„Nemzetragasztó” ember volt

Publikálás dátuma
2016.08.19. 09:07
Lázár Ervin íróasztalát megőrizték eredeti formájában A SZERZŐ FELVÉTELE
A közelmúltban Sárszentlőrincre vitt az utunk, mert ott rendezték meg a Petőfi-emlékhelyek harmincadik nemzetközi találkozóját. Az egykori, lőrinci lutheránus iskola jó hírén felbuzdulva Petrovics papa a kilencéves kisfiát 1831-ben ebbe a színmagyar faluba hozta taníttatni. Borjádon született a magyar irodalom egyik legragyogóbb gyöngyszeme, A négyökrös szekér. Mi azonban nem négyökrös szekéren, hanem modern négykerekűn döcögtünk Simontornyán át Lőrinc felé. Lassan haladtunk, mert az odavezető országút keskeny, töredezett, itt-ott hiányos is. Utunk Felsőrácegresen keresztül vitt, valahol itt rakta oda Illyés Gyula és Lázár Ervin bölcsője köré a sors mindazt történelemből és magyarságból, amiből egész életükön át "táplálkoztak". Lázár 2016. május 5-én lett volna nyolcvan esztendős, és december 22-én lesz kerek tíz éve, hogy elment.

A kocsiablakból pásztáztam a tájat, hogy van-e még nyoma a Puszták népében megírt teknő alakú völgy cédrusokkal övezett gazdatiszti rezidenciájának? A parádés urasági ököristállónak, s a rokkant óljaikkal, meg kócos „favágittóival” reménytelenül díszelgő cselédházaknak. De sajnos igaza volt Illyésnek, már 1960 tavaszán sem talált mindezekből szinte semmit: „A puszta régi épületeivel egyetemben lerombolták természetesen, alapzata utolsó téglájának kikaparásáig, az én szülőházamat is. Le azt, ahová nagyapám fiatalasszonynak hozta nagyanyámat, ahol anyám született; le a bognárműhelyt; s azt is, ahol apám görbítette a patkót s javította az akkor még hatalmas terjedelmű cséplőgépeket. A törmelékek közt csak egy malomkő-asztal áll épen, egy már csak eszmében élő udvar közepén… Eszem ágában sincs sajnálni azoknak a nyomorúságos falaknak az eltűnését. Őszintén örülök a buta anyag átalakulásának. Jólesik tudnom, hogy szülőházam téglái félkilométerre ide egészséges házak alapfalaiban sorakoznak, s külön jólesik, hogy nem tudom, melyikben is vannak. S azt gondolom, valamiképp így kell az elemeire szétszedett múltból nekem is építkeznem…”

A mesék "csodája"

De az elemeire szétszedett múltból halála előtt a Jelenkorban Lázár Ervin is hasonló szellemben emlékezett: „Ez az Alsó-Rácegrespuszta, ahol én laktam, az már a testi valóságában nem létezik, mert lebontották, részben magától összedőlt, puszta, gazos hely manapság. De bennem éppoly elevenen él, mint gyerekkoromban… a fák, de legfőképpen az a közösség, amelyben felnőttem, ami természetesen nincsen… Az a közösség, amelyben megtanultam a nyelvet, a viselkedési formát, az bizalomra épülő közösség volt.”

Igen, az az alig száz évvel előttünk meglévő világ, amibe Illyés és Lázár is beleszületett, még magában hordozta az ősök egészséges közösségét, hitét, hagyományait. A Somló lábánál felcseperedő írótárs, Nagy László pedig ekképp fogalmaz: „Átkozott és babonás, konzervált ősi szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és babonák közt, a bájolók parancsoló ritmusában...”

Az az „átkozott és babonás” régi, archaikus világ különösen a meséknek tulajdonított évszázadokon keresztül óriási jelentőséget. S annak, hogy a meséket az emberek megbecsülték, apáról fiúra tovább örökítették, igen komoly oka volt. A jeles meseterapeuta, Boldizsár Ildikó szerint „a mesék a hagyomány által megszentelt tudás hordozói, s nemcsak vigaszt és bátorítást adnak, hanem arra is képesek, hogy bizonyos lelki és fizikai fájdalmakat enyhítsenek… Az archaikus kultúrában a mese jelen volt azokban a rítusokban, amelyek azt ünnepelték, hogy az ember átlép életének egyik szakaszából a másikba… A zsidók a történetmondást a tanítás eszközeként is felhasználták, ugyanis náluk a történetmondás és a hit tanítása mindig is szorosan összekapcsolódott. A keresztényeknek Krisztusról szóló példabeszédeket tanítanak, és a történetmondás sok más kultúrában a mai napig él, és erősíti a közösség erkölcsi érzékenységét…”

Illyés Gyula írja: „A pusztán a mese még teljes erejével élt. Vasárnap délutánonként a béresek kitelepedtek a kis emelkedésen nyúló nagy istálló elé, és ott különféle történetekkel szórakoztatták egymást. Legtöbbször persze katonadolgokról beszéltek, de népmesét is rengeteget mondtak el egymásnak, rövidet, csattanósat. Ezeknek az értelme mindig az volt, hogy a szegénység valahogyan csak utat tör a boldogság felé; hogy az igazság valamiképp mégis tud győzni a rettentő zord valóságon…”

A Babes-Bolyai Egyetem kiváló tudósa, Kádár Annamária az érzelmi intelligencia fejlesztése egyik legfontosabb eszközének, olyan lelki tápláléknak nevezi a mesét, amely életre szóló nyomokat hagyhat: „Annak a gyermeknek, aki mesét hallgatva nő fel, varázspálcája a saját elméje lesz, és képzelete, érzelmi intelligenciája segíti majd a megpróbáltatások közepette.”

Kacor, Árgyélus, és a többiek

Emlékszem, a pápai Csatorna utcai óvodában naponta megvolt nekünk a mese „szentsége”. Naponta, egy adott órában, egy hosszú, kígyóalakú ülőalkalmatosságra ültetett körbe bennünket az óvónéni, akitől aztán tátott szájjal hallgattuk Kacor király, Tündérszép Ilona és Árgyélus, Térdszéli Katica és a többiek történetét. Mindazokét, amelyeket maga, a „pusztai-származék” Illyés gyűjtött, egységesített, faragott érthetőbbé Hetvenhét magyar népmese címen egy vaskos kötetbe: „…ezekben a nem ma keletkezett mesékben csaknem teljességgel áll még a különös törvény: nyelvünk finomságainak megalkotói, legművészibb mesterei nem is oly rég népünk legelnyomottabb, "legkulturáltabb" rétegének milliói voltak, a szegényparasztok. E mesterfogásoknak csak töredékeit is megőrizni nemzeti kötelesség, akár a műemlékvédelem...” Nekünk, a meséket tátott szájjal hallgató kis óvódásoknak természetesen nem tűnt fel, hogy mi Tündérszép Ilona és Árgyélus, valamint A Hétfejű Tündér közt a különbség, hogy mi nép- és mi műmese. Nekünk mindegyik, észrevétlenül, természetes lelki táplálék volt.

Lázár Ervin szerint: „Az emberekben él a vágy a mesére. Olyan alkotásokkal kell kiszolgálni őket, amelyek lelki táplálékot nyújtanak, amelyekből merítenek.” A népmeséket jól ismerő magyar meseírónk jól összekapcsolta a régi hagyományokat a maga sajátos elemeivel. Nem véletlenül mutat számos rokon vonást megannyi műve a népmesékkel. Elég csak A Hétfejű Tündér című kötet meséire gondolni, vagy a Szegény Dzsoni és Árnika című meseregényre. Jókai Anna írja A Hétfejű Tündérről: „A Négyszögletű Kerek Erdő rettegett őre Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. Rémisztget, zavarja a harmóniát, jó haszonért kibékít a nem létező veszedelemmel is. De legeslegjobban a mosolyt, a szabad lélegzést, a vaskorlát nélküli rugalmas életmozgást utálja. Megtorlásul elrendeli: tilos a bukfenc! Mi a teendő? A meselények tudják: ha mindenki bukfencezik – még a lomha testű Bruckner Szigfrid oroszlán is – akkor az ostoba, hadonászó, pöffeszkedő Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon is kénytelen velük csinálni… Bár meglehet, a mi védekezésünkből még mindig hiányzik az összehangolt egység: nem tudunk mind, egyszerre bukfencezni – és a zordonbordonok sem adják fel, még fogcsikorgatva sem, téveszméiket. Hát legalább vigyázzunk a Hétfejű Tündér utolsó, megmaradt fejére!"

Ezek a művek nem bűvészmutatványok, hanem varázslatok. Nincsenek életkorhoz kötve. Szeretet, áradó – olykor iróniával, derűvel ízesített – szeretet van ebben a költői prózában. A szeretet – mint az egyetlen felszabadító és megtartó erő ebben az egyre cudarabb világban. Mára is különös üzenettel bíró ez a mese!

Először gyermekként láttam Lázár Ervint, nem mertem megszólítani; feleségével, Vathy Zsuzsával – akivel szülővárosunk közös – a pápai pálos-bencés templom kapujában álltak. Igazából gyermekként láttam, akkor még nem tudtam, hogyan néz ki a sokat hallott-olvasott mesék szerzője, csak mellettem mondta valaki, hogy ő az ott, a nagy író. Valahogy olyan mosolyogtató benyomást keltett, mint talán Sebő Feriéknek a hetvenes évek elején, amikor Nagy László egy összejövetelre elvitte magával az akkor még mások előtt sem igen ismert tollforgatót: „Maguk bizonyosan azt gondolták, hogy ezeknek a meséknek az írója csak egy szőke, kék szemű széplélek lehet. Aztán most tessék, itt áll maguk előtt egy hentes és mészáros…”

Ennek a „hatalmas” termetű embernek nemcsak a termete volt „hatalmas”, hanem a szíve is, melynek gyümölcseit sok-sok mindenkivel meg tudta osztani, s örök álmában is „ifjú szívekben él”. Kristóf Attila írta nekrológjában: „Az, hogy »ifjú szívekben« él, azt is jelenti, hogy újra és újra újjászületik. Nemzedékeket kapcsol össze, benne egy húron pendülhet a nagyapa az unokával, szerelmes párok szőhetik tovább meséit, és virul Mikkamakka, a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, Szörnyeteg Lajos, és örökké jönnek, bár soha meg nem érkeznek a pomogácsok…”

Ifjú szívekben él

Lázár Ervin gyermekkorának is meghatározó helye volt Rácegres – pontosabban Alsórácegres, – ide kanyarodott vissza minduntalan meséiben, ez a hely inspirálta: „Rácegrespuszta énbennem megvan, és meghatározó erővel szólt és szól bele a munkámba, mindabba, amit művelek. Mindamellett, amikor lányaimnak, fiamnak erről meséltem, vagy ha manapság is ezt-azt abból az időből felhozok, ők valóban úgy néznek rám – noha persze e tekintetben is jól ismernek, s talán szívesen meg is hallgatnak –, mintha múzeumból lépnék elő. Bizonyos szavak, kifejezések, szokások számukra ismeretlenek voltak, amíg őket nem említettem.”

A Lázár-család 1951-ig élt itt. Az apa, Lázár István, uradalmi ügyintézőként dolgozott, Ervin előbb Felsőrácegresre, majd Sárszentlőrincre járt iskolába. Olvasni már az iskolába kerülés előtt jóval megtanult. Tízéves korában a székesfehérvári ciszterci gimnáziumban, majd az államosításkor kis időre egy idős sárszentlőrinci tanár magántanítványaként tanult. Apja származása miatt nehézkes volt továbbtanulása, s csak közbenjárásra tudták a szekszárdi gimnáziumba íratni. Közben – az igaztalan politika miatt – a pusztáról is költözni kellett, de a fiú minden nehézség ellenére is elvégezte a középiskolát, leérettségizett, s szerencséjére jött a Nagy Imre-féle könnyítés, amelynek hullámain eljutott az egyetemre. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarára, előbb újságíró szakra, majd különbözetivel magyar szakra vették fel. Az egyetem mellett aktívan dolgozott az Esti Pécsi Naplónál, a Dunántúli Naplónál, valamint a Jelenkornál.

1964-ben a Móra Kiadónál napvilágot látott első meseregénye, A kisfiú meg az oroszlánok. 1965 tavaszán úgy döntött, felköltözik a fővárosba, új állása is lett, mintegy hat éven át az Élet és Irodalom szerkesztőségében dolgozott.

Alkotókedve töretlen volt, 1966-ban, ’69-ben és ’73-ban megjelennek elbeszéléskötetei is: a Csonka csütörtök, az Egy lapát szén Nellikének, majd a Buddha szomorú. 1971-től, a rendszerváltoztatásig szabadfoglalkozásúként kereste kenyerét, még egy kis időre a fővárosból vidékre, Pécelre is leköltözött családjával. Közben megjelent A fehér tigris, majd az igen népszerű, nyolc kiadást is megért: A Hétfejű Tündér, s ezt követve az ugyancsak igen népszerű Berzsián és Dideki. Ezután sem volt megállás, 1985-ben jött A Négyszögletű Kerek Erdő, 1989-ben a Bab Berci kalandjai, 1996-ban a Csillagmajor, amely kifejezetten a felnevelőhely, Alsórácegrespuszta hangulatát idézi. Munkái több kiadást megértek, nem egy ízben nyerték el az Év Könyve elismerést is, s számos alkalommal lehetett látni-hallani bábdarabjait, rádiós hangjátékait.

Éppen húsz éve, 1996-ban kapta meg a Kossuth-díjat, halála előtt nem sokkal a Prima Primissima-díjat, de a Soros Alapítvány Életműdíját is magáénak tudhatta. Németh László-i szavakkal élve „nemzetragasztó”, éltető ember volt!

Volt? Most is az! „Ifjú szívekben él… újra és újra újjászületik”. Aki nem hiszi, járjon utána Sárszentlőrincen, a Petőfi-emlékház tőszomszédságában immár negyedik esztendeje működő Lázár Ervin Emlékházban, ahol az író hajdani munkaasztala körül gyakorta vendég újra és újra a gyermekzsivaj, s nem lankad a helyi mesélőkedv sem!

Témák
Lázár Ervin

Keresztapám

Abban reménykedtem, születése századik, halála harmincötödik évfordulóján érdeme szerint megemlékeznek róla, hiszen kitűnő novellista, forgatókönyv-író, dramaturg volt. Thurzó Gáborról van szó, a belvárosnak elkötelezett íróról, aki vallomásos könyvet írt Belváros és vidéke címmel.

A Váci utcában élt. Édesanyjának péksége működött a földszinten, csábos illatok után szimatoltak a járókelők. A bevétel olykor megcsappant, a kalácsok, kiflik ára folyóiratok kiadására vándorolt. Így született a Perspektíva a harmincas évek legelején induló fiatalok gyűjtőhelye (a másikat, a Névtelen jegyzőt ugyancsak elfelejtették). Thurzó megírta a folyóirat történetét, a regényben Periszkóp a neve. Apám legkedvesebb barátjaként lett a keresztapám, s e tisztségét haláláig nagyon komolyan vette: a nagyobb ünnepekre mindig eljött, cukrot, csokoládét és egyebet hozott, és dedikált könyvét, olykor külföldi útjáról egy ritka lemezt. Tőle kaptam Haydn Nelson– és Teréz miséjét, akkor fantasztikus ritkaságokat, amelyeket ronggyá játszottam. Meleg volt, s ezt borzasztó szégyeneként élte meg, bár nem lehetett róla. Apja korán elhagyta a családot, édesanyja nevelte a négy fiút, s ahogy az orvosi könyvekben is leírják, ilyen esetekben nem ritka ez a jelenség.

Amikor szombatonként felmentem a lakásáig vezető kanyargós lépcsőkön, kíváncsi fejek bukkantak ki az ablakokból. „Csak a keresztfia!” – kiáltotta Pápainé, a házmester. Becsukódtak az ablakok. Becsengettem, vérfagyasztó kutyaugatás hallatszott. Csibi, majd Joker őrizték a lakást, a szőnyegen szerteszét csontok hevertek. Aztán megjelent a házigazda, többnyire piros garbóban. Beinvitált, majd aprólékos gonddal pénzt számolt, és almaborért szalajtott. Olcsóbb, mondta aggodalmasan. Krajcároskodott, de elképesztően nagylelkű tudott lenni. Két lelke, két arca volt. Mindkettőt ismertem és nem háborodtam fel, nagyon szerettem, és hitem szerint ő is kedvelt.

Sok olyan olvasmány szerepel a huszadik századi magyar irodalomban, amely fontos, de senkit sem villanyoz föl. Az ellenkezőjére is van példa, érdekes művek kimaradtak a kánonból. Jelek szerint ez a méltatlan sors vár Juhász Gyulára és Tóth Árpádra is, nem beszélve más szerzőkről, akik odavetve, vagy sehogy sem szerepelnek az újabb irodalomtörténetben. Vannak, akik körül elkötelezett híveik lóbálják a füstölőt, holott rajtuk kívül mindenki olvasatlanul őrzi könyveiket. Szégyenemre az én polcomon is vannak ilyenek, bár furdal a lelkiismeretem, tudom, „most már késő”.

Thurzó általában nagyon érdekesen írt, bár nőalakjai érthetően halványak. Már pályája kezdetén vonzották a különös történetek, figurák, események, s ha családjáról írt Thomas Mann és Márai hatása alá került. Aztán következtek a letisztulás évei: érdekes, valós tényekből merített novellái némelyike feldühítette a konzervatív olvasókat. A katolikus ifjúsági szervezetről, az Emericanáról írt elbeszélése botránykő lett. Személyes sértettsége, jobbító szándéka, netán modern szemlélete vezette az ilyen típusú novellák írása közben, nem tudom. Kétségtelen, hogy majdnem minden művéből kivillan az irónia, amely minden gesztusát jellemezte és, sajnos, ritka madár mai irodalmunkban.

Ültünk félhomályos Váci utcára néző szobájában, és felolvasta készülő írását. Számára ez volt a kontroll. Figyelte a hatást, ellenőrizte, tetszik-e amit írt. Egyik legjobb novellája 1956 lázas napjait idézi, ennek helye van bármelyik antológiában, Ámen Ámen a címe. A Horthy-rendszerből itt maradt öregúr a főszereplője, aki lelkesen ajánlja fel szolgálatait a forradalmároknak, de rá kell döbbennie, senkinek sincs szüksége rá, elfelejtették, eljárt fölötte az idő. Ismertem az öregurat, ő is a Váci utca 55-ben élt a feleségével. Lehet, Thurzó pontosan ábrázolta a valóságot, minden úgy történt, ahogy leírta. Realista volt, csak apró igazításokkal módosította az eseményeket. Szemtanúja voltam annak a novellájának, amely Bettina von Armin utolsó látogatása Luis van Beethovennél címmel jelent meg. Úgy történt, ahogy leírta, a múltba transzponálva megcsalatottságát. Néhány nappal azelőtt vendégeskedett nálunk, hogy végzett vele a Rapid necrosis, a modern magyar novellairodalom egyik megrendítő remeklése. Mint a fuldokló, úgy kapaszkodott feleségem vigasztaló szavaiba. Szeretett élni, büszkén ügetett a Váci utcán a csarnokba, miközben jobbról-balról megsüvegelték a művészurat. Legnevezetesebb könyvét, A szentet minden évben elolvastatom szeminaristáimmal. A megjelenését követő botrányra már senki sem emlékszik. Akkor szentségtörésnek bizonyult, hogy egy író kételkedik a jezsuita papnövendék, Kaszap István életszentségében. Özönlöttek a felháborodott levelek, a katolikus hetilap ankétot szervezett Thurzó-ügy – Kaszap-ügy címmel, a Váci utcai templom ájtatos hívei lába elé köptek az utcán. Botrányt keltő író lett, s ami ezzel együtt jár: népszerű író.

Népszerűsége mára elkopott. El is felejtik. Ha szól a telefon, azt várom, az ő hangja szólal meg: „Lacika, itt a keresztapád!” De csak a vonal zúg, téves hívás.

Szerző
Témák
Thurzó Gábor

Napirendre kerülhet a vasárnapi bérpótlék

Publikálás dátuma
2016.08.18. 07:22
FOTÓ: Thinkstock
A hazai munkaerőhiány, valamint az alacsony bérek által kiváltott válság kezelésére három eszköze van a kormánynak, a vendégmunkások alkalmazása, járulékcsökkentés vagy általános béremelés - írja tanulmányában a Policy Agenda.

A külföldi munkaerő behozatalát végül azért nem támogatja az államvezetés, mert a nyilvánvaló politikai önellentmondás mellett még lejjebb kerülne a hazai bérszint. Úgy tűnik, a kormány ehelyett a járulékcsökkentést fogja támogatni, ahol azonban kérdéses, hogy a munkáltatók valóban erre fogják-e felhasználni a többletforrásokat, és egyébként sem okozna jelentős fizetésnövekedést - vélik a kutatók. Az utolsó lehetőséget, az általános béremelést pedig egyelőre nem vetette fel a kabinet – áll az értékelésében.

Megállapodás születhet viszont a vasárnapi bérpótlékról a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumán (VKF). Erről még májusban írt alá közös ajánlást a Liga Szakszervezetek, a Magyar Szakszervezeti Szövetség, valamint a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége – közölte Doszpolyné Mészáros Melinda. A liga elnöke felidézte: az ajánlásban lévő feltételek között szerepel a kereskedelmi alkalmazottak 100 százalékos vasárnapi bérpótléka, a havi két szabad vasárnap biztosítása, illetve az évente legfeljebb 12 kötelező vasárnapi munkavégzés. Ezen kívül a gyermeküket egyedül nevelőknél kizárólag a felek megállapodásával történhetne vasárnapi foglalkoztatás az ajánlás szerint. A három szervezet kezdeményezi, hogy a kérdést a VKF napirendjére tűzzék – mondta a liga elnöke.

Szerző