Érdekesség, hogy amikor fölmegyünk a tudomány és művészet találkozását célul kitűző Semmelweis Szalonba a lépcsőn, a falon Gyémánt László több portréja is látható az egyetem rektorairól. Ardey Edinának pedig huszonkét grafikája is megnézhető a tárlaton, szemészprofesszorokról. Fotók alapján készítette őket. Például Fabini Teofil Jánosról, aki az első szemész professzor volt Magyarországon.
Laci
De vannak dinasztiák is, például id. Imre József, ifj. Imre József és Imre György. Holtak és élők egyaránt. Köztük Nagy Zoltán Zsolté, aki Edinát műtötte, és megszabadította műszemlencsék segítségével, nyolc dioptriás szemüvegétől. Addig senki nem ajánlott neki hasonló műtétet. Ezért hálául rajzolta meg a nagy szemészeket, a grafikák végleg az egyetemen maradnak. Bölcsnek, humánusnak, elmélyültnek látszanak rajtuk az orvosok. Még kiegyensúlyozottnak is tűnnek. Olyanoknak, akikhez bizalommal lehet fordulni. Nyilván van ebben egy kis heroizálás, érdekes lenne tudni, hogy valamennyin ilyenek voltak, illetve ilyenek-e.
Ahogy Gyémántnak, Ardeynek is fő területe a portré. Mindketten festették magukat többször is, és közel sem feltétlen előnyösen. Gyémántnak újra és újra eszembe jut az az önarcképe, amit szívműtétje után tett vászonra, látszik a mellkasán az otromba varrat, tekintetéből depresszió és szinte világundor sugárzik. Pedig még volt felesége, Krisztina halála előtt rögzítette magát így. Edina sem látható a saját képein fülig érően mosolyogva.
Önarckép: Melyiket válasszam?
Van például a Festek, tehát vagyok című alkotása, melynek a háttere is fekete, fekete ruhában is látszik rajta, még szemüvegesen, és csaknem mereven, metszően éles tekintettel, már-már mogorván néz ránk. A kezében ecset nyelét tartja, egyedül ezt világítja meg erős fény, kifehérlik a kompozícióból, így szinte hangsúlyosabbá válik, mint a művész. Így a festészet, mint a lét értelme jelenik meg előttünk. Készült egy pandantja már a műtét után, szemüveg nélkül. Ezen kicsit bizakodóbb a tekintet.
Aztán van egy Szívembe költözött a nyár című mű, ami már azután készült, hogy egymásra találtak Gyémánttal. Ezen azért egy leheletnyit mosolyog. Finom arcvonásai bizakodásra hangoltak, de ott van rajtuk az átéltek miatti fájdalom is. És látható még egy festménye magáról, Melyiket válasszam? címmel, ezen bal kezében több ecset, jobbjában a talán már a kiválasztott, a töprengő arcon pedig elmélyültség, az alkotás gyötrelmei tükröződnek.
Általában szinte elmerül alanyai személyiségében, portré esetében, ha lehetséges, ugyanúgy körbefotózza őket alaposan, és kiadósan beszélget is velük, mint Gyémánt. Örökölte például a Premier Magazinba készítendő színészportrékat. Megörökítette Fesztbaum Bélát. Ennek is sötét a tónusa. Emlékezetesen karakteres, töprengő, okos arc világlik ki valamennyire a képből. A modell című festményen fiatal nő néz ránk nyílt tekintettel, a szemei csaknem megszólalnak, de a szája szinte görcsösen csukva. A nyitottság és a zártság elegye adja a kompozíció feszültségét.
Kedvenc tárgyak, mozi élmények, vagy éppen nagy elődök tisztelete egyaránt ihletője lehet alkotásnak. Vagy éppen egy amerikai úti élmény, amikor három unatkozó lányt látott meg. Kiderül, hogy tud kicsit gunyoros is lenni. Godot-ra várva címen megfesti a semmittevő fásultságot. A reménytelen ürességet. És Gyémánt portréiban a végtelen szeretetet. Az eltűnt idő nyomában című munkán még sok fekete hajjal, szemüveg nélkül látjuk, a Laci címűn pedig már őszen, szemüveggel, de mindkettőn jóságosan, szinte szelíden, és igencsak szeretetre méltóan.
Ardey Edina műveiből távolságtartásuk, sötét tónusuk, szomorúságuk dacára süt az emberszeretet, a kifogyhatatlan humánum. Magába, egykori mesterébe, mostani férjébe, és belénk is akar látni. Portrékon keresztül mondja el véleményét a sokszor zordon világról.