Negyedmillió szakmunkás hiányzik a munkaerőpiacról, egyik megoldásként Somfai Péter (Népszava 06.30.) azt javasolta, hogy csábítsuk haza az Angliába migrált magyar varrónőket. A rendszerváltás idején szinte nem volt olyan település, ahol ne varrtak volna ruhát, vagy ne készítettek volna cipőt. 1990 és 2000 között a textil- és bőripar ütésállónak bizonyult, mert mintegy 125 ezer asszonyt foglalkoztatott, ami 2000-ben a feldolgozóipar alkalmazotti létszámának egy hatodát (16,5%) adta. 2015-re a létszám mintegy kilencvenezerrel, harminchatezerre csökkent, ami a feldolgozóipari létszám kevesebb, mint 6 %-a. Ha figyelembe vesszük a tsz-melléküzemágak megszűnését is, akkor legalább 130-140 ezer textil- és bőripari dolgozó „tűnt el” a munkaerőpiacról.
Ez - családtagokkal együtt - 600 ezer ember élethelyzetét rontotta. Az ágazat 2000–2002 környékén számos gazdaságpolitikai „tőrdöfést” kapott: a legális és az illegális kínai import mellett rontotta a helyzetét az árfolyam-erősítő politika is, a forint az euróval szemben reálértéken 23%-kal erősödött, miközben a minimálbéreket 25 ezer forintról 50 ezer forintra. Ebben a helyzetben a cégek számára két út kínálkozott: az azonnali bezárás, vagy az előre menekülés a termelés növelésével. Egyik sem volt igazán járható, az ágazat elsorvadt, mára pedig égető munkaerő hiánnyal küzdenek a még talpon maradt vállalkozások is.
