A pápa történelmi tettei

Nem könnyű megjósolni azt, hogy egy egyházfőt milyen jelzővel illetik évtizedekkel, vagy akár pontifikátusa után. XII. Piuszról például pápasága idején még senki sem gondolta volna, hogy az utókor azt firtatja majd vele kapcsolatban, vajon minden tőle telhetőt megtett-e a második világháború idején a zsidók védelméért? Ferenc pápára az utókor akár a kirekesztettek védelmezőjeként, de akár olyan egyházfőként is emlékezhet, aki mindent elkövetett a keresztény-zsidó párbeszéd elmélyítéséért.

A hatvanas évek elejére kifejezetten feszültté vált a zsidók és a katolikus egyház viszonya, ezen a helyzeten próbált javítani a II. vatikáni zsinat Nostra aetate nyilatkozata, amely egyértelműen elítélte az antiszemitizmust, és szorgalmazta a vallások közötti dialógust, elismerte továbbá keresztény hit zsidó vallási gyökereit. Ezért is hangzott el e mondat oly sokszor Ferenc pápától: „Közös gyökereink révén egy keresztény nem lehet antiszemita”. A dokumentum közzététele után indulhatott el valódi és mélyreható párbeszéd a zsidók és a keresztények között.

Az utóbbi bő ötven évben ezen kívül is számos kísérlet történt a két egyház kapcsolatának rendezésére. Mérföldkőnek számított VI. Pál 1964. januári szentföldi látogatása. Ez nemcsak fontos gesztussal ért fel, hanem jelzés is volt arra: a katolikus egyház visszatér a jeruzsálemi gyökerekhez. Ne feledjük, a pápák hosszú századokon át még csak el sem hagyták a Vatikánt. II. János Pál is gesztusok sorát tette. A megválasztását követő évben, 1979-ben az egyházfők közül elsőként ellátogatott Auschwitzba, 2000-ben pedig ő is elment Szentföldre, találkozott két főrabbival, felkereste a Jad Vasem holokauszt emlékhelyet és imádkozott a Siratófalnál. Igen kedvező visszhangra talált, hogy szintén 2000-ben bocsánatot kért az Úrtól és az érintett személyektől a katolikus egyház összes bűnéért, köztük az egyház zsidóellenes cselekedeteiért. XVI. Benedek, folytatva a hagyományokat, 2009 májusában utazott Szentföldre. Elődjéhez hasonlóan szintén ellátogatott a Jad Vasem emlékhelyhez. Nem talált kizárólag pozitív visszhangra 2006. májusi auschwitzi látogatása, egyesek ugyanis azt vetették a szemére, hogy beszédében nem domborította ki kellőképpen a németek rémtetteit.

Mindezek fontos események voltak ugyan a egyháztörténetben, Ferenc pápa azonban nem kizárólag ilyen gesztusokkal próbál közeledni a zsidó egyházhoz. Pontifikátusa egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor júliusban, csendben ment át Auschwitzban, a haláltábor kapuján, majd egyedül, félrevonulva imádkozott. Ez a gesztusa is igazolta azt, mennyire fontosnak tartja a katolikus és a zsidó egyház kapcsolatának javítását. „Ha az ember ott van, s csendben imádkozik, az olyan, mintha kiabálna az Úrnak az ott látottak kapcsán” – közölte Michael Schudrich, lengyel főrabbi.

A pápa auschwitzi látogatásán éppolyan meghatottnak tűnt, mint 2014 májusában, amikor a terror és a holokauszt borzalmaira emlékezett Jeruzsálemben, illetve a Jad Vasemben. Akkor az „Emlékezés csarnokában” a pápa magasabbra lobbantotta az örökmécses lángját, majd két, Izraelben tanuló keresztény diákkal megkoszorúzta a haláltáborokból elhozott hamvak fölé emelt jelképes sírt. Megrendítő beszéde nagy visszhangot keltett a világban, s egyes passzusait ma is sokat idézik. Kivált e két mondatát: „Add meg Urunk a kegyelmet, hogy szégyenkezzünk amiatt, amit mint emberek képesek voltunk megtenni, szégyenkezzünk emiatt a féktelen bálványimádás miatt, azért, mert megvetettük és elpusztítottuk testünket, amelyet te sárból gyúrtál, amelyet te az élet leheletével töltöttél el. Soha többé, Urunk, soha többé!”

Akkori szentföldi látogatásának más fontos mozzanatai is voltak. Szintén történelmi lépésként koszorút helyezett el Herzl Tivadar, a cionizmus atyja sírjánál, ezzel belopta magát vendéglátói szívébe. Amikor ugyanis Herzl 1904-ben X. Piuszt arra kérte, támogassa a zsidó állam megteremtését, a pápa megtagadta ezt, arra hivatkozva, hogy a zsidók „nem ismerték el Istenünket”.

Ferenc nem csak azt tartja fontosnak, hogy más vallási vezetőkkel jó viszonyt alakítson ki, pápasága középpontjában az ember áll. Az elesettek, a társadalom kirekesztettjei, illetve azok, akik lelki támogatásra szorulnak. S közéjük tartoznak azok a zsidók is, akik átélték a holokausztot, s egész életüket végigkísérik a borzalom időszaka.

Alapelve az: baráti viszony kialakításával kell erősíteni a vallások közötti párbeszédet. Ő maga élen jár ebben, egyik legjobb barátja ugyanis Abraham Skorka Buenos Aires-i rabbi, akivel 2010-ben közös könyvet jelentettek meg „A menny és a föld” címmel.

Hogy mennyire szívén viseli a két egyház viszonyának javítását, az is jelzi: rögtön megválasztása után levelet írt az izraeli főrabbinak, amelyben egy megújult, a II. vatikáni reformzsinat szellemiségének megfelelő együttműködést ajánlott. Szinte nem telik el hónap anélkül a Vatikánban, hogy ne érkezne a pápához vendégségbe egy zsidó vezető vagy szervezet képviselője.

Mindezek egyértelművé teszik számunkra, hogy az átélés, emberség és a kompromisszumkeresés jellemezte már pápasága alatt, illetve előtt is a zsidókhoz fűződő viszonyát. Egyértelműen az ökumenizmus embere, aki e tekintetben is sok meglepetést tartogathat hívők és nem hívők számára egyaránt.