Még hogy a mi jóságos kormányunk nem egyeztet? Nem figyel a demonstrálókra? Ugyan! Ezt csak a pedagógusok, dajkák, bölcsődei gondozók, ápolok, és a többi, a költségvetés csecsén élősködő, nem termelő ágazatok tagjai nevében fellépő, Soros György által felbujtott, magukat civilnek álcázó, maroknyi sértődött állítja. Mi az oka sértődöttségüknek? Talán az, hogy az eső által bőségesen megáldott tüntetéseik, demonstrációik, munkabeszüntetéseik ellenére a kormány csak önmagával – egészen pontosan a saját maga által kijelölt, meghívott szervezetekkel, emberekkel, a neki tetsző témákban – hajlandó "egyeztetni".
Nincs ez így minden esetben. Mára világossá vált, ez a kormány is ért a szóból, ha akar! Ért és akar, minden olyan esetben, amikor egy csoport azért emel szót, hogy megakadályozza az érdekeit sértő modernizációt. Lásd a taxisokat. A taxisok bátor emberek. Tudják, sok taxi kormányt dönthet. Fellépésük, határozott, törvényes és sikeres: Uber takarodj, adták ki a jelszót. A kormány pedig melléjük állt. Sőt! Tárgyalt is velük. Meg is egyeztek. Ennek nyomán az Országgyűlés nem gatyázott. A választóktól kapott felhatalmazással élve, példás gyorsasággal eleget tett a kormányzó pártelnök utasításának, s megalkotta a szükséges törvényt ahhoz, hogy a személyszállítás terén piaci versenyhelyzetet kialakító, a taxinál sokkal előnyösebb szolgáltatást nyújtó céget kiebrudalják az országból. A törvény jól sikerült. Megszületése után alig több, mint egy hónappal a renitens cég bejelentette: 2016. július 24-én 12 órakor felfüggeszti szolgáltatásait Budapesten. Láthatják az egykori jegesek, szenesek, suszterek, gép- és gyorsírók, vájárok, nyomdászok, más kihalt vagy kihalással fenyegetett mesterségek képviselői, még nem veszett el minden. A remény hal meg utoljára. Bízniuk kell a nemzetvezetőben. Bízniuk kell a külügyminiszterben. Értik a dolgukat. Tudják mit kell tenniük ahhoz, hogy Magyarország olyan helyzetbe kerüljön, mint amilyenbe Kuba került egy másik demokrata, Fidel Castro országlása alatt.
A közpénzt fogyasztó ágazatokban a kormány ura a helyzetnek. Csak látszat, hogy az oktatás, az egészségügy, a gyermekvédelem, a kultúra, a művészet, a szociálpolitika rendszere agonizál. Nincs itt szükség versenyre. Nincs szükség modernizációra. Legyen elég, hogy épülnek a stadionok. Világbajnokságot, Európa bajnokságokat rendezünk, talán olimpiát is. Panem et circenses, mondták a rómaiak. Mi érjük be a cirkusszal.
Érdemes lenne megkérdezni Sándor Máriát, Törley Katalint és mindazokat, akik azt hiszik, ezzel a kormánnyal meg tudnak egyezni, mikor ébrednek rá arra, nincs rá esélyük? Nem politizálunk! Szakmázunk. Mondják. Csakhogy politika nélkül nincs szakma. Akinek nem tetszik, hogy az iskola úgy működik, mint a kaszárnya, akinek nem tetszik, hogy a kórház kapuján belépőnek óhatatlanul eszébe jut a pokol kapuján szereplő felírat az Isteni színjátékban, aki úgy gondolja, hogy az önmaga ellátásáról gondoskodni nem tudónak jár az állami gondoskodás, a nyugdíjasnak a megélhetéshez szükséges és elégséges ellátás, a gyermeknek minden nap a meleg étel, az politizál. Politizál, mivel ez e kormány nem így gondolja.
A mérlegeléshez, keresgéléshez sok idő nincs! Amikor a kerítés körbeér határainkon, felgyorsul az a folyamat, amelynek következtében feltámadnak a régi mesterségek. A magyar hagyománytisztelő nép. A történeti alkotmány vívmányai alapján visszahozza a kézi aratást, kézi csépelést, kaszálást, kapálást. A jobbággyá előléptetett egykori közmunkás befogja az ökrét, esetleg magát az eke elé. Felhajtja a saját főzésű hungarikumot. Nekilát a szántásnak. Asszonya lehozza a padlásról a sulykolót, a mángorlót, a köpülőt, a darálót, a faszenes vasalót. A gyerek tudja a helyét. A kisebbik kihajtja a libát a rétre. A nagyobbik robotol, az uraság lovait gondozza. Nincs gond a tanulással sem. A tankötelezettség idejét leszállítják a tizedik életévre. Az iskolába járás kötelezettségét teljesíteni lehet a plébános által szervezett vasárnapi iskolában.
A leírtakon az nevessen, akit nem aggaszt, hogy akinek valami kis tudás van a fejében és még képes járni, az nem itthon, hanem a határon túl keresi a boldogulást. Az nevessen, akit nem aggaszt, hogy az állam gátlástalanul belenyúl a piaci folyamatokba, egyre több állami monopóliumot alakít ki, politikai szempontok alapján osztja szét a koncessziós jogokat, írja ki a pályázatokat, nyújtja a támogatásokat, állapítja meg a szolgáltatások árait. Az nevessen, akit nem aggaszt, hogy csökken az oktatás ideje és az iskola a hatalomnak fontos ismeretözön elsajátítására kényszeríti a tanulót, s nem a boldoguláshoz szükséges készségek, képességek megszerzésére készíti fel. Az nevessen, akit nem aggaszt, hogy a kormány tagjai "magánemberként" nem szavaznának az Európai Unióban való bennmaradás mellett.
Aki úgy gondolja, nem lenne jó, ha ismét kiadnák a COCOM-listát, s hazánk is szerepelne rajta, annak érdemes lenne elgondolkodnia azon, kell-e tennie valamit ennek elkerülése érdekében. Nem mindegy, hogy a "Ki nevet (ki sír) a végén" játéknak ki lesz a győztese.
