Egy gazdag fiatal lány, egy lovag lánya, módos, tehetős lovagé, akinek palotája állt Assisi közepén, 1211. március 18-án megszökött a palotából, kopaszra nyírta a fejét és beállt Szent Ferenc követői közé, akik a hatalomvágytól és vagyonhajszolástól szerintük megvert középkori világból egyetlen irányba találtak kiutat: a teljes szegénység felé.
„A maga idejében ifjak tűntek fel Klára életében. Nem is csoda, hiszen Klára egész lénye megnyerően bájos volt, jóságot és kedvességet sugárzott. A rokonság biztosra vette, hogy a szokásos pályát fogja befutni: egy fényes házassággal tovább gyarapítja a család vagyonát, és öregbíteni fogja hírnevüket is. Klára azonban nem hajlott arra, hogy mások kedvéért fogadjon el megszokott formákat, s attól még inkább idegenkedett, hogy megfontolás nélkül alávesse magát a nemzetségfő, Monaldo nagybácsi terveinek” – írja a Katolikus lexikon. A lázadás természetesen nem volt könnyű, Assisi Szent Klárának még annál is nehezebb utat kellett végigfutnia, mint ami mesterének, Ferencnek jutott, hogy elérje a szabadságnak a korban elérhető maximumát. ,,Ó, boldog Szegénység! – írja a lázadó lány. – Örök gazdagságot rejt magában azok számára, akik szeretettel ölelik magukhoz! Ó, szent Szegénység! Isten a mennyek országát ígéri és a boldog élet koszorúját adja annak, aki birtokolja a szegénységet és törekszik utána.'' Klára tettének híre robbant Európában. Nemcsak Itáliában, hanem például Hollandiában is, ott a begina-mozgalom révén nők ezrei szabadultak ki a rájuk erőltetett élet kényszerpályából. Szent Klára azzal a tudattal halt meg 1253. augusztus 11-én, hogy sikerült áttörnie a női elnyomatás falát.
A magyar szentek közül talán a legszerethetőbb, de mostanra életforradalma lényegét tekintve teljesen meghamisított Szent Erzsébet futja ezt az utat. Miután férje, egy német tartomány grófja, akit egyébként mély szerelemmel szeretett, a kor erkölcsi kényszerének hatására elindult egy kereszteshadjáratra, majd rövidesen meghalt, Erzsébet megpróbált Thüringiában a saját feje szerint uralkodni. Éhínség pusztított, Erzsébet megnyittatta a magtárakat, ingyen kenyeret osztott, igazi embermentő, nagyszerű vezető vált belőle. Hiába. Rá akarták kényszeríteni, hogy uralkodjon úgy, ahogy egy nőnek uralkodnia kell, vagyis sehogy. Maga császár kerített gazdag vőlegényt az akkor húszéves Erzsébetnek. Jólét garantálva, nem kellett mást tennie, csak illedelmesen mosolyogni. Erre megszökött. Magával vitte a gyerekeit is, és ettől kezdve fonásból tartotta fönn magát. A feje tetejére állhatott az egész feudális világ, ő ebbe a cirkuszba vissza nem ment, még királynőnek sem. Szegény lett és fiatalon meg is halt, de évszázadok óta rajonganak érte, példaképüknek, védőszentjüknek tekintik a sorsuk börtönébe zárt nők.
Az egyenjogúsághoz vezető út a kezdeti önpusztító női forradalmaktól, Szent Klára és Szent Erzsébet lázadásaitól még a polgári Angliában is csak az Emmeline Pankhurst vezette feminista mozgalom keserves küzdelmein át jutott el a közéleti térig. A világhírű írónő, Virginia Woolfnak néhány évtizeddel később már nem kellett börtönnel szembenéznie, ha a női jogokról beszélt, de keserű iróniája pontosan érzékelteti, milyen helyzetben küzdött a minden embert születése pillanatától (elvben) megillető jogért és méltóságért.
Benazír Bhutto, a meggyilkolt pakisztáni miniszterelnöknő mondta a pekingi nőkonferencián, hogy a legtöbb férfi, amikor a női jogokról hall, valamilyen pikáns dologra asszociál, holott valójában csak a tiszta ivóvízhez való jogról van szó, a gyerek iskoláztatásához való jogról vagy az „egyenlő munkáért egyenlő bért” jogáról. Ma talán hozzátennénk mindehhez, hogy ennél többre van szükségünk, az élet minden területén, legyen az oktatásügy, egészségügy, bérezés vagy az otthoni élet: az egyenlő teherviselésre és az egyenlő esélyek kialakítására kell törekedni.
Igen, nekünk, mindannyiunknak van erre szükségünk: a szabad és egyenjogú világra. Mindenki, akit igazságtalan sérelem vagy hátrány ér, legyen muszlim menekült vagy hazai roma, negatív konnotációban emlegetett vallási kisebbség tagja, vagy egyszerűen csak lehetőségeiben korlátozott nő: a szövetségesünk, mert valamilyen szempontból mindannyian kisebbségiek vagyunk. Régi tapasztalat, hogy amikor az ember megpróbálja lebontani a függelmi társadalom őt szorító falát és megpróbál egy lépést tenni az egyenjogúság világa felé, akkor két dolgot kell tudomásul vennie. Az első: egyedül gyöngék vagyunk, szövetségest kell keresnünk. A második törvény pedig úgy hangzik: magunk vagyunk önmagunk leghatásosabb szövetségesei, a felfedezett és aktivizált jobbik énünk. Ebben a kérdéskörben ez például annyit jelent, hogy ne tekintsük természetesnek, miszerint a nők dolga a szülés, az öregek gondozása és a háztartás vezetése, ellentétben a férfiakkal, akiknek a karrier és a jövedelemtermelés a dolguk.
Lehet, ez a vélemény nagyon liberálisnak hangzik, és ma ez nem trendi, sőt kifejezetten régies; igen, az. Nagyon régóta tartja magát. Talán azóta, hogy egy Ferenc nevű vándortanító Assisiben azt a Klára nevű női forradalmárt, a szegénységet és önállóságot választó lányt úrnőjének szólította.
