Egyre nagyobb keresletük mutatkozik. Őket, klasszikus elődeikkel szemben, ma szóvivőknek nevezzük (esetleg kommunikációs igazgatóknak). Ezek az emberek azonban lényegileg különböznek jeles elődeiktől, mint Aristoteles, vagy Cicero, nekik ugyanis szigorúan tilos volt a valótlanságok állítása, a mellébeszélés, a félrevezetés, a csúsztatás, vagy ahogyan az egyszerű és hétköznapi, mai magyar nyelv találóan fejezi ki: a hazudozás.
Némelyek mégis megfelelnek ennek az ókori követelménynek, ők azonban jobbára szakmai szervezetek, testületek, vagy vállalatok szóvivői. Bár itt is vannak kivételek. Egyre több politikai szóvivő fontoskodik a képernyőkön.Van már szóvivője pártnak, frakciónak, kormánynak, önkormányzatnak, polgármesternek, a jó ég tudja még kinek. A politikai szóvitel újabban úgy megsokszorozódott, mintha terjedése valami szóvivői, vagy politikai verbál mánia, verbalisztikus epidémia lenne. Azaz: szófosás.
Mindig csodálkoztam a szóvivői mesterség bravúrjain. Főleg persze azok lelki indítékán. Azokon ugyanis, amelyek intellektuálisan, sőt kulturálisan megengedik azokat a kijelentéseket, amelyek a szóvivő száját olykor elhagyják. Próbáltam ilyenkor a tévé képernyőkön megkeresni a szóvivők tekintetét, hátha találok bennük kiolvasni valót. Legtöbbször nem találtam. Főleg azért, mert nem volt benne. Tekintetük üres volt, mint ahogy a mondanivalójuk is, ami általában nélkülözte az igazságot. Más szóvivő pedig úgy vitte a szót, mintha szégyellené azt, amit éppen visz. Fejét lesunyta, tekintetét maga elé meresztette, óvakodván attól, hogy abba bárki belepillanthasson és megláthasson benne valamit. Az ilyen szóvivő még talán őrizhet a lelkében nyomokat azokból az atyai tanácsokból, amik a gyerekembert az igazmondás ösvényére irányították hajdanán. Vagy emlékezhet azokra az anyai intelmekre, amelyek a hazugság rútságaira figyelmeztették a kiskamaszt.