Lázár Ervin;

2016-08-19 09:07:00

„Nemzetragasztó” ember volt

A közelmúltban Sárszentlőrincre vitt az utunk, mert ott rendezték meg a Petőfi-emlékhelyek harmincadik nemzetközi találkozóját. Az egykori, lőrinci lutheránus iskola jó hírén felbuzdulva Petrovics papa a kilencéves kisfiát 1831-ben ebbe a színmagyar faluba hozta taníttatni. Borjádon született a magyar irodalom egyik legragyogóbb gyöngyszeme, A négyökrös szekér. Mi azonban nem négyökrös szekéren, hanem modern négykerekűn döcögtünk Simontornyán át Lőrinc felé. Lassan haladtunk, mert az odavezető országút keskeny, töredezett, itt-ott hiányos is. Utunk Felsőrácegresen keresztül vitt, valahol itt rakta oda Illyés Gyula és Lázár Ervin bölcsője köré a sors mindazt történelemből és magyarságból, amiből egész életükön át "táplálkoztak". Lázár 2016. május 5-én lett volna nyolcvan esztendős, és december 22-én lesz kerek tíz éve, hogy elment.

A kocsiablakból pásztáztam a tájat, hogy van-e még nyoma a Puszták népében megírt teknő alakú völgy cédrusokkal övezett gazdatiszti rezidenciájának? A parádés urasági ököristállónak, s a rokkant óljaikkal, meg kócos „favágittóival” reménytelenül díszelgő cselédházaknak. De sajnos igaza volt Illyésnek, már 1960 tavaszán sem talált mindezekből szinte semmit: „A puszta régi épületeivel egyetemben lerombolták természetesen, alapzata utolsó téglájának kikaparásáig, az én szülőházamat is. Le azt, ahová nagyapám fiatalasszonynak hozta nagyanyámat, ahol anyám született; le a bognárműhelyt; s azt is, ahol apám görbítette a patkót s javította az akkor még hatalmas terjedelmű cséplőgépeket. A törmelékek közt csak egy malomkő-asztal áll épen, egy már csak eszmében élő udvar közepén… Eszem ágában sincs sajnálni azoknak a nyomorúságos falaknak az eltűnését. Őszintén örülök a buta anyag átalakulásának. Jólesik tudnom, hogy szülőházam téglái félkilométerre ide egészséges házak alapfalaiban sorakoznak, s külön jólesik, hogy nem tudom, melyikben is vannak. S azt gondolom, valamiképp így kell az elemeire szétszedett múltból nekem is építkeznem…”

A mesék "csodája"

De az elemeire szétszedett múltból halála előtt a Jelenkorban Lázár Ervin is hasonló szellemben emlékezett: „Ez az Alsó-Rácegrespuszta, ahol én laktam, az már a testi valóságában nem létezik, mert lebontották, részben magától összedőlt, puszta, gazos hely manapság. De bennem éppoly elevenen él, mint gyerekkoromban… a fák, de legfőképpen az a közösség, amelyben felnőttem, ami természetesen nincsen… Az a közösség, amelyben megtanultam a nyelvet, a viselkedési formát, az bizalomra épülő közösség volt.”

Igen, az az alig száz évvel előttünk meglévő világ, amibe Illyés és Lázár is beleszületett, még magában hordozta az ősök egészséges közösségét, hitét, hagyományait. A Somló lábánál felcseperedő írótárs, Nagy László pedig ekképp fogalmaz: „Átkozott és babonás, konzervált ősi szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és babonák közt, a bájolók parancsoló ritmusában...”

Az az „átkozott és babonás” régi, archaikus világ különösen a meséknek tulajdonított évszázadokon keresztül óriási jelentőséget. S annak, hogy a meséket az emberek megbecsülték, apáról fiúra tovább örökítették, igen komoly oka volt. A jeles meseterapeuta, Boldizsár Ildikó szerint „a mesék a hagyomány által megszentelt tudás hordozói, s nemcsak vigaszt és bátorítást adnak, hanem arra is képesek, hogy bizonyos lelki és fizikai fájdalmakat enyhítsenek… Az archaikus kultúrában a mese jelen volt azokban a rítusokban, amelyek azt ünnepelték, hogy az ember átlép életének egyik szakaszából a másikba… A zsidók a történetmondást a tanítás eszközeként is felhasználták, ugyanis náluk a történetmondás és a hit tanítása mindig is szorosan összekapcsolódott. A keresztényeknek Krisztusról szóló példabeszédeket tanítanak, és a történetmondás sok más kultúrában a mai napig él, és erősíti a közösség erkölcsi érzékenységét…”

Illyés Gyula írja: „A pusztán a mese még teljes erejével élt. Vasárnap délutánonként a béresek kitelepedtek a kis emelkedésen nyúló nagy istálló elé, és ott különféle történetekkel szórakoztatták egymást. Legtöbbször persze katonadolgokról beszéltek, de népmesét is rengeteget mondtak el egymásnak, rövidet, csattanósat. Ezeknek az értelme mindig az volt, hogy a szegénység valahogyan csak utat tör a boldogság felé; hogy az igazság valamiképp mégis tud győzni a rettentő zord valóságon…”

A Babes-Bolyai Egyetem kiváló tudósa, Kádár Annamária az érzelmi intelligencia fejlesztése egyik legfontosabb eszközének, olyan lelki tápláléknak nevezi a mesét, amely életre szóló nyomokat hagyhat: „Annak a gyermeknek, aki mesét hallgatva nő fel, varázspálcája a saját elméje lesz, és képzelete, érzelmi intelligenciája segíti majd a megpróbáltatások közepette.”

Kacor, Árgyélus, és a többiek

Emlékszem, a pápai Csatorna utcai óvodában naponta megvolt nekünk a mese „szentsége”. Naponta, egy adott órában, egy hosszú, kígyóalakú ülőalkalmatosságra ültetett körbe bennünket az óvónéni, akitől aztán tátott szájjal hallgattuk Kacor király, Tündérszép Ilona és Árgyélus, Térdszéli Katica és a többiek történetét. Mindazokét, amelyeket maga, a „pusztai-származék” Illyés gyűjtött, egységesített, faragott érthetőbbé Hetvenhét magyar népmese címen egy vaskos kötetbe: „…ezekben a nem ma keletkezett mesékben csaknem teljességgel áll még a különös törvény: nyelvünk finomságainak megalkotói, legművészibb mesterei nem is oly rég népünk legelnyomottabb, "legkulturáltabb" rétegének milliói voltak, a szegényparasztok. E mesterfogásoknak csak töredékeit is megőrizni nemzeti kötelesség, akár a műemlékvédelem...” Nekünk, a meséket tátott szájjal hallgató kis óvódásoknak természetesen nem tűnt fel, hogy mi Tündérszép Ilona és Árgyélus, valamint A Hétfejű Tündér közt a különbség, hogy mi nép- és mi műmese. Nekünk mindegyik, észrevétlenül, természetes lelki táplálék volt.

Lázár Ervin szerint: „Az emberekben él a vágy a mesére. Olyan alkotásokkal kell kiszolgálni őket, amelyek lelki táplálékot nyújtanak, amelyekből merítenek.” A népmeséket jól ismerő magyar meseírónk jól összekapcsolta a régi hagyományokat a maga sajátos elemeivel. Nem véletlenül mutat számos rokon vonást megannyi műve a népmesékkel. Elég csak A Hétfejű Tündér című kötet meséire gondolni, vagy a Szegény Dzsoni és Árnika című meseregényre. Jókai Anna írja A Hétfejű Tündérről: „A Négyszögletű Kerek Erdő rettegett őre Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. Rémisztget, zavarja a harmóniát, jó haszonért kibékít a nem létező veszedelemmel is. De legeslegjobban a mosolyt, a szabad lélegzést, a vaskorlát nélküli rugalmas életmozgást utálja. Megtorlásul elrendeli: tilos a bukfenc! Mi a teendő? A meselények tudják: ha mindenki bukfencezik – még a lomha testű Bruckner Szigfrid oroszlán is – akkor az ostoba, hadonászó, pöffeszkedő Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon is kénytelen velük csinálni… Bár meglehet, a mi védekezésünkből még mindig hiányzik az összehangolt egység: nem tudunk mind, egyszerre bukfencezni – és a zordonbordonok sem adják fel, még fogcsikorgatva sem, téveszméiket. Hát legalább vigyázzunk a Hétfejű Tündér utolsó, megmaradt fejére!"

Ezek a művek nem bűvészmutatványok, hanem varázslatok. Nincsenek életkorhoz kötve. Szeretet, áradó – olykor iróniával, derűvel ízesített – szeretet van ebben a költői prózában. A szeretet – mint az egyetlen felszabadító és megtartó erő ebben az egyre cudarabb világban. Mára is különös üzenettel bíró ez a mese!

Először gyermekként láttam Lázár Ervint, nem mertem megszólítani; feleségével, Vathy Zsuzsával – akivel szülővárosunk közös – a pápai pálos-bencés templom kapujában álltak. Igazából gyermekként láttam, akkor még nem tudtam, hogyan néz ki a sokat hallott-olvasott mesék szerzője, csak mellettem mondta valaki, hogy ő az ott, a nagy író. Valahogy olyan mosolyogtató benyomást keltett, mint talán Sebő Feriéknek a hetvenes évek elején, amikor Nagy László egy összejövetelre elvitte magával az akkor még mások előtt sem igen ismert tollforgatót: „Maguk bizonyosan azt gondolták, hogy ezeknek a meséknek az írója csak egy szőke, kék szemű széplélek lehet. Aztán most tessék, itt áll maguk előtt egy hentes és mészáros…”

Ennek a „hatalmas” termetű embernek nemcsak a termete volt „hatalmas”, hanem a szíve is, melynek gyümölcseit sok-sok mindenkivel meg tudta osztani, s örök álmában is „ifjú szívekben él”. Kristóf Attila írta nekrológjában: „Az, hogy »ifjú szívekben« él, azt is jelenti, hogy újra és újra újjászületik. Nemzedékeket kapcsol össze, benne egy húron pendülhet a nagyapa az unokával, szerelmes párok szőhetik tovább meséit, és virul Mikkamakka, a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, Szörnyeteg Lajos, és örökké jönnek, bár soha meg nem érkeznek a pomogácsok…”

Ifjú szívekben él

Lázár Ervin gyermekkorának is meghatározó helye volt Rácegres – pontosabban Alsórácegres, – ide kanyarodott vissza minduntalan meséiben, ez a hely inspirálta: „Rácegrespuszta énbennem megvan, és meghatározó erővel szólt és szól bele a munkámba, mindabba, amit művelek. Mindamellett, amikor lányaimnak, fiamnak erről meséltem, vagy ha manapság is ezt-azt abból az időből felhozok, ők valóban úgy néznek rám – noha persze e tekintetben is jól ismernek, s talán szívesen meg is hallgatnak –, mintha múzeumból lépnék elő. Bizonyos szavak, kifejezések, szokások számukra ismeretlenek voltak, amíg őket nem említettem.”

A Lázár-család 1951-ig élt itt. Az apa, Lázár István, uradalmi ügyintézőként dolgozott, Ervin előbb Felsőrácegresre, majd Sárszentlőrincre járt iskolába. Olvasni már az iskolába kerülés előtt jóval megtanult. Tízéves korában a székesfehérvári ciszterci gimnáziumban, majd az államosításkor kis időre egy idős sárszentlőrinci tanár magántanítványaként tanult. Apja származása miatt nehézkes volt továbbtanulása, s csak közbenjárásra tudták a szekszárdi gimnáziumba íratni. Közben – az igaztalan politika miatt – a pusztáról is költözni kellett, de a fiú minden nehézség ellenére is elvégezte a középiskolát, leérettségizett, s szerencséjére jött a Nagy Imre-féle könnyítés, amelynek hullámain eljutott az egyetemre. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarára, előbb újságíró szakra, majd különbözetivel magyar szakra vették fel. Az egyetem mellett aktívan dolgozott az Esti Pécsi Naplónál, a Dunántúli Naplónál, valamint a Jelenkornál.

1964-ben a Móra Kiadónál napvilágot látott első meseregénye, A kisfiú meg az oroszlánok. 1965 tavaszán úgy döntött, felköltözik a fővárosba, új állása is lett, mintegy hat éven át az Élet és Irodalom szerkesztőségében dolgozott.

Alkotókedve töretlen volt, 1966-ban, ’69-ben és ’73-ban megjelennek elbeszéléskötetei is: a Csonka csütörtök, az Egy lapát szén Nellikének, majd a Buddha szomorú. 1971-től, a rendszerváltoztatásig szabadfoglalkozásúként kereste kenyerét, még egy kis időre a fővárosból vidékre, Pécelre is leköltözött családjával. Közben megjelent A fehér tigris, majd az igen népszerű, nyolc kiadást is megért: A Hétfejű Tündér, s ezt követve az ugyancsak igen népszerű Berzsián és Dideki. Ezután sem volt megállás, 1985-ben jött A Négyszögletű Kerek Erdő, 1989-ben a Bab Berci kalandjai, 1996-ban a Csillagmajor, amely kifejezetten a felnevelőhely, Alsórácegrespuszta hangulatát idézi. Munkái több kiadást megértek, nem egy ízben nyerték el az Év Könyve elismerést is, s számos alkalommal lehetett látni-hallani bábdarabjait, rádiós hangjátékait.

Éppen húsz éve, 1996-ban kapta meg a Kossuth-díjat, halála előtt nem sokkal a Prima Primissima-díjat, de a Soros Alapítvány Életműdíját is magáénak tudhatta. Németh László-i szavakkal élve „nemzetragasztó”, éltető ember volt!

Volt? Most is az! „Ifjú szívekben él… újra és újra újjászületik”. Aki nem hiszi, járjon utána Sárszentlőrincen, a Petőfi-emlékház tőszomszédságában immár negyedik esztendeje működő Lázár Ervin Emlékházban, ahol az író hajdani munkaasztala körül gyakorta vendég újra és újra a gyermekzsivaj, s nem lankad a helyi mesélőkedv sem!