Hosszú távon mind meghalunk

Össznépi játékká vált, legalább is elemzői körökben, annak megfejtése, mit is akar a magyar miniszterelnök. Orbán Viktor sokszor kiszámíthatatlan, vagy önmagának ellentmondó kijelentései, lépései sok fejtörést okoznak itthon és külföldön egyaránt. (A nyilvánosság előtt mindenképpen, kivéve természetesen a saját táborát, de ők látszólag gondolkodás nélkül követik főnökük bakugrásait.) Hogy csak egyet említsünk: éppen a hétfői lapszámunkban közöltük Orbánnak a 2003-as, Bálványosi Nyári Szabadegyetemen elmondott egyik szövegét. Ebben arról beszélt, hogy az Európai Unión belül új szövetségesi politikára lesz szükség: a tartós közép-európai együttműködés erre nem alkalmas. Ugyanott, tizenhárom évvel később viszont arról szónokolt, hogy az európai álom Közép-Európában még érvényes.

Nyilván felesleges lenne egy – maradjunk Orbánnál – globális szempontból marginális politikai szereplő beszédeit, ingadozásait, helyezkedéseit, aktuális akaratát elemezni, ha történetesen nem éppen rólunk, magyarokról lenne szó, nem éppen a magyar kormányfőt kellene elhelyezni a hazai és európai térben. Orbán ügyesen értékelte fel saját helyét, lépett ki ebből a teljesen marginális szerepből; jól látta, hogy a válság az egész kontinenst érinti, hogy a szövetségi rendszer túlzottan demokratikus felépítése, döntési mechanizmusa okán képtelen gyorsan és érdemben reagálni a történésekre. Az Európai Unió hibáit, nehézkességét már korábban is jól lehetett érzékelni, többek között a magyar illiberális rendszer kiépülésekor, a fékek és ellensúlyok lebontásával szembeni tehetetlenség esetében, de még erősebben kirajzolódott a menekültválság kezelésekor. Egy olyan rendszerben, ahol szinte lehetetlen a többségi akaratot egységgé kovácsolni, ott megnő a jelentőségük azoknak, akik szembe mennek ezzel a többséggel. Hangadóvá válnak, mintául szolgálnak mindazoknak, akik nem a problémát magát akarják megoldani, hanem a saját szerepüket akarják jelentősebbé tenni.

Szükség van ehhez persze egy erős belső felhatalmazásra, az otthoni megkérdőjelezhetetlen pozícióra, a gyenge ellenzékre. Mindez, együttesen áll Orbán Viktorra, s mert bár elveszítette kétharmados többségét, hatalma ettől lényegében semmit nem csökkent, továbbra is tetszése szerint rángatja az „övéit” és változatlanul lenyomva tartja az ellenzéket.

Mindez lehetőséget biztosít Orbánnak, hogy szélesebbre tárja a horizontot és új helyre pozicionálja magát. Ez az új hely pedig egy sajátos európai szerepkör, amely kilép tehát a határok mögül, de nem az élre tör, hanem ellenpólust képez és ebben az ellenpólusban válik táborvezetővé. Látjuk, majd másfél évtizeddel ezelőtt – igaz, akkor itthon, ellenzékben – másként beszélt, másként gondolkodott a közép-európai partnerekről, természetesen mások voltak a körülmények is. (Itt érdemes megint egy zárójeles részt nyitni: Orbánnál, tőle magától tudjuk, nem feltétlenül esik egybe a gondolat a cselekvéssel, de még a kimondott szó sem a valódi gondolattal. A kormányfő folyamatos játszmákban van, ennek megfelelően beszél, ennek megfelelően mozgatja apparátusát és soha, de soha – önmagával kapcsolatban – nem tekint vissza; teljesen lényegtelen, hogy szembe megy-e éppen saját egykori véleményével.)

Ott tartottunk tehát, hogy mások voltak tizenhárom évvel ezelőtt a körülmények, egy kis közép-kelet európai ország vezetője előtt nem nyíltak meg olyan terek, amilyeneket a menekülthullám hozott magával. Az európai válság, az ügy kezelésének ellehetetlenülése más irányba indította Orbánt; ügyesen és jól mérte fel önmaga felértékelésének és felértékelődésének lehetőségeit. Ami jelen pillanatban nem jelent mást, mint a visegrádiak élére állni, kihasználni a nemzetállami önérzetességet, és persze a már fentebb említett uniós tehetetlenséget. A lépést elvétőkkel, vagy a lépésre képtelenekkel szemben egy ambiciózus, magáról tettre készséget sugárzó vezető a maga dinamizmusával, vagy annak látszatával mindenképpen hatékonyabbnak mutatkozik. A magyar miniszterelnök éppen ezért igyekszik most a visegrádiak meglévő, korábban markánsan kirajzolódó érdekkülönbségeit a háttérbe szorítani és a közös akarat mentén felépíteni saját európai szerepét. Orbán azt is jól látja, hogy összeurópai szinten nincs esélye meghatározó politikussá válni, ugyanakkor egy országcsoport élén azzá lehet, kiváltképp, ha többiek továbbra sem egységesek, illetve nem képesek határozott lépésekre.

Orbán tusnádfürdői beszédét elemezve többen is arra hívták fel a figyelmet, hogy – tőle szokatlanul – ezúttal nem elsősorban haza beszélt, de még csak nem is az októberi népszavazásra tette a hangsúlyt, jóllehet mostanság számára mintha nem is lenne fontosabb téma, hanem a meggyengült Európára, illetve a szerinte alkalmatlan uniós vezetőkre koncentrált. Nehéz ma még eldönteni, hogy jól mérte-e föl a helyzetet, illetve jó helyre pozicionálta-e magát, az azonban biztos, hogy a menekültáradat megjelenése óta, a maga szempontjából jól taktikázott. Ebben a taktikában, láthatóan csak mellékszerep jut magának az országnak, azaz Magyarország érdekeinek. Nem szempont, hogy hosszabb távon Magyarország ezzel a politikával csak veszíthet. Orbán Keynessel vallja: hosszú távon mind meghalunk…