Volt ebben nemcsak politikai megfontolás, hanem a nézők természetes vágya is közrejátszott. Igaz, időnként, kicsit erőltetettre sikeredett ez a művi befejezés. Ráadásul voltak olyan szerzők, például Jancsó korai filmjeiben, amikor nem kellett külön „vörös farokban” gondolkodni, mert az egész film, ha úgy tetszik "vörös farok” volt. (Egy cannes-i sajtótájékoztatón jelen lehettem, amikor Jancsó és Hernádi a legkomolyabban arról beszéltek, hogy meg kellene filmesíteni a kommunista kiáltványt.)
Persze jól tudom, tulajdonképpen hasonló gesztusnak tekinthető, amit egyre több amerikai filmben látunk, amikor a hős temetésének a végén a díszőrség katonái leveszik a koporsóról az amerikai lobogót és gondosan, bizonyos technika szerint, összehajtják a zászlót és átadják az özvegynek vagy más hozzátartozónak.
Természetesen biztosan tudom, hogy erre a hajtogatásra senki nem ad utasítást „felülről”, sem a producereknek, sem a rendezőknek. Ha úgy tetszik: spontán gesztus ez, ami egyre erősebben magán viseli a szokás jeleit. Miközben kétségtelen érezni mögötte a nemzeti összetartozás fontos jelképi értékét.
Ma már egy kicsit szokványos ez a megoldás, különösen, hogy az amerikai nézők is a „boldog véget” várják a filmektől és hát a temetés mégse lehet annyira boldogságos.
