Nő csadorban

Becsukom a szemem, próbálok a békére emlékezni, de emlékezni nehéz. A háború nem tűnik el. Az a valami, amit otthonnak neveznek, amikor a rádióból zene szól, vacsorát főzök, a férjem felolvas egy hírt az internetről, hozzáfűzve a saját megjegyzéseit, amikora rokonoktól nyüzsgő házban mindenki egyszerre beszél,s amikor végre kettesben maradunk Dzsamallal és hosszan ölelkezünk a heverőn … eltűnt. Elillantak ezek a pillanatok, már nem is érzem őket. Mintha nem is velem történtek volna meg, úgy emlékszem csak rájuk, mint egy fekete-fehér fénykép színtelen, homályos foltjaira.

De annak a hajnalnak a képe élesen él az emlékezetemben. Nagyon rosszul aludtam, a hasam már nagy volt. Közös ágyunk szélére húzódva olvastam a takaró alatt, Dzsamal forgolódva, szuszogva aludt. Akkor már eldöntöttük, hogy elhagyjuk a várost, két nap volt csak hátra az indulásig. Dzsamal mindent megszervezett. Azt remélte, sikerült olyan embereket találnia, akik nem hagynak cserben, ha jól megfizetjük őket. A tervünk ugyanaz volt, minta többieknek. Törökországba megyünk, onnan hajóval Görögországba, majd Macedónián, Szerbián és Magyarországon át Berlinbe.

De mennyire biztonságos a tenger? Hiába, csak négy kilométer az út a török partoktól Kos szigetére, ősszel, nagy szélben és hullámok között veszélyes az út. Sokan odavesztek már. Allah óvja, aki ilyen időben tengerre száll – mondta mindig anyám, amikor kitört egy nagyobb vihar.

S mennyire bízhatunk az embercsempészekben? A félórás út ára fejenként négyezer euró. Van rá pénzünk, kifizetjük. De bízni mégsem bízhatunk senkiben. Csakis egymásban.

Olvastam a takaró alatt, de hirtelen megfagyott a vér az ereimben. Hatalmas zúgást hallottam, kidugtam a fejem a takaró alól és fölnéztem. Óriási szörny rajzolódott ki az égen, mintha egy rémálomból bukkant volna elő, sa következő pillanatban hatalmas robbanás remegtette meg a levegőt és vörös fényben úszott minden. A szomszéd házat bombatalálat érte. Recsegve- ropogva omlottak le a falak, az ablakkeretek, a tartógerendák, egy perc alatt az egész ház lángokban állt. Sikolyok, kiáltások remegtek a levegőben, sűrű, fojtogató por és füst gomolygott elő mindenhonnan.

Dzsamal talpra ugrott, megragadta a karomat, kirántott az ágyból. A gyerekek, kiáltottam, és mindketten rohantunk a fiúk szobája felé. Holtsápadtan támolyogtak elő, Ali még paplannal a hóna alatt. Semmire nem volt idő, úgy, ahogy voltunk, rohantunk lefelé a lépcsőn. Újabb és újabb robbanások rázták meg az eget, s nekem a lángcsóvák és a menekülő emberek jajveszékelései közepette az jutott eszembe, nem hagytam-e égve a konyhában a kávéfőzőt, ami maga is fölrobbanhat.

Néha álmomban hallom annak az éjszakának a hangjait. És azt a néma csöndet is, ami a kocsiban vett körül, amikor később elmenekültünk. Hány embert mentettek ki a romok alól, nem tudom. Biztos, hogy több tucat odaveszett, talán száz is. Bűntudat és iszonyat fog el, ha erre gondolok. Bűntudat, hogy élek. Iszonyat, hogy emberek ilyet tehetnek más emberekkel.

Másnap délben már Aleppoban voltunk, s a rákövetkező nap fönt, északon, Kobaniban, ahol az utcán a helyi kurdok és az Iszlám Állam közötti harcban egy eltévedt golyó megölte a férjemet.

Nem volt harcos. Nem volt ellenálló. Nem a gyászt akarta szaporítani, hanem az örömöt az életünkben. Szerette a ropogós pitát, a szójátékokat, a közös családi vacsorákat, a hosszú, tengerparti sétákat, és imádta a gyerekeit. Amikor a teste fölé hajoltam, és megütötte orromat a sűrű vér szaga, még nem tudtam, kinek a bűne és a szégyene, ami vele történt. Dzsamal nyállal telt szájjal, mereven bámult a semmibe, mint aki próbál visszaemlékezni arra, ki ő, és hol van. Nem messze tőle egy katona géppisztollyal hadonászva úgy forgott a tengelye körül, mint a kutya, amelyik bele akar harapni a saját farkába.

Fölnéztem az égre. A kékes végtelenben a felhők és a madarak olyanok voltak, mint máskor. Mégis, mintha egy idegen bolygón lettem volna.

Hol volt akkor az isten?!

Dzsamal halála után néhány nappal átléptük a határt, szerencsésen eljutottunk Törökországba. Hónapokat töltöttünk egy menekülttáborban a fiaimmal, akik közben egyre vadabbak lettek. Rosszul tűrték a bezártságot, pedig a létező legjobb táborban laktunk, a kocka alakú karanténok tiszták voltak, mindennap vehettünk friss gyümölcsöt, kimoshattuk a ruháinkat – éltünk.

De a lelkünket közben elveszítettük.

Az én erős, kamasz fiaim, szerették egymást, de azért dúlt köztük a csetepaté. Két fiútestvér, aki között mindössze két év korkülönbség van, mindig összeakaszkodik. A nyers erővel szemben tehetetlen vagyok, nevelésem kudarcának, anyai gyengeségemnek tartok minden pofont, ami elcsattan közöttük. A fiaim zárt világot teremtettek maguk köré, ahová engem már nem engedtek be. Erőszakos viselkedésükkel értésemre adták, hogy nekik más a helyük a világban, mint egy nőnek. Csak az apjuk lett volna képes rendet teremteni közöttük, csak rá hallgattak, neki engedelmeskedtek volna, az én szavaim elszálltak a szélben. Amióta apa nélkül maradtak, forrt bennük a gyűlölet és a bosszú. Láttam a szemükben. Tudtam, hogy együtt készülnek valamire, de nem tudtam megállítani őket. Szükségük lett volna egy erős apára, aki elmagyarázza nekik, hogy ne öljenek és ne ölessék meg magukat, csak azért, hogy a zsarnokság tovább élhessen. De az apjukat megölték.

Egy napon megszöktek. Rövid levelet hagytak hátra, amiben a megértésemet és a bocsánatomat kérték. Harcosok lesznek, bosszúra készülnek. Háborúzni akarnak, mert az erőszakra csak az erőszak a válasz. Szemet szemért, fogat fogért. Ők ebben hisznek.

A fiaim még gyerekek, nem katonák. A kezükbe nem való fegyver.

A fiaimnak az anyjuk és az apjuk mellett volna a helye, nem a háborúban.

A fiaimnak meg kellene ismerniük a békét, ami egykor létezett.

De ki hozza el nekik a békét?

Elveszítettem a férfiakat a családban. Nincs mellettem senki, akivel megoszthatnám a félelmeimet, és már soha többet nem üljük körbe a nagy családi asztalt, úgy, ahogyan régen. Nem leszünk család. A táborban aztán megszületett a kislányom, és két héttel később megkezdődött hosszú menetelésem Európába.

Csak egy biztonságos helyet akartam.

Sikerült átkelnem Kos szigetére, de Görögországban sárba taposott pokrócokon aludtam, szétdobált ruhák, szeméthegyek között gyalogoltam, síneken vergődtem át, úttalan utakon meneteltem egy csapat más szerencsétlennel együtt. Éjszaka rettegtem a sok fiatal férfi között. Eltakartam a testem, beburkoltam a fejem, de így sem mindig sikerült megmenekülnöm a tapogató ujjak, markolászó kezek, mocskos tekintetek elől. Egyetlen nyugodt percem sem volt. A ruhámat sosem vettem le, alig tudtam megmosakodni. Sokszor azt sem tudtam, hol vagyok, hová tartok, mit csinálok. Csak mentem, cipeltem Aishát magammal, mint egy borzalmas, véget nem érő álomban.

Elválaszthatatlanok voltunk, mégis egyedül voltam.

Meg akartam halni. Csakhogy meghalni sem könnyű egy olyan erős nőnek, mint én.

Nem tudom, végül hogyan, miféle végtelen utakon át jutottam el idáig.

Este van. Nincs hová mennem. Már nem bírom Aishát a karomban tartani, nem tudom táplálni sem. Kiszáradtam, találnom kell számára valakit, aki gondoskodik róla, mert én képtelen vagyok rá. Megint kudarcot vallottam az anyaságban. Többé nem hiszek semmiféle családban, nem hiszek istenben. A világ kifordult önmagából, elvette tőlem a férjemet és a fiaimat, csak az idegen emberek jóságában bízhatok. A saját sorsom nem érdekel. De neki joga van élni, akkor is, ha a világ az, ami.

Isten veled, gyermekem. Kérlek, bocsáss meg nekem! Téged szeretlek a legjobban a világon, te vagy az egyetlen, a legdrágább kincsem. Mióta apád meghalt és a fivéreid elmentek, nem is maradt egyebem, csak te. Semmit sem tennék, ami árthat neked, ugye elhiszed? Szeretlek, és soha nem akartalak elárulni. Élni akartam minden áron, de már nem bírok tovább harcolni. El kell válnunk egymástól. Megértesz egyszer, vagy gyűlölni fogsz, nem tudom. Igazad lesz akkor is, ha elítélsz, akkor is, ha felmentesz. De azt tudnod kell, hogy én sosem bocsátok meg magamnak.

Órák, napok, hetek, hónapok – ennyi volt a közös életünk. Majd egyszer, máskor talán találkozunk.

Az utcán egy középkorú nő jött velem szemben. Amikor kezébe nyomtam a gyerekemet, a szívem kiugrott a helyéből és szétrobbant.