt igazán elkötelezett híve az európai integrációnak. A radikális Corbyn-t ezért könnyű volt utólag felelőssé tenni a Labour nem túl meggyőző kampánya miatt. A frakció tagjai neki rótták fel például, hogy nem csatlakoztak a pártokon átívelő „Bent jobb” (Better In) mozgalomhoz sem.
A globalizáció „bűnös” centrumai - London, Manchester, Bristol, Leeds és a többiek - a népszavazás ügyében hiába mutattak imponáló egységet. A jólét és a világvárosi csillogás csak még láthatóbbá tette a különbségeket: a pénzügyi válság ugyanis csaknem letarolta az angol vidéket. Mason szerint a kisvárosok főutcáin egy ideje már háromféle üzletbe jártak leginkább az emberek. A Poundland-be, ahol minden cikket egy fontért árultak, az elegánsan csak Pénzváltónak nevezett zálogházakba, valamint a Tanácsadó Központokba, ahol konzultációval segítették a hozzájuk fordulókat. Ez utóbbi az adósság átütemezésének célszerű módozatait, de akár az öngyilkosságról való lebeszélést is jelenthette.
Reménykeltő populista kudarcok
A Brexit-et követő tengernyi kommentár a New York-i ikertornyok elleni 2001-es merénylet döbbenetét idézi. Sokan emlékeznek rá, hogy az akkori tudósítások többsége – nem is alaptalanul – a Nyugat elleni brutális támadásról szólt. Tény, hogy az úgynevezett "fejlett világ" a II. világháború óta akkor kényszerült először komolyabb önvizsgálatra. Azóta már számtalan hasonló, kegyetlen merényletet követtek el a „világkapitalizmus” nagyvárosai ellen (London, Párizs, vagy legutóbb Nizza). Észre kellene már vennünk a közös vonásokat e tragikus eseményekben: még a vallási fanatikusok esetében is többnyire kimutatható a perifériára szorultak gyűlölete a gazdagokkal szemben.
A Brexit után sajnos azt kell látnunk, hogy a folyamatosan növekvő jövedelmi különbségek másfajta társadalmi robbanásokat is előidézhetnek. A kiváltó okok teljes felszámolása még a fejlett országokban sem valószínű, de a pusztítás mértéke azért csökkenthető lenne. Az Európai Tanács józan többsége például ma még rendelkezik azokkal a politikai és gazdasági eszközökkel, amelyekkel megfékezhetné legalább a saját populista tagjait. A további késlekedés ugyanis azzal a veszéllyel jár, hogy Európa történetét e politikai kalandorok kampánytanácsadói írják majd tovább.
A brit népszavazás „győzteseinek” sorsa azért biztató. David Cameron-t, a Brexit kiagyalóját a saját pártja napok alatt zavarta el a Downing Street 10-ből. Boris Johnson, a kampányarc ugyan a külügyminiszterségig vitte az új kormányban, de az áhított miniszterelnöki tisztségnek a közelébe sem jutott. Nigel Farage, a szélsőségesen nacionalista UKIP elnöke végképp nevetségessé vált, amikor a képviselők zajos tiltakozásával szembesült az Európai Parlament ülésén. Reménykedjünk abban, hogy a kijózanodás trendje tovább folytatódik, és a történelem újra megcáfolja a Nyugat alkonyáról szóló jóslatokat. Ehhez persze jó lenne, ha az amerikaiak sem egy Cameronhoz vagy kelet-európai „elvtársaihoz” hasonló pojácát választanának elnökké 2016 novemberében.
