A héten ismét bebizonyosodott, hogy még mindig sújt bennünket a magyar átok. Mi mással lenne magyarázható, hogy egy világbajnok párbajtőrvívó nagy előnyről elveszít egy szinte megnyert meccset. Ami egyébként történetesen az olimpiai aranyéremért megy. Imre Géza 13-9-re és 14-10-re is vezetett, az utóbbi után egyetlen tus kellett volna a győzelemhez, és ebben a szakágban van együttes találat is. Nem jött össze. Persze az ezüst is szépen csillog, s Imre Géza ettől függetlenül kitűnő sportoló, nagyszerű ember, satöbbi, satöbbi. De azért ami történt, sokáig fog fájni. Neki is, nekünk is.
Még nem tartunk ott - ellenkező előjellel -, mint a németek. Hiszen a kiváló angol játékostól, Gary Linekertől tudjuk, a futball olyan játék, amit 22-en játszanak 90 percen át, és a végén mindig a németek nyernek. Vagyis azért a sportban nem mindig a magyarok veszítenek. De amikor kikapnak, akkor az olyan, mintha valóban átok ülne rajtunk. Erről a kézilabdások sokat tudnának mesélni. A nők, akik 2000-ben, az olimpia, 2003-ban pedig a világbajnokság döntőjében jelentős előnyről veszítettek. Vagy a Veszprém játékosai, akik a Bajnokok Ligája idei döntőjében képtelenek voltak megőrizni kilenc gólos előnyüket. És még sorolhatnánk a példákat hosszasan.
Mindez természetesen nem keverendő össze a magyarok átkával. Abból csak egy van, igaz, elég hatásos. Egy remek edzőtől, Guttmann Bélától származik. Miután ugyanis irányításával a Benfica labdarúgó csapata kétszer egymás után - 1961-ben, majd '62-ben - megnyerte a BEK-et, fizetésemelést kért. A klubvezetők viszont nem tartották jogosnak az igényét. Erre Guttmann távozott, de előtte még elmondott egy mondatot. Így hangzott: „Száz évig nem nyertek semmit”. Azóta a Benfica hét nemzetközi kupadöntőt vesztett el, a két legutóbbit 2013-ban, illetve 2014-ben az Európa Ligában.
S még azt sem állítjuk, hogy a magyarokat megátkozták. Akkor sem, ha a különböző sportágak meglepő eredményei - általában - nem kellemesek. És akkor sem, ha azt kell tapasztalnunk, a magyar átok nem kizárólag a sportban érvényesül, hanem az élet mindenféle területén. Így a politikában is az - legalábbis - a látszat, hogy meg vagyunk átkozva. Erre aztán csak az utóbbi időből is rengeteg példa adódik.
Mi mással lehetne magyarázni - csak úgy találomra kiválasztva - a kedves vezető ellenség-fóbiáját. Vagyis azt, hogy napjait állandó harcban kell élnie, s mindig kell találnia valakit - vagy valamit -, aki-ami ellen küzdhet. Előbb a kommunistákat találta legyőzendőknek, aztán a liberálisokat. Közben jól jött neki Gyurcsány, akit hosszú ideig lehetett a fő gonosznak minősíteni, de legnagyobb fájdalmára az egykori miniszterelnök már kiírta magát a nagy ellenségek listájáról. Helyette jöttek a bevándorlók, a migránsok, akikben az a jó, hogy jobbára arctalanok, viszont tömeget képeznek, tehát sokáig lehet harcolni ellenük.
A magyarokat sújtó átok ellen persze Orbán Viktornak nem magányosan kell küzdenie. Fegyvertársai és -hordozói mindig mellette állnak, hiszen tisztában vannak vele, hogy egyedül még egy ilyen kiváló ember sem tudhat megbirkózni a problémákkal. Kovács Zoltán szóvivő legutóbb éppen azzal érvelt, hogy erősödik a bevándorlási nyomás, ami biztonsági kockázatot (is) jelent. Hiába tehát a kerítés, a fokozott határvédelem, ennél több kell. A több pedig az október 2-i népszavazás, amellyel megüzenhetjük Brüsszelnek, hogy csak a magyarok védik meg Európát. Egyébként Brüsszeltől is.
Ám sok más miatt is elátkozottak a magyarok. Nem lehet egyéb oka például a korrupció terjedésének sem. A Fidesz mindig okosan érvelő frakcióvezetője szerint ugyan ezen a gondon már végérvényesen úrrá lettünk, ám a valóság mást mutat. Hat az átok, vagy a korrupciónak nem szóltak, hogy elég volt már belőle, ki tudja, mindenesetre folyton újabb és újabb esetek kerülnek napvilágra. Hol Rogán Antal - immár miniszter - kétes ügyei miatt keletkezik az a gyanú, hogy nincs minden rendben, hol az uniós pályázatok kapcsán merül fel ugyanez. Ilyenekből egy is sok lenne, de lassan már egymásba érnek. És ilyenkor látszik, hogy az ügyészség is meg van átkozva, mert még vizsgálódni is alig képes a hatalom köreit érintő ügyekben. Nyilván túl vannak terhelve, hiszen hiába telt el már hat év is az emútnyóc óta, még mindig az akkori események kapcsán születettet feljelentésekkel igyekeznek megbirkózni.
És akkor még nem említettük, hogy nekik éppúgy sok bírálat és ellenséges hang közepette kell dolgozniuk, mint a rendszer megannyi intézményének. Nyilvánvalóan valamennyiüket átok sújtja. A legkirívóbb szegény köztévé esete. Ők valóban éjt nappallá téve közvetítik az olimpiát, de ahelyett, hogy ezért dicséreteket kapnának, folyamatosan bírálatokkal kell megküzdeniük. Hogy némely kommentátoruknak fogalma sincs arról a sportágról, amit közvetít (ld. Újvári Máté esetei a cselgánccsal), ráadásul a szünetekben direkt kormányzati propagandát folytatnak. Részint az egyperces hírekkel, részint a "társadalmi célúnak" nevezett politikai hirdetésekkel. A nagy nézettségű olimpiai versenyek jó terepet kínálnának a népszavazási kampánynak, az már más kérdés, hogy a sportesemények nézőit valóban lehet-e ilyesmivel hülyíteni.
Vagyis kétségtelen, hogy létezik magyar átok, de az is biztos, hogy a sportolókat még mindig kevésbé sújtja, mint az országot.
