A Nyugat újabb alkonya?

Publikálás dátuma
2016.07.23. 09:35
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/MARY TURNER
Oswald Spengler világhírű művét már a megírásakor, 1918-ban is sokan bírálták. Lukács György szerint például a szerző egyike volt a fasizmus ideológiáját megalapozó német filozófusoknak. A maga korában „A Nyugat alkonya” sokak képzeletét megragadta, főleg azokét, akik szerették egyszerűnek látni a világot. Spengler tetszetős analógiája szerint ugyanis a történelmi korszakok nem a gazdasági alapok változásaival (rabszolgaság, jobbágyság, bérmunka) magyarázhatók. A kultúrák is az emberi élet ciklusait (ifjú, felnőtt, majd öregkor) követik, így szükségképpen el kell érkezniük az elmúlás végső fázisába, amikor átadhatják a helyüket egy magasabb rendű civilizációnak.

A történelem relativizálása ma aktuálisabbnak tűnhet mint valaha, ezért a Brexit valódi okait kellene kutatnunk. Nagy Britannia a tőkés piacgazdaság, a liberalizmus és a parlamentáris demokrácia őshazája ugyanis alig néhány hét alatt, a szemünk láttára szakadt két részre. A brit népszavazást követő zavaros gazdasági és politikai helyzet nem véletlenül sokkolja a világot, s – Európa jövőjét latolgatva – a szélsőséges, akár neonáci pártok további térnyerése sem zárható ki.

A Brexit csak okozat

Paul Mason, angol író és publicista az országot járta a kampány idején. Sok személyes tapasztalatot, benyomást szerzett a történtekről, s nemcsak az eredményt kiváltó okokról, hanem a várható következményekről is meglehetősen pesszimista a véleménye. A Le Monde diplomatique-ban közölt cikkének már a címe is sokat elárul: „Egyesült Királyság – elveszítve, megosztva és egyedül”. A szerző szerint a népszavazás a kilépéspártiak – felkeléshez fogható – tiltakozását jelentette a tehetősek ellen. Egyszerre utasították el a neoliberalizmust és a globalizációt, de egyúttal a hagyományos brit önteltséget, a mások (többek között az uniós munkavállalók) lenézését is kifejezték.

A népszavazási eredmények területi megoszlása és társadalmi háttere ma már közismert. Elsősorban az angol vidéki kisvárosok lakói szavaztak a kilépésre, mert elegük lett az elhúzódó gazdasági válság következményeiből. Az Európában sokak számára irigylésre méltó bérek hosszú ideje stagnálnak, s az egykor legendás közszolgáltatások (pl. Állami Egészségügyi Szolgálat) színvonala is romlik. Az egymást váltó munkáspárti és konzervatív kormányok fantáziája nagyjából a költségvetési megszorításokig terjedt, s ezen Tony Blair nyelvi leleménye, a szociáldemokrata „harmadik út” sem sokat változtatott. A vidéken élők jó részét nem érdekelték sem a makrogazdasági tények, sem a szakértők figyelmeztetései, amikor a nagyvárosi középosztályok ellen fordultak. Azok a helyi üzlettulajdonosok, postások vagy szertartásosan teázgató idős hölgyek „lázadtak fel”, akik Agatha Christie regényeiből a személyes ismerőseink. Az angol vidék ugyanis évszázadok óta gyanakvással tekint az „idegenekre”, s e kulturális gyökerek olyan mélyek, hogy néha még a zseniális Poirot-nak sem volt könnyű a – mai fogalmaink szerint – hiányszakmájában érvényesülnie.

Paul Mason megértő abban is, hogy az Európai Unió magasztos eszméi az évtizedek óta külföldre települő feldolgozóipar kétkezi munkásainak nem sokat mondanak. Nekik a lepusztult rozsdaövezetekben kell a megélhetésükért küzdeniük, s jó esetben „fehér furgonos emberként” találnak maguknak munkát a szolgáltató szektorban. Iskolai végzettségük általában nem elegendő a piacképes, például IT-munkakörök betöltéséhez, talán ezért is hallgatták lelkesen a brit kivételességről szónokló populistákat. Az sem lehet véletlen, ha főleg ők díszítették fel autóikat a nemzeti zászlóval, legalábbis amíg az angol futballisták versenyben voltak a franciaországi Eb-n.

Az egykor még stabil munkáspárti körzetek szavazói csak késői áldozatai Margaret Thatcher egykori miniszterelnök politikájának. A Vaslady a szélsőségesen neoliberális gazdaságpolitika kísérleti terepének tekintette a nyolcvanas évek Nagy-Britanniáját. Az erőszakos privatizációs kampányok és az „ipartalanítás” mellett a brit munkások neki köszönhetik például, hogy az egykor legendás alku-pozícióban lévő szakszervezeteik ma már csak árnyékai önmaguknak. A technológiai forradalom és a robotizáció a fejlett brit gazdaságban is munkahelyek sokaságát szüntette meg. Ráadásul az értékpapír-befektetésekre épülő kaszinókapitalizmus világszerte hódít az embereket foglalkoztató reálgazdasággal szemben. A spekulációs ügyletek révén ugyanis sokkal több pénzt lehet keresni, mint a termelő, szolgáltató beruházásoknál. A helyzetet az is súlyosbította, hogy az elmúlt években az alacsonyan tartott, esetenként csökkenő munkabéreket Nagy-Britanniában is az olcsó hitelek százmilliárdjaival pótolták. Így a jócskán eladósodott, a kamatokat is nehezen törlesztő átlagpolgár könnyű prédájává vált a populista propagandának, s elhitte a hazugságot, hogy minden nehézségéről a gazdasági bevándorlók tehetnek.

A másik tábor összetételét nézve az is természetes, hogy a bent maradásra szavazott például a londoni City brókere, aki mondjuk rendszeresen nyaral Ibizán, és néha átugrik Berlinbe egy-egy érdekesebb koncert kedvéért. A nagyvárosi középosztály többnyire magasabb képzettségű tagjai nem ütköznek meg azon sem, ha a szomszédjukban egy lengyel üzlet vagy „multikulti” kávézó nyílik. A fiatalok ugyan elsöprő többséggel támogatják a brit EU-tagságot, de az ő mozgósításuk nem sikerült, miután kevesebb mint 50 százalékuk ment el szavazni.

Így főleg a további lecsúszástól félő idősebb munkavállalók, a nyugdíjasok vagy a birodalom egykori nagyságán merengő régi konzervatívok szava döntött. E korosztályok estében a jogosultak 75 százaléka élt is szavazati jogával. Ők nem tartják értéknek az európai munkaerő szabad áramlását, s az ország ilyen mértékű kettészakadásának ez lehetett az egyik fő oka. A csalódott fiatalok megkésett tiltakozása már nem változtathatott az eredményen. A „Köszönjük Nagyi!” feliratú transzparensek viszont az ország megosztottságának látványos jelei voltak napokig a Trafalgar téren.

Az igazi ok

A Brexit talán legfontosabb tanulsága, hogy a válság „vesztesei” – politikai hovatartozásuktól szinte függetlenül – fellázadtak a gazdasági és politikai elit ellen. Cameron kampánya nem csak az átlátszó hatalmi játékai miatt vált hiteltelenné. Már a 2015-ös választási ígéret is komolytalan volt, amikor a gazdasági bevándorlók számát néhány tízezer fő alá ígérték csökkenteni. Miután csak a tavalyi évben több mint 330 ezer új munkavállaló érkezett a szigetországba, a szavazók szándékos félrevezetése hamar nyilvánvalóvá vált. A számok azonban azt is megmagyarázzák, hogy az alacsonyabb jövedelmi kategóriákban – az uniós munkavállalók jelentős része itt dolgozik – miért nem volt régóta béremelés. A bulvársajtó által szított gyűlöletkampány és a migráns-probléma így könnyen válhatott a sokféle gazdasági elégedetlenség szimbolikus jelképévé.

A Munkáspárt hivatalosan ugyan a maradást támogatta, de a régi vágású szakszervezeti baloldal korábban sem volt igazán elkötelezett híve az európai integrációnak. A radikális Corbyn-t ezért könnyű volt utólag felelőssé tenni a Labour nem túl meggyőző kampánya miatt. A frakció tagjai neki rótták fel például, hogy nem csatlakoztak a pártokon átívelő „Bent jobb” (Better In) mozgalomhoz sem.

A globalizáció „bűnös” centrumai - London, Manchester, Bristol, Leeds és a többiek - a népszavazás ügyében hiába mutattak imponáló egységet. A jólét és a világvárosi csillogás csak még láthatóbbá tette a különbségeket: a pénzügyi válság ugyanis csaknem letarolta az angol vidéket. Mason szerint a kisvárosok főutcáin egy ideje már háromféle üzletbe jártak leginkább az emberek. A Poundland-be, ahol minden cikket egy fontért árultak, az elegánsan csak Pénzváltónak nevezett zálogházakba, valamint a Tanácsadó Központokba, ahol konzultációval segítették a hozzájuk fordulókat. Ez utóbbi az adósság átütemezésének célszerű módozatait, de akár az öngyilkosságról való lebeszélést is jelenthette.

Reménykeltő populista kudarcok

A Brexit-et követő tengernyi kommentár a New York-i ikertornyok elleni 2001-es merénylet döbbenetét idézi. Sokan emlékeznek rá, hogy az akkori tudósítások többsége – nem is alaptalanul – a Nyugat elleni brutális támadásról szólt. Tény, hogy az úgynevezett "fejlett világ" a II. világháború óta akkor kényszerült először komolyabb önvizsgálatra. Azóta már számtalan hasonló, kegyetlen merényletet követtek el a „világkapitalizmus” nagyvárosai ellen (London, Párizs, vagy legutóbb Nizza). Észre kellene már vennünk a közös vonásokat e tragikus eseményekben: még a vallási fanatikusok esetében is többnyire kimutatható a perifériára szorultak gyűlölete a gazdagokkal szemben.

A Brexit után sajnos azt kell látnunk, hogy a folyamatosan növekvő jövedelmi különbségek másfajta társadalmi robbanásokat is előidézhetnek. A kiváltó okok teljes felszámolása még a fejlett országokban sem valószínű, de a pusztítás mértéke azért csökkenthető lenne. Az Európai Tanács józan többsége például ma még rendelkezik azokkal a politikai és gazdasági eszközökkel, amelyekkel megfékezhetné legalább a saját populista tagjait. A további késlekedés ugyanis azzal a veszéllyel jár, hogy Európa történetét e politikai kalandorok kampánytanácsadói írják majd tovább.

A brit népszavazás „győzteseinek” sorsa azért biztató. David Cameron-t, a Brexit kiagyalóját a saját pártja napok alatt zavarta el a Downing Street 10-ből. Boris Johnson, a kampányarc ugyan a külügyminiszterségig vitte az új kormányban, de az áhított miniszterelnöki tisztségnek a közelébe sem jutott. Nigel Farage, a szélsőségesen nacionalista UKIP elnöke végképp nevetségessé vált, amikor a képviselők zajos tiltakozásával szembesült az Európai Parlament ülésén. Reménykedjünk abban, hogy a kijózanodás trendje tovább folytatódik, és a történelem újra megcáfolja a Nyugat alkonyáról szóló jóslatokat. Ehhez persze jó lenne, ha az amerikaiak sem egy Cameronhoz vagy kelet-európai „elvtársaihoz” hasonló pojácát választanának elnökké 2016 novemberében.

Szerző

Überelhetetlenül

Publikálás dátuma
2016.07.23. 09:26
FOTÓ: TÓTH GERGŐ
A modernizáció veszélyes gondolatokat szül. Aki újat keres, mást akar. Aki mást akar, az másként gondolkodik. Hazánkban nincs szükség másként gondolkodókra. Sőt egyáltalán nincs szükség gondolkodókra. Aki gondolkodik, az kételkedni kezd. Aki kételkedik, az kérdez. Aki kérdez, az válaszra vár. Választ vár olyan kérdésekre, amelyeket a hatalom titkolni szeretne.

Még hogy a mi jóságos kormányunk nem egyeztet? Nem figyel a demonstrálókra? Ugyan! Ezt csak a pedagógusok, dajkák, bölcsődei gondozók, ápolok, és a többi, a költségvetés csecsén élősködő, nem termelő ágazatok tagjai nevében fellépő, Soros György által felbujtott, magukat civilnek álcázó, maroknyi sértődött állítja. Mi az oka sértődöttségüknek? Talán az, hogy az eső által bőségesen megáldott tüntetéseik, demonstrációik, munkabeszüntetéseik ellenére a kormány csak önmagával – egészen pontosan a saját maga által kijelölt, meghívott szervezetekkel, emberekkel, a neki tetsző témákban – hajlandó "egyeztetni".

Nincs ez így minden esetben. Mára világossá vált, ez a kormány is ért a szóból, ha akar! Ért és akar, minden olyan esetben, amikor egy csoport azért emel szót, hogy megakadályozza az érdekeit sértő modernizációt. Lásd a taxisokat. A taxisok bátor emberek. Tudják, sok taxi kormányt dönthet. Fellépésük, határozott, törvényes és sikeres: Uber takarodj, adták ki a jelszót. A kormány pedig melléjük állt. Sőt! Tárgyalt is velük. Meg is egyeztek. Ennek nyomán az Országgyűlés nem gatyázott. A választóktól kapott felhatalmazással élve, példás gyorsasággal eleget tett a kormányzó pártelnök utasításának, s megalkotta a szükséges törvényt ahhoz, hogy a személyszállítás terén piaci versenyhelyzetet kialakító, a taxinál sokkal előnyösebb szolgáltatást nyújtó céget kiebrudalják az országból. A törvény jól sikerült. Megszületése után alig több, mint egy hónappal a renitens cég bejelentette: 2016. július 24-én 12 órakor felfüggeszti szolgáltatásait Budapesten. Láthatják az egykori jegesek, szenesek, suszterek, gép- és gyorsírók, vájárok, nyomdászok, más kihalt vagy kihalással fenyegetett mesterségek képviselői, még nem veszett el minden. A remény hal meg utoljára. Bízniuk kell a nemzetvezetőben. Bízniuk kell a külügyminiszterben. Értik a dolgukat. Tudják mit kell tenniük ahhoz, hogy Magyarország olyan helyzetbe kerüljön, mint amilyenbe Kuba került egy másik demokrata, Fidel Castro országlása alatt.

A közpénzt fogyasztó ágazatokban a kormány ura a helyzetnek. Csak látszat, hogy az oktatás, az egészségügy, a gyermekvédelem, a kultúra, a művészet, a szociálpolitika rendszere agonizál. Nincs itt szükség versenyre. Nincs szükség modernizációra. Legyen elég, hogy épülnek a stadionok. Világbajnokságot, Európa bajnokságokat rendezünk, talán olimpiát is. Panem et circenses, mondták a rómaiak. Mi érjük be a cirkusszal.

Érdemes lenne megkérdezni Sándor Máriát, Törley Katalint és mindazokat, akik azt hiszik, ezzel a kormánnyal meg tudnak egyezni, mikor ébrednek rá arra, nincs rá esélyük? Nem politizálunk! Szakmázunk. Mondják. Csakhogy politika nélkül nincs szakma. Akinek nem tetszik, hogy az iskola úgy működik, mint a kaszárnya, akinek nem tetszik, hogy a kórház kapuján belépőnek óhatatlanul eszébe jut a pokol kapuján szereplő felírat az Isteni színjátékban, aki úgy gondolja, hogy az önmaga ellátásáról gondoskodni nem tudónak jár az állami gondoskodás, a nyugdíjasnak a megélhetéshez szükséges és elégséges ellátás, a gyermeknek minden nap a meleg étel, az politizál. Politizál, mivel ez e kormány nem így gondolja.

A mérlegeléshez, keresgéléshez sok idő nincs! Amikor a kerítés körbeér határainkon, felgyorsul az a folyamat, amelynek következtében feltámadnak a régi mesterségek. A magyar hagyománytisztelő nép. A történeti alkotmány vívmányai alapján visszahozza a kézi aratást, kézi csépelést, kaszálást, kapálást. A jobbággyá előléptetett egykori közmunkás befogja az ökrét, esetleg magát az eke elé. Felhajtja a saját főzésű hungarikumot. Nekilát a szántásnak. Asszonya lehozza a padlásról a sulykolót, a mángorlót, a köpülőt, a darálót, a faszenes vasalót. A gyerek tudja a helyét. A kisebbik kihajtja a libát a rétre. A nagyobbik robotol, az uraság lovait gondozza. Nincs gond a tanulással sem. A tankötelezettség idejét leszállítják a tizedik életévre. Az iskolába járás kötelezettségét teljesíteni lehet a plébános által szervezett vasárnapi iskolában.

A leírtakon az nevessen, akit nem aggaszt, hogy akinek valami kis tudás van a fejében és még képes járni, az nem itthon, hanem a határon túl keresi a boldogulást. Az nevessen, akit nem aggaszt, hogy az állam gátlástalanul belenyúl a piaci folyamatokba, egyre több állami monopóliumot alakít ki, politikai szempontok alapján osztja szét a koncessziós jogokat, írja ki a pályázatokat, nyújtja a támogatásokat, állapítja meg a szolgáltatások árait. Az nevessen, akit nem aggaszt, hogy csökken az oktatás ideje és az iskola a hatalomnak fontos ismeretözön elsajátítására kényszeríti a tanulót, s nem a boldoguláshoz szükséges készségek, képességek megszerzésére készíti fel. Az nevessen, akit nem aggaszt, hogy a kormány tagjai "magánemberként" nem szavaznának az Európai Unióban való bennmaradás mellett.

Aki úgy gondolja, nem lenne jó, ha ismét kiadnák a COCOM-listát, s hazánk is szerepelne rajta, annak érdemes lenne elgondolkodnia azon, kell-e tennie valamit ennek elkerülése érdekében. Nem mindegy, hogy a "Ki nevet (ki sír) a végén" játéknak ki lesz a győztese.

Szerző

Igazságot hirdet, közben bűnt sző

Publikálás dátuma
2016.07.23. 09:17
Eszenyi Enikő, Trill Zsolt és Hegedűs D. Géza a III. Richárdban FOTÓ: SZKÁROSSY ZSUZSA
A Gyulai Shakespeare Fesztivál évről évre megkerülhetetlennek mutatkozik. Már most az elején mindenképp meg kell említeni a fesztivál kitalálóját, működtetőjét, vezetőjét, Gedeon Józsefet, aki bár éppen kényszerűen, reméljük csak átmenetileg, mozgásában részben korlátozottá vált, mégis nélküle egy esemény sem kezdődhetett el az idén sem, legyen az a művelődési házban, a várszínpadon, a tószínpadon, vagy bárhol a város más helyszínén.

És akkor kezdjük a művelődési házzal. Évek óta nem lehetett erre a helyszínre azt mondani, hogy a legideálisabb, hiszen nem volt légkondicionálás és a technikai feltételek sem voltak a legoptimálisabbak. Mostanra azonban felújították az épületet, megoldották a légkondicionálást, modern színházi lámpákat szereztek be, tehát sokat javítottak a körülményeken, bár az Erkel Ferenc Művelődési Ház azért még most sem tekinthető technikai értelemben profi színházi épületnek.

Noha a Varsói Drámai Színház társulata épp itt játszotta Shakespeare Szeget szeggel című darabját, és ez az előadás igencsak komoly technikai hátteret igényelt. A világhírű litván rendező, Oskaras Korsunovas három órán keresztül végig a varsói Parlament kicsinyített másában játszatja a színészeket. A jelenteket erős hang és fény effektetek választják el. Korsunovasnak korábban több előadását is láthattuk már Gyulán, emlékezetes például az általa rendezett egészen költői Rómeó és Júlia, vagy az ugyancsak egészen sajátos hangulatú Miranda című előadás, amely Shakespeare A vihar című drámája alapján készült.

A Szeget szeggel dühös politikai színház, ugyanakkor szenvedélyes és érzéki FOTÓ: KISS ZOLTÁN

A Szeget szeggel dühös politikai színház, ugyanakkor szenvedélyes és érzéki FOTÓ: KISS ZOLTÁN

A mostani Szeget szeggel alapvetően teljesen eltér ezektől, miközben persze a rendezői kéznyom letagadhatatlan. A Szeget szeggel dühös politikai színház, de ugyanakkor szenvedélyes és érzéki. Egy erős hatású néma előjátékkal kezdődik. Vincentiónak, Bécs hercegének a lázálmába csöppenünk. Ez egyszerre merészen erotikus, már csaknem perverz, de ugyanannyira feltárja a herceg szorongásait, a bűnös lelkiismeretének árnyait.

Az előjáték után elkezdődik maga a történet, a herceg átadja a hatalmat Angelónak, de ő valójában mégsem távozik, hanem álruhát ölt és barátnak öltözve megfigyeli az eseményeket. Külön érdekesség, hogy magyar feliratként Nádasdy Ádám még be nem mutatott fordítását kapjuk, amit Nádasdy maga ajánlott fel a Gyulai Várszínháznak. Ezúttal is köszönet érte, mert bár az előadás ritmusa miatt nem volt egyszerű követni a szöveget, mégis sokat hozzátett a remek, kimondottan izgalmas fordítás az élményhez.

Korsunovas leginkább a hatalom torzító hatását kutatta a darab kapcsán. Arra lehetett kíváncsi, mi történik manapság, amikor szinte mindent szabad, mennyire engedünk a kísértésnek, és ha igen akkor felmentjük-e magunkat, vagy netán vállaljuk a következményeket? Több jelenet - főként a második részben - olyan volt, mintha egy parlamenti vitát néznénk, önmaguk igazát hajtogató képviselőkkel, harcos, bátor nőkkel és sunyi, mentegetőző férfiakkal. Korsunovas pontosan érzékelteti a hatalmi téboly elszabadulását, amikor valami valakinek a mániájává válik, és azt mindenáron keresztül viszi, még akkor is, ha közben át kell gázolnia az alattvalókon. Igazságot hirdet, miközben ő maga is bűnt sző. A közeg pedig egyáltalán nem különb nála. A bűn mindent felfal és mindenkit igyekszik magáévá tenni. Aki pedig nem enged, az más úton szelíd erőszakkal válik áldozattá. A végeredmény sajnos ugyanaz. A Varsó Drámai Színház társulata nagyszerű színészi teljesítményekkel ajándékozza meg a nézőt, és együtt a csapat is nagyon erős. Ezeket a képességeiket már bizonyították akkor is, amikor a társulat egy részét láthattuk tavaly Debrecenben, a DESZKA Fesztiválon Spiró György Az imposztor című darabjában, amit ugyancsak vendégként Máté Gábor rendezett. Az erős csapatmunkából is kitűnik a herceget játszó Slawomir Grzymkowski, az Angelót alakító Przemyslaw Stipp és az Izabellát megszemélyesítő Martyna Kowalik.

Korsunovas előadásának egyáltalán nem boldog a vége, bár a herceg látszólag mindent elrendez, Isabellát is megkéri, de ez a megkérés inkább egy megerőszakolásnak felel meg, mint egy szelíd lánykérésnek. Isabella pedig belátja hiába a lázadás, a hatalom itt szelíden, vagy durván, úgy is mindent bekebelez. Nincs mit tenni.

A hatalomba érés technikája, illetve a manipuláció természetrajza izgatta leginkább ifj. Vidnyánszky Attilát, aki a III. Richárdot rendezte meg a Várszínpadon. Az előadás iránt nagy volt a várakozás, hiszen a húszas évei elején járó rendező már egy-két kifejezetten izgalmas előadással észre vétette magát. A Liliomfi című darab színpadra állítása például figyelemre méltó vallomás volt a színészlétről. Most is, mint a Liliomfi esetében a rendező saját csapatát, saját kortársai közé tartozó fiatalokat választott, megszólítva hozzájuk az inkább az édesapja korosztályához tartozókat, Eszenyi Enikőt, Szűcs Nellit, Trill Zsoltot és Hegedűs D. Gézát.

A darabot Vecsei Miklós - aki játszik is az előadásban - újrafordította, a szöveg tényleg mai, nyelvileg bravúros és szellemes, bár néhol már kissé megerőszakoltnak tűnik. Ebben az előadásban is van egy előjáték, fiatal férfiak félmeztelenül parádéznak, köztük a címszerepet adó Trill Zsolt, aki korban is kilóg közülük és magasságban is, jóval alacsonyabb a többségüknél. Aztán magára marad, és bevallja, mit szeretne: „Gonosz leszek, ki gyűlöli korának céltalanságát.” Tehát itt nem gazember lesz, hanem gonosz, nem tudom igazán, hogy mi a különbség, az indoklás viszont különböző, hiszen itt mintha unalomból kezdené el játszani a gonoszt. Az elején csupán játéknak indul, aztán egyre komolyabbá válik a dolog, míg végül mindenkit legyilkol vagy legyilkoltat maga körül és magára marad.

Nagyon izgalmas viszont maga az út, ahogy eljutunk a végéig. Trill Zsolt nagyon sokrétűen mutatja meg a zsarnokká váló Richárd legbelső rétegeit. Úgy, hogy végig nem tudjuk melyik az igazi énje valójában. Játszik csupán, vagy aljas gonosz, sajnáljuk vagy utáljuk, ezt egyszer meg is kérdezik a nézőktől és megoszlik a vélemény. Az előadásban rengeteg ötlet van, csak többször nincs következetesen átgondolva, mire is fut ki igazán egy-egy bravúros elképzelés, így eléggé egyenetlenné válik a produkció. Van, amikor felizzik, majd átvált káoszba, aztán újra felerősödik. Talán az egyik legfontosabb jelenet, amikor Edward békíteni akarja a családot. Már úgy látszik, hogy sikerül neki, de végül egyszerre újra összeomlik minden. Kiderül, hiába a békevágy, ezt a háborúskodást már soha sem lehet abbahagyni.

Mintha a fiatalok is erre a következtetésre jutnának, hiába a vágy a békére, ez már nem nagyon fog menni. A fiatalok leginkább energikusságban jeleskednek, bejátsszák a Várat, másznak, ugrálnak, ereszkednek, mindent megtesznek, amit kell és ebben Trill Zsolt sem marad le, sőt. Legalább tizenöt percen át egy nagyon magas oszlop tetejéről kell, hogy elmondja a monológját és hibátlanul meg is oldja.

Amikor viszont Eszenyi Enikő Erzsébetként megérkezik egy-egy jelenetbe, szinte megáll a levegő. Nem lehet máshová figyelni, csak rá. A feleség, az anya kiszolgáltatottságát mutatja meg, egészen a mélyrétegekig hatolva. Miközben megmutatja azt is, hogy semmilyen eszköztől nem riad vissza azért, hogy a családot egyben tartsa, vagy hogy a túlélésüket biztosítsa. Trill Zsolttal való szenvedélyes jelenetében a csábítás és a megengedés olyan elegyét láthatjuk, ami egy nő legbelsőbb titkai felé vezet. Annát Trokán Nóra adja, aki szintén sok titkot rejt. Áldozattá válik, de a tartása megmarad. Rálát a saját helyzetére és onnan szemlélődik, mintha kívül lenne ezen a hatalmi hajcihőn. A belső tisztasága, bármi történik vele, nem vehető el. Hegedűs D. Géza három szerepet is megformál. György, Edward és a bérgyilkos Tyrell. És mindhárom szerepben sikerül a karaktert eltalálnia, talán ő érti legjobban a fiatalok nyelvét, nemhiába, hiszen többségüket tanította az egyetemen.

Nem kiforrott előadás, inkább egy tanulmányként fogható fel a III. Richárdról. Tanulmánynak viszont több, mint biztató. A hírek szerint ősszel talán Budapesten is látható lesz majd az előadás.

Shakespeare Fesztivál nem lehet meg ínyencségek nélkül, ebbe a kategóriába tartozik egy másik bevallottan tanulmány, egy olasz formáció, a Piccola Compagnia della Magnolias HAMM-LET (Tanulmány a falánkágról) című három szereplős előadása. A produkció Hamlet és Gertrud, valamint Ophelia viszonyát próbálja egyfajta metszetként megmutatni. Valamennyire Shakespeare-ből indul ki, bár önállósul a sztori. Nem annyira a falánkság van a középpontban inkább a viszonyok sérülékenysége. Az előadást a Gertrudot játszó Giorgia Cerruti rendezte. Hetven perc mindössze és főként az utolsó tíz perc felkavaró, ez a tíz perc már túl is mutat a színfolt kategórián.

És végül még egy ínyencség, méghozzá nem is akármilyen. A teljes út címmel az idei Shakespeare évfordulóra a Globe Színház 37 Shakespeare színdarabból készített tíz perces filmeket, melyeket eredeti helyszíneken forgattak le világhírű színészekkel. Épp a Rómában forgatott Coriulánust néztem a Vár közelében felállított egyik sátor előtti kivetítőn Dominic Westtel a címszerepben, amikor elért Esterházy Péter halálhíre. Shakespeare után egy újabb halhatatlan.

Szerző