Macron, a legfrissebb önjelölt?

Ember legyen a talpán, aki hovatovább kiismeri magát a Francia Szocialista Párt belső viszonyaiban. Nem csupán a külső szemlélők, maguk a hívők is tanácstalanok. Jövő tavasszal lejár Francois Hollande elnök államfői megbízatása, ő maga erősen bizonykodik, hogy ismét indulni óhajt újabb ötéves időszakra, amit sokan el is hisznek neki, de megválasztásának az esélyeit kétségbe vonja a franciák nagy többsége. Biztos bukását jósolják, komoly arányban. Az alkotmányosan előírt két fordulóból már az elsőn elvérezne, nem juthat tovább. De ki lépjen a helyébe, hogy akár minimálisan is, a szocialisták, közvetve az egész baloldal versenyben maradhasson? Hamlet szavaival, ez itt a kérdés.

Normális menetrend szerint az elnöknek legkésőbb most ősszel kellett volna a szándékairól nyilatkoznia, de mert minden kétséges, ő jövő tavaszig haladékot kért. Ez a bizonytalanság tovább csökkentette az esélyeit, sürgetik a pártban is, minél hamarabb ki a farbával. Csak az a nagy baj, más komoly esélyes nincs. Az egyik az utolsó nagy francia szocialista, Michel Rocard, aki ugyan nem teljes egyetértésben Mitterrand-nak is miniszterelnöke volt, néhány hete meghalt, nagy országos gyász siratta el, de a nyomában senki. Ekkor lépett föl egy outsider, mondják „senkiházi”, aki hónapok óta nyüzsög. Sejtetni engedi, ő majd „megvédi” a pártszíneket, ha Hollande netán lemaradna, majd ő. A mozgalomban nem teljesen új, de igazán nem is „régi”. Gazdasági szakemberként reklámozza magát, ami annyiban igaz, hogy korábban a Rotschild bankházból hívta Hollande tanácsadójaként az Élysée-palotába, majd néhány hónapja kormánya pénzügyminiszterévé nevezte ki. Nem mindenki örvendett azonban ennek a megbízatásnak, mert tudták róla, a gazdasági bajok leküzdéséről eltérnek a nézetei Manuel Valls miniszterelnökétől, aki titkon maga is arról álmodik, ő lehet az új államfőjelölt, és ez az ellentét azóta is politikai feszültség forrása.

Teljesen váratlanul derült ki, hogy Emmanuel Macronnak föltámadtak az államfői ambíciói. Kiderült az is, hogy furcsa ember ez a negyven éves csinos férfiú, viszont a felesége nála húsz esztendővel idősebb, hatvanéves asszony. Kétségtelenül dekoratív, aranyszőke hölgy, eredetileg elvált és még korábbi házassága idejéből több unokája is van, így Macron, mondhatni nem egyenes ágon, de Franciaország egyik legifjabb nagypapája. A politikai világból akadtak, akik arra gyanakodtak, netán őnagysága ambícióit is sejteni lehet a háttérben. Ezt látszott alátámasztani, hogy Madame Macron egy napon nyilatkozatot adott a Paris Match-nak, a népszerű képes heti politikai magazinnak, amelyben közvetve ugyan, de utalt rá, „nincsenek ellenére” az ura elképzelései.

De ekkorra már minden száguldott. Csakhamar kiderült, hogy a még aktív pénzügyminiszter „Előre” mozgósító jelszóval tömörülést szervezett, híveket toboroz. Támogatóival aláírásgyűjtő íveket is forgalomba hozott, az a szándéka, hogy olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, legalább százezer aláírást gyűjt össze. Részletesebb indokolás az akcióra nincs, távoli bizonytalan utalás csupán, hogy az államfői álom a serkentő, amit aztán ugyancsak igencsak gyorsan újabb esemény látszott igazolni. Emmanuel Macron meghirdette, hogy nagygyűlést rendez a Mutualité palotában, Párizs világhírű politikai toborzó helyén, ahol általában kétezer meghívott fér el. Nem a nagyvilág, de arra éppen elég, hogy fölhívja magára a figyelmet. A kétezer érdeklődő össze is jött, kívül az utcán azonban megjelent úgy kétszáz fölbolydult tüntető. zömükben a Szocialista Párt érzékeny aktivistái, Akiknek nem tetszik Macron buzgalma, de igazán az sem, hogy Hollande sem tudja valójában, mit is cselekedjék. A párttagok azt várnák, hogy a mozgalom több évtizedes hagyományait követve találjon magának hiteles elnökjelöltet, aki nem biztos, hogy győz, de igazolhatóan jelen van az elsőrendűen fontos politikai küzdelmekben. Macronnak szabadkoznia kellett, hogy felesége miért volt túlbuzgó, miért sietett szerepelni a Paris Match-ban, védelmére annyit hozott fel, hogy Madame Macon nem politikus alkat, nincs tapasztalata arról, mi a helyénvaló és mi nem.

Ezzel azonban koránt sincs vége ennek a francia elnökválasztási szokásoktól alaposan elütő közjátéknak. Amióta De Gaulle tábornok 1958-ban bevezette a nép által közvetlenül választott köztársasági elnök intézményét, kivétel nélkül minden párt tartotta magát ahhoz az elhallgatott aranyszabályhoz, hogy maga szemeli ki, kit indít csatába a többi politikai mozgalom jelöltje ellenében. Így történt ez kivétel nélkül minden alkalommal. Így indultak a jobboldali kandidátusokkal szemben az ellenzékiek, és 1981-ben Mitterrand volt az első szocialista, (csakugyan lelke mélyén is az volt-e, az más kérdés?), akinek győznie sikerült. Olyannyira, hogy máig ő volt az egyetlen államférfi, aki egyhuzamban tizennégy évet tölthetett az Elysée-palotában. Hollande a második szocialista államfő, 2012-ben öt évre választották meg, jövő tavasszal jár le a mandátuma, elvben még egyszer indulhat, csak a megítélések szerint erősen kétségbe vonható esélyekkel. Eltelt fél évtizedét jobbára negatívnak ítélik meg, többségi vélemény szerint biztos kudarc várhat rá. Legalábbis eddig, a konzervatív táborból Alain Juppét, Bordeaux polgármesterét vélik a legvalószínűbb befutónak, ezt a mérsékelten jobboldali politikust, akivel szemben az ő oldaláról a megfékezhetetlen Nicola Sarkozyt várják ellenfélként, de csekély sikerrel, állítólag buknia kell. És ekkor bukkannak föl akár a legszélsőségesebb kombinációk is. Ha bármi alapjuk van is, eléggé fantasztikusak, túl nagy kockázat sejthető mögöttük.

Hollande a legvégső pillanatig kombinálgat, ezért ígérte meg, hogy csak nem sokkal az elnökválasztás előtt nyilatkozik arról, beszáll-e a versenybe vagy sem? E kalkuláció mögött egyesek azt a képtelen számítgatást föltételezik, hogy jelöltekben a jobboldali térfélen Juppén kívül is igen nagy a tülekedés. Ha mégsem Bordeuax polgármestere a befutó, Hollande számára teremhet még babér, s népszerűsége ellenére is maradhat további öt évre. De ez már igazán álomvilág.

A háttérben talán rejtélyes alku köttetett Macron és az Élysée-palota között. Hollande az utolsó pillanatig, amíg csak lehet, halogatja döntését, és az „okvetetlenkedő” pénzügyminiszter közbelép, esze ágában sem volt keresztbe tenni az egyébként angyali lelkű államfőnek, éppen ellenkezőleg, az ő szolgálatára tüsténkedett. És megtörtént a csoda, a végképpen leírt, eltűnésre ítélt köztársasági elnök fölülkerekedett, túljárt valamennyi vetélytársa eszén. Hihetetlen, de a politika története az elszáguldott évszázadok alatt nem gyakran, de azért ismert már meglepő fordulatokat.

Ami pedig Macron jövendő sorsát illeti, talán nem is kalkulált olyan rosszul. Hollande torkig van Valls vélt ármánykodásaival, ideje leváltani a kormány éléről, a helyét pedig elfoglalhatja az a derék pénzügyi szakember, aki a súlyos európai válság idején sok mindent rendbehozhat. És akkor talán a hatvan éves szőke tündér sem volt olyan ügyetlen, amikor a Paris Match-nak készségesen nyilatkozott.

Hihetetlenül hangzik, de hát nem történt soha még hasonló sem?