NATO-Oroszország: süketek párbeszéde

Publikálás dátuma
2016.07.30. 09:30
FOTÓ: Sean Gallup, Getty Images
Július elején tartotta a NATO kétévente esedékes csúcstalálkozóját Varsóban. A varsói csúcs az elemzők egyöntetű véleménye szerint is korszakos jelentőségű volt: a szövetség funkciói közül, huszonöt év után újra a kollektív védelem megerősítése került előtérbe, válaszul az agresszívnek tekintett orosz politikára és a keleti tagországok – Lengyelország és a baltiak - félelmeit is enyhítendő. Az értekezlet résztvevői úgy látták, hogy az orosz–NATO viszonyban az elrettentés és az együttműködés a 2010-ben Lisszabonban kialakított egyensúlya megbillent Oroszország javára, ami fő- és tartós stratégiai kihívásnak minősül.

Bár újabb hidegháborúról nem beszélhetünk, a valóságosnak tekintett orosz fenyegetés és agresszív retorika arra késztette az Atlanti Szövetséget, hogy a gyakorlatban is megerősítse az Oroszországgal határos tagjainak nyújtott biztonsági garanciákat. Csapatokat, parancsnokságokat és felhasználható katonai infrastruktúrát telepít Keletre, nagyszabású gyakorlatokat tart, figyelmeztetésként Moszkva destabilizáló lépéseire. Ezt elsősorban az ukrajnai válságban játszott szerepe és a Krím illegális megszállása, illetve elcsatolása, fenyegetőnek tekintett katonai modernizációja indokolja.

A "viszony" 25 éve

Oroszország és a Nyugat enyhülő kapcsolatai, Moszkva közeledése az euro-atlanti térséghez a Gorbacsov - Reagan és a Gorbacsov - id. Bush közötti tárgyalásokhoz köthetők. E biztatókezdetek után a múlt század kilencvenes éveiben egyrészt bilaterális alapon, másrészt az európai és az atlanti szervezetek (EBESZ, Európai Közösség, NATO) keretében alakult az együttműködés. A Clinton-Jelcin „mézeshetek” idején a Kozirjev külügyminiszter irányította Nyugat-barát külpolitika ugyan a volt szovjet térség demokratikus és gazdasági alapú újraintegrálását tekintette céljának, miközben megpróbált beilleszkedni a nyugati, Amerika-vezette nemzetközi rendszerbe. Ekkoriban egyes nyilatkozatok már azt sem zárták ki, hogy az oroszok ezekben az integrációs szervezetekben tagok lehessenek.

Ami a NATO-t illeti, az erősödő együttműködés szellemében a közeledés az évtizedben végig folyamatos volt. 1991 és 2002 között Moszkva csatlakozott az Észak-atlanti Együttműködési Tanácshoz, a Békepartnerséghez, részt vett - a NATO keretében! – a boszniai békefenntartásban és stabilizációban. A felek aláírták a NATO-Oroszország alapokmányt, amelyben a szervezet önkorlátozást vállalt az új tagállamok területén; orosz diplomáciai képviselet nyílt az atlanti szervezet brüsszeli központjában, és közösen létrehozták a NATO-Oroszország Tanácsot.

Az együttműködés a szervezeti keretek létrehozása után a 2000-es években is folytatódott. Oroszország segítette az amerikaiak, később a NATO afganisztáni és földközi-tengeri terrorellenes műveleteit, katonai hivatalt létesített a brüsszeli főhadiszálláson és a védelmi reformot célzó együttműködés is megindult.

De ez a folyamat nem volt mentes a problémáktól és visszaesésektől sem. Moszkva végig és egyre határozottabban ellenezte a NATO bővítését, közeledését az orosz határokhoz. A koszovói és szerbiai NATO-bombázások (1999), valamint a grúz konfliktus (2008) a kapcsolatok lehűlését, a Tanács működésének ideiglenes felfüggesztését eredményezte. 2007-be a müncheni biztonságpolitikai konferencián Vlagyimir Putyin orosz elnök heves kirohanást intézett a szerinte fensőbbségesen viselkedő és kettős mércét alkalmazó Egyesült Államok, valamint a NATO keleti bővítése ellen, amit súlyos provokációnak minősített. Figyelmeztetett arra, hogy Oroszország olyan modern fegyverekkel rendelkezik, amelyek hatástalanítják a Kelet-Európába telepíteni szánt rakétavédelmi pajzsot, amit Moszkva következetesen ellenzett. Ugyan a Szövetség 2010-es lisszaboni stratégiai koncepciója fenntartotta a stratégiai partnerség igényét és az erős, konstruktív partnerség célját, elismerve a közös érdekeket, és az amerikai adminisztráció is beindította a „visszaállítás” (reset) politikáját - a kapcsolatokban valami vészesen megváltozott.

A nyugati narratíva

A nyugati politikai fősodorban uralkodó felfogás szerint a világ változik, átalakul, de a második világháború után kialakult nemzetközi jogi, gazdasági és értékviszonyok változatlanul uralják a világot. Vagyis a liberális világrend tartósan fennmarad, érdemes és szükséges is fenntartani. Ennek a világrendnek fő letéteményese a Nyugat, a transzatlanti közösség, és benne is az Egyesült Államok. A feltörekvő hatalmak érdeke, hogy beletagozódjanak ebbe a struktúrába, elfogadják játékszabályait. Ennek a rendszernek a fenntartásában és védelmében a NATO-nak kiemelkedő stabilizáló szerepe van.

Oroszország Vlagyimir Putyin elnökségei idején egyre gyorsuló ütemben távolodik a nyugati világ értékrendjétől és egyre agresszívabb nagyhatalmi politikát folytat. A kilencvenes évek energia-boomját kihasználva látszólagos belső stabilitást teremtve egyre nehezebben kezelhető és befolyásolható. Putyin erős, nacionalista, terjeszkedő illiberális államot teremtett, határozott autoriter vonásokkal, az egykori Szovjetunió geopolitikai szerepét igyekszik visszaállítani, környezetében az erőszakos lépésektől és nukleáris zsarolástól sem riad vissza. Egyre inkább az erő pozíciójából intézi kiszámíthatatlan külpolitikáját, fegyverkezik és egyre ellenségesebb a Nyugattal szemben, amelynek demokrácia-támogató politikáját félreérti, ellenséges beavatkozásnak tekinti. Hasonlóan szemléli a NATO bővítését és nemzetközi misszióit is, amelyek pedig a stabilitást szolgálják. Törekszik a Nyugat megosztására és támogatja az Európai Unióban működő szélsőséges szervezeteket, pártokat. Gazdaságát a korrupció, az energiahordozókra épülő monokulturális jelleg, a modernizációs és diverzifikációs reformok hiánya, és az oligarchák támogatása jellemzi. Végeredményben minden látszat ellenére hanyatló hatalom, amely csak a fősodorba visszatérve lábalhatna ki ebből a helyzetből.

Ez a negatív kép majdhogynem általános, bár jelentős támogatói vannak annak az álláspontnak is, amely úgy véli, Oroszországot több empátiával, történelmi tapasztalatai megértésével és érdekei nagyobb figyelembe vételével kellene kezelni.

Az orosz narratíva

Az orosz külpolitika ideológia-elméleti, és nem utolsó sorban történelmi alapjait idén márciusban Lavrov külügyminiszter foglalta össze egy nagy figyelmet keltett cikkében. Eszerint Oroszországnak különleges helye és szerepe van az európai és világtörténelemben, ezért nem hajlandó tovább mások játékszabályai szerint politizálni, mindig a Nyugat követésével foglalkozni. Saját jogán és "Bizánc örököseként" része Európának, azonban soha sem oldódott fel abban az európai kultúrában, amelyből mindig ki akarták rekeszteni. Ez a törekvés azonban Nagy Péter óta lehetetlen, soha sem sikerült. Azóta Oroszország megkerülhetetlen tényező. Egyetértően idézte Nagy Katalin cárnő miniszterének mondását a 18. századból: „Egyetértésünk nélkül még egy ágyút sem lehetne elsütni Európában”.

Lavrov szerint a Szovjetunió összeomlása nem a Nyugat győzelme volt, hanem az orosz nép akarata és „események szerencsétlen láncolata.” Ugyanakkor alkalom és lehetőség egy új, immár a hidegháborús választóvonalak nélküli, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezeten alapuló rendszer létrehozására. A Nyugat azonban másképpen döntött: a NATO bővítését, az orosz határok felé történő folyamatos bővítését tekintette az európai biztonsági rendszer alapjának. „Ez a lényege azoknak a rendszerszintű problémáknak, amelyek megmérgezték Oroszország kapcsolatait az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval.”

A különleges transzatlanti kapcsolatokon alapuló NATO ugyanis már nem alkalmas a gyökeresen megváltozott világrend tükröztetésére. Az orosz külügyminiszter úgy vélte, hogy a Nyugat nem referencia pont többé Moszkva számára. Így az orosz-nyugati kapcsolatok sem kiemelt jelentőségűek, hiszen az ábra szerint hosszú és fájdalmas átmenet indult el egy új, az eddiginél szélesebb körű kooperáción alapuló nemzetközi rendszer kiépülése irányába. Ebben az új nemzetközi rendszerben a különböző kultúrák és civilizációk egyenrangúak és egyenjogúak, miközben azért a fő szereplők érdekeit is világosan képviselik. A rendszer fontos összetevője, hogy az Oroszország által létrehozott és működtetett Eurázsiai Gazdasági Unió kapocs kíván lenni Európa és a felemelkedő ázsiai-csendes óceáni térség között. Egyúttal Moszkva kreatív és értelmes elképzeléseivel aktívan kívánja alakítani a létrejövő új világot.

Az ukrajnai helyzetet és a vele kapcsolatban kirobbant válságot egy fél mondattal elintéző Lavrov után a fenti elveket most július közepén – már a NATO varsói csúcstalálkozóját követően - a Der Spiegelben közölt interjújában Szergej Karaganov, Putyin elnök külpolitikai tanácsadója, a befolyásos Kül- és Védelempolitikai Tanács tiszteletbeli elnöke, konkretizálta. Úgy vélte, hogy a NATO Varsóban megerősített és kiteljesített oroszellenes politikája „háború előtti helyzetet” eredményez. Az a politika, amelynek eredményeképpen az Atlanti Szövetség katonai infrastruktúrája a hidegháború előtti állapotokhoz képest 800 kilométerrel közelebb került Oroszországhoz, egyszerűen provokáció. Moszkva számára a biztonság az elsődleges, a NATO lépései és retorikája pedig fenyegeti Oroszországot, ezért semmi alapja nincs annak, hogy bízzanak a Nyugatban, amely az orosz belső viszonyokat is kritizálva, nyíltan rezsimváltást célzott meg.

Azonban Európa már nem modell Oroszország számára, értékeik különbözőek. Persze – ismerte el Karaganov –, a külső fenyegetettség és az általa kiváltott pszichózis remek identitásképző, még jól is jön a rendszer támogatottságát növelendő. Oroszország eurázsiai hatalom, s bár megállapodásra törekszik Európával, ám hozzátette: „részünkről nem lesznek alapvető engedmények”. Ez világos beszéd.

Arányos válaszok kellenek

A varsói csúcs után ismét összeült a NATO-Oroszország Tanács, ami arra utal, hogy a felek felismerték az eszkalálódó konfliktus veszélyeit. Közös alapokról nem beszélhetünk, a felek politikai és katonai lépései az álláspontok megmerevedését jelzik, miközben növekszik a közvetlen konfrontáció nem éppen biztató esélye. A találkozó ténye, a közvetlen érintkezés, az álláspontok őszinte kifejtése mindenesetre biztató fejlemény. A jelenlegi helyzetben már a konfrontáció stabilizálása is (szemben a konfrontáció eszkalálódásával) pozitív eredmény lehetne. Nem beszélve a közös biztonsági fenyegetések kérdéseiben – Afganisztán, terrorizmus, Közel-Kelet, radikalizmus terjedése, tengeri kalózkodás, migrációs nyomás – felújítható együttműködésről.

Nem gondolom, hogy a jelenlegi kaotikus és átrendeződő világban az esetenként mégoly harcias, de alapvetően gyengülő Oroszország önmagában primér fenyegetést jelentene a világrendre. Ugyanakkor geopolitikai ambíciói, katonai modernizációs erőfeszítései, harcias retorikája tényleges kihívás. A NATO keleti, kisebb tagállamainak rossz biztonsági közérzete is kezelést igényel. Lényeges, hogy a Szövetség megtalálja az arányos és érdekeinek megfelelő válaszokat.

Az Atlanti Szövetség tevékenysége során szüntelen újabb és újabb stratégiai célokat kutat, új feladatokat kereső, de mindig megmarad védelmi, biztonságot fenntartó és terjesztő alaptevékenységénél. A hidegháború évtizedeiben küldetése az elrettentés, a feltartóztatás volt, a 90-es években megtalálta új misszióját a stabilizáló és békefenntartó szerepben. Csak remélni lehet, hogy a körülmények nyomása, a potenciális ellenfél lépései, téves értékelések, vagy más okok nem hozzák elő újra, hosszú távra, az eredeti, alapításkori stratégiát: Oroszország feltartóztatásának kényszerét. A közös érdekek felismerése és a legitim külön érdekek kölcsönös elismerése ebben sokat segíthet.

Persze, kettőn áll a vásár.

Szerző

Kisvasút, nagyvasút

Úgy értesültem különböző híradásokból, hogy vezérünk beteljesíti fenyegetését: ha folytatódik a tiltakozás a felcsúti kisvasút ellen, tovább építik Bicskéig, talán Moszkváig és Vlagyivosztokig is. Magam részéről úgy gondolom, az Unió pénzeit inkább a MÁV fejlesztésekre kellene költeni. A múlt pénteken jártam Pesten, Kőbánya-Kispesten szálltam le a vonatról. Úgy gondolom, ezt a fontost pályaudvart ideje volna rendbe tenni, mindenképpen célszerűbb volna, egy kihasználatlan kisvasút fejlesztésénél. A Déli pályaudvar kitelepítésénél és a Nyugati befedésénél fontosabbnak vélném a Cegléd-Kecskemét-Kiskunfélegyháza-Szeged vonal kétvágányúra fejlesztését, mivel ott igen jelentős árú forgalom bonyolódik, Talán ilyen „pórias” dolgokra is oda kellene figyelni.

Kisvasút, nagyvasút

Úgy értesültem különböző híradásokból, hogy vezérünk beteljesíti fenyegetését: ha folytatódik a tiltakozás a felcsúti kisvasút ellen, tovább építik Bicskéig, talán Moszkváig és Vlagyivosztokig is. Magam részéről úgy gondolom, az Unió pénzeit inkább a MÁV fejlesztésekre kellene költeni. A múlt pénteken jártam Pesten, Kőbánya-Kispesten szálltam le a vonatról. Úgy gondolom, ezt a fontost pályaudvart ideje volna rendbe tenni, mindenképpen célszerűbb volna, egy kihasználatlan kisvasút fejlesztésénél. A Déli pályaudvar kitelepítésénél és a Nyugati befedésénél fontosabbnak vélném a Cegléd-Kecskemét-Kiskunfélegyháza-Szeged vonal kétvágányúra fejlesztését, mivel ott igen jelentős árú forgalom bonyolódik, Talán ilyen „pórias” dolgokra is oda kellene figyelni.