A dilettantizmus csapdája

A problémáknak lehetőleg azok keletkezési helyén kell megoldódnia, és a felsőbb szintek beavatkozásának a szükséges minimumra kell korlátozódnia. A „fülkeforradalom” előtti időszakban, sok más polgártársammal egyetemben, felháborított az álláshalmozások hazánkban olyannyira elterjedt gyakorlata. Már Gyurcsány Ferenc kísérletet tett a párhuzamos hivatalviselés törvényi betiltására, tervét azonban nem tudta keresztülvinni; még saját pártján belül is ellenállásba ütközött, akárcsak a bemondásra felvehető képviselői költségtérítések ügyében. Naivitás volna részemről azt feltételezni, hogy a kormánypárti polgármesterek napjainkban nem egzisztenciális okokból, hanem az Orbán-kabinet által felszámolt "álláshalmozás" védelmében lobbiznak a 2014 előtti állapot visszaállítása érdekében. Bizonyára a dupla fizetés lehetősége motiválja őket, amikor településvezetői tisztségük mellett országgyűlési képviselőségre is áhítoznak.

Bár való igaz: az érintett hölgyek és urak megtapasztalhatták az elmúlt években, hová vezet a Fidesz által könyörtelenül véghezvitt esztelen centralizáció. Orbán Viktor a mértéktelen központosítással azt kívánja elérni, hogy tudtán és akaratán kívül ebben az országban ne történhessen semmi. Tulajdonképpen az egyszemélyi döntéshozatalt biztosítja önmaga számára, amikor hatásköröket von el az önkormányzatoktól, illetve amit csak lehet, állami fenntartásba vesz. A kormányfő továbbá semmibe veszi a szakmaiság követelményét, amikor a kezébe került intézmények élére a szakemberek által javasolt aspiránsok helyett saját mamelukjait nevezi ki. Legfőbb kritérium a szaktudás helyett ugyanis a miniszterelnökhöz való hűség lett. Így vált tömegessé a dilettantizmus a legkülönbözőbb szakterületeken, a kultúrától kezdve a gazdaságirányításig. Ennek az orbáni elképzelésnek végső soron a lakosság itta meg a levét.

Alighanem kormányzati körökben is felismerték már, hogy az önkényes döntések erőltetése a szakmaiság követelményének rovására politikailag sem kifizetődő. Bármilyen intenzitással folyjon ugyanis az idegenellenes uszítás az őszi kvóta-referendumot megelőzően, a lepusztult állagú, létszám- és eszközhiánnyal küzdő kórházakért vagy iskolákért senki sem a menekülteket fogja hibáztatni. Nem ők tehetnek továbbá arról, hogy Magyarország a régió sereghajtójává vált gazdasági mutatóinak tekintetében, a nyomor pedig megállíthatatlanul terjed, miközben a kormányhoz közelálló oligarchák mesés vagyonokat halmoznak fel. Kármentési kísérletként értelmezem ezért Orbán Viktor részéről, hogy rászánta magát egy stratégiai, valamint egy gazdasági kabinet létrehozására. Akár a 2018-as választások eredménye is múlhat azon, Varga Mihály vajon mekkora szabadságot kap majd a miniszterelnöktől saját elképzeléseinek megvalósítására.

Szakma kontra politika vitájában kulcskérdés, hogy a döntések helyi szinten születhetnek-e meg vagy mindent egy központi direktíva határoz meg, akár a pártállami időkben. A párhuzamos hivatalviselés lehetőségének visszaállítása az utóbbi opciót erősíti, ráadásul a társadalom igazságérzetét is sértené egy ilyen restauráció. Az ország érdekét sokkal inkább az szolgálná, ha a döntések ott születnének, ahol a problémák is keletkeznek.