A nagy találkozás, Barack és Fidel kézfogása idén nem jött létre, ezt sem az amerikai elnök, sem a legendás kubai vezető nem szorgalmazta. Obama eleve nagy kockázatot vállalt – választási évben - a vizittel, hiszen a Castro-ellenes kubai-amerikai közösség szavazatain sok minden áll vagy bukik Floridában. Az emigránsok márpedig mindig azt mondogatták, csak Fidel halála után lehet szó nyitásról Havanna felé. Másfelől, a már megrokkant Comandante, aki 2008-ban üdvözölte Obama megválasztását, korántsem volt lelkes híve a kapcsolatok helyreállításának, már csak azért sem, mert nem járt együtt a több mint fél évszázados amerikai kereskedelmi embargó feloldásával. Kubában hírek szerint ma a háttérbe húzódott egykori főparancsnokra tekintenek azok a keményvonalasok, akik gyanakodva figyelik a kapcsolatok felélesztését az Egyesült Államokkal. Obama elutazását követően Fidel, aki már régóta nem mond maratoni beszédeket, szokása szerint levélben nyilatkozott meg. Méltatta ugyan az amerikai elnök jószándékát, intelligenciáját, de felemlegette, hogy Obama „mézes-mázos” szavai ellenére a kubaiak nem felejtik el a hat évtizede tartó, könyörtelen blokádot, a Disznó-öböli inváziót, s más sérelmeket.
Többször is halálhírét keltették Fidel Castrónak, a kubai vezető azonban átvészelte a súlyos betegséget. Ha nagyon gyenge is, hajlott hátú, megőszült pátriárka (sajátos módon nem mutatkozik már másképp, mint tréningruhában) – ám színfalak mögötti szerepéről, mai befolyásáról valójában keveset tudni. Fidel 2015-ben kezet fogott Ferenc pápával, de jobbára, nagyritkán, csak latin-amerikai baloldali vezetők találkozhattak vele személyesen. Idén, az Obama-látogatást követően azonban kétszer is megjelent a nyilvánosság előtt: egy venezuelai delegációval elment egy iskolába, amely öccse, Raúl elhunyt feleségének, Vilma Espínnek a nevét viseli. S ami még nagyobb szenzáció volt, Fidel - 1997 óta először – újra felszólalt a Kubai Kommunista Párt kongresszusán, méghozzá éppen április 19-én, a Disznó-öbölbeli amerikai invázió évfordulóján. Az egykori Líder Máximo itt is ugyanazt az üzenetet hangsúlyozta: Kuba nem adja meg magát, a rendszer eszméi fennmaradnak. A pártkongresszus a várt generációváltás helyett a keményvonalas, „történelmi” kubai vezetés utolsó kísérlete volt a múlt konzerválására, de a hétköznapi realitások egészen mást mutatnak: Kubában a megindult változásokat már aligha lehet visszafordítani.
Fidel a pártkongresszuson azt mondta, sosem gondolta, hogy megéri a 90. évét, s ideje lassacskán lejár. „Ez az utolsó alkalom, amikor megszólalok ezen a fórumon” – tette hozzá. Öccse, Raúl idén júniusban töltötte be a 85. évét. A Castro-korszaknak az utolsó fejezetét írják.
Az idősebbik Castro-fivér történelmi szerepét ellentmondásosan ítélik meg, de kétségkívül a XX. század kiemelkedő személyiségei között tartják számon. Karizmatikus vezető, forradalmár, magával ragadó szónok, aki másfelől kíméletlenül leszámolt vetélytársaival, ellenfeleivel, a másként gondolkodókkal. Vezetésével a karib-tengeri szigetország, amely sokáig az amerikai maffia kedvenc szórakozóhelyeként szolgált, tényleges súlyánál jóval nagyobb szerepet játszott a nemzetközi porondon. A hidegháború veszélyes játékterévé vált a hatvanas években, iránytűként tekintett Havannára a latin-amerikai baloldal. A Castro-rendszerben mindenki számára hozzáférhetővé vált az oktatás, kiváló az egészségügyi ellátás, de a gazdaság lepusztult, a fejlődés megrekedt. Fidel magánéletét szigorúan őrizték, soha nem nősült újra, házasságából egy fia, élettársaitól egy lánya, és öt fia született.
Nemrégiben állították helyre a házat Biránban, ahol Fidel – egy gazdag galíciai, Spanyolországból bevándorolt farmer fiaként – házasságon kívül 1926-ban megszületett. Csak hat éves korában keresztelték meg, apja a jezsuitákhoz küldte tanulni, előbb Santiago de Cubába, majd Havannába, a Belén-kollégiumba. A tanulás mellett a sportokban is jeleskedett. Jogot végzett a Havannai Egyetemen, s már akkor bekerült az újságokba egy beszéde, amelyben Ramón Grau elnököt ostorozta a korrupció és az erőszak miatt. Részt vett a diákmegmozdulásokban. Évfolyamtársa, egy gazdag kubai család lánya, Mirta Díaz Balart lett a felesége, három hónapra New Yorkba utaztak nászútra. Belépett a baloldali populista Kubai Néppártba. (Öccse, Raúl volt a radikálisabb, ő a Kubai Kommunista Párt ifjúsági szervezetének lett a tagja).
A kubai forradalom vezetője FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE
Néppárti színekben képviselői helyért indult volna 1952-ben, csakhogy időközben Fulgencio Batista tábornok katonai puccsal magához ragadta a hatalmat, elhalasztotta a választásokat, s a baloldali ellenzék üldözésébe kezdett. Castro a Batista-rezsim megdöntésére szervezte első felkelését Oriente tartományban, 165 embert toborzott egy reménytelen akcióra, a jól felfegyverzett katonai bázis, a Moncada-laktanya elfoglalására. A lázadás elbukott, Castrót 122 társával együtt bíróság elé állították Santiago de Cubában. Fidel saját védelmét látta el, ott mondta el híres beszédét: „A történelem fel fog menteni.” Castrót 15 évre ítélték, de amnesztiával két év múlva szabadult.
Amikor újabb letartóztatási hullám indult, a Castro-fivérek Mexikóba utaztak, ott találkoztak össze a fiatal argentin orvossal, Ernesto „Che” Guevarával, s ott kezdték szőni a terveket az Amerika-barát kubai kormányzat megdöntésére. Mexikóból indultak egy lerobbant jacht, a Granma (Nagymama) nevű hajó fedélzetén, 81-en Kuba partjai felé. A partraszállás rosszul sikerült, súlyos veszteségeket szenvedtek, de az életben maradt 19 ember elindította gerillaháború mégiscsak győzedelmeskedett. A „szakállasok” 1959. január 1-én bevonultak Havannába, Batista még szilveszter éjszakáján elmenekült.
Noha Washington elismerte az új kubai vezetést, a kapcsolatok gyors ütemben romlottak. 1959 áprilisában Fidel Castro még tárgyalt Richard Nixon alelnökkel Washingtonban, de az amerikai kormányzatot aggasztották a kubai tervek, az agrárreform, s különösképpen az amerikai tulajdon kisajátítása. Az Egyesült Államok fokozatosan kereskedelmi embargót vezetett be a szigetország ellen. 1960. október 19-én leállították a Kubába irányuló amerikai exportot, s 1961. január 3-án Washington megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Havannával. Kuba a szovjet olajszállításokra kezdett támaszkodni. Még Dwight Eisenhower elnök hagyta jóvá a CIA segítségével szervezett Disznó-öbölbeli partraszállást, de már John F. Kennedy hivatali idejében, 1961 áprilisában zajlott az akció. A kubai emigránsok támadása kudarcot vallott. Ezt követően – több mint két évvel a hatalomátvétel után – deklarálta Castro, hogy Kuba megvédi „szocialista forradalmát”.
Az 1962-es kubai rakétaválság idején került a világ talán legközelebb egy pusztító atomháborúhoz. Egy U-2-es amerikai felderítőgép készített felvételt arról, hogy szovjet rakétabázis építését kezdték el Kubában, alig 90 mérföldre Floridától. JFK október 22-én riadóztatta a világot, Kubát haditengerészeti blokád alá vonták. Idegtépő napok után jött létre a háttéralku, Moszkva visszavonta a szigetre telepített rakétákat, cserében Washington amerikai ballisztikus rakétákat vont ki Törökországból.
Jimmy Carter elnöksége idején kissé enyhült az amerikai-kubai szembenállás, érdekképviseleti irodákat nyitottak a két országban, ám 1980-ban újabb mélypont következett. A kubai Marielből csónakosok áradata indult, mintegy 125 ezer kubai kért menekültstátuszt az Egyesült Államokban. Ronald Reagan tovább szigorította az embargót, utazási korlátozásokat vezetett be. A Szovjetunió összeomlása nyomán Kuba gazdasága is bedőlt, az egyoldalú cukortermelésre berendezkedett államnak újra kellett építenie kapcsolatrendszerét, s megint a túlélés volt a tét. Bill Clinton második hivatali idejében enyhített az utazási korlátozásokon, de a kapcsolatok normalizálása nem jött szóba, bár Castro és Clinton 2000-ben az ENSZ millenniumi csúcstalálkozóján kezet rázott egymással. 2002-ben Carter volt amerikai elnök látogatást tett Havannában, míg George W. Bush hivatali idejében ismét befagytak a kapcsolatok.
Barack Obama 2009-től kis lépésekkel enyhített a korlátozásokon. 2013 decemberében, Nelson Mandela temetésén kezet fogott Raúl Castróval, s végül a Vatikán közvetítésével tették meg a nagy lépést: 2014. december 17-én bejelentették, hogy rendezik a kapcsolatokat. 2015. július 20-án helyreállították a diplomáciai viszonyt, augusztusban John Kerry külügyminiszter jelenlétében húzták fel újra az amerikai zászlót a havannai amerikai nagykövetség előtt, a Malecón tengerparti sétányon. Idén az Obama-házaspárt sztárként fogadták a kubaiak Havanna utcáin. (Igaz, Kuba fő elvárása – az embargó feloldása – az amerikai kongresszus hozzájárulásától függ, s az is valószínűtlen, hogy belátható időn belül Washington feladná Kuba területébe beékelődő bázisát, Guantánamót.)
A diplomáciai fordulat már a legendás kubai vezető, Fidel Castro közreműködése nélkül zajlott. Fidel 2006-ban súlyos hasműtéten esett át, előbb ideiglenesen, majd 2008-ban végleg lemondott minden posztjáról öccse, az addigi védelmi miniszter javára. Míg Fidel nem akart hallani sem politikai, sem gazdasági nyitásról, Raúl elnökként pragmatikusabban állt a dolgokhoz, tudomásul vette, hogy elkerülhetetlenek a változások. Így beindult egy bátortalan reformfolyamat, noha az ötmillió munkaképes kubainak még mindig kevesebb, mint negyede dolgozik a magánszektorban. A kapcsolatok helyreállítása óta megugrott az amerikai turisták száma, s több mint 150 ezer kubai-amerikai látogatott az anyaországba, hogy lássanak még valamit az 1950-es években megrekedt, omladozó, régi Havannából. A turisták már használhatják hitelkártyáikat a szigetországban, s rövidesen megindulnak a közvetlen légi járatok is. A kubaiak számára engedélyezték a mobiltelefont, az internet-hozzáférést.
A politikai nyitás azonban még várat magára, az egypártrendszerből egyelőre nem enged a havannai vezetés sem. Raúl Castro Obamával tartott sajtóértekezletén cáfolta, hogy lennének politikai foglyok, emberi jogi aktivisták azonban tavaly és idén is több száz őrizetbe vételről, emberi jogsértésről számoltak be. A kubai elnök azt ígéri, 2018-ban leköszön az elnökségről, s átadja a stafétabotot az új generációnak. Nagy kérdés, onnantól merre vezet Kuba útja.
