Keresztapám

Abban reménykedtem, születése századik, halála harmincötödik évfordulóján érdeme szerint megemlékeznek róla, hiszen kitűnő novellista, forgatókönyv-író, dramaturg volt. Thurzó Gáborról van szó, a belvárosnak elkötelezett íróról, aki vallomásos könyvet írt Belváros és vidéke címmel.

A Váci utcában élt. Édesanyjának péksége működött a földszinten, csábos illatok után szimatoltak a járókelők. A bevétel olykor megcsappant, a kalácsok, kiflik ára folyóiratok kiadására vándorolt. Így született a Perspektíva a harmincas évek legelején induló fiatalok gyűjtőhelye (a másikat, a Névtelen jegyzőt ugyancsak elfelejtették). Thurzó megírta a folyóirat történetét, a regényben Periszkóp a neve. Apám legkedvesebb barátjaként lett a keresztapám, s e tisztségét haláláig nagyon komolyan vette: a nagyobb ünnepekre mindig eljött, cukrot, csokoládét és egyebet hozott, és dedikált könyvét, olykor külföldi útjáról egy ritka lemezt. Tőle kaptam Haydn Nelson– és Teréz miséjét, akkor fantasztikus ritkaságokat, amelyeket ronggyá játszottam. Meleg volt, s ezt borzasztó szégyeneként élte meg, bár nem lehetett róla. Apja korán elhagyta a családot, édesanyja nevelte a négy fiút, s ahogy az orvosi könyvekben is leírják, ilyen esetekben nem ritka ez a jelenség.

Amikor szombatonként felmentem a lakásáig vezető kanyargós lépcsőkön, kíváncsi fejek bukkantak ki az ablakokból. „Csak a keresztfia!” – kiáltotta Pápainé, a házmester. Becsukódtak az ablakok. Becsengettem, vérfagyasztó kutyaugatás hallatszott. Csibi, majd Joker őrizték a lakást, a szőnyegen szerteszét csontok hevertek. Aztán megjelent a házigazda, többnyire piros garbóban. Beinvitált, majd aprólékos gonddal pénzt számolt, és almaborért szalajtott. Olcsóbb, mondta aggodalmasan. Krajcároskodott, de elképesztően nagylelkű tudott lenni. Két lelke, két arca volt. Mindkettőt ismertem és nem háborodtam fel, nagyon szerettem, és hitem szerint ő is kedvelt.

Sok olyan olvasmány szerepel a huszadik századi magyar irodalomban, amely fontos, de senkit sem villanyoz föl. Az ellenkezőjére is van példa, érdekes művek kimaradtak a kánonból. Jelek szerint ez a méltatlan sors vár Juhász Gyulára és Tóth Árpádra is, nem beszélve más szerzőkről, akik odavetve, vagy sehogy sem szerepelnek az újabb irodalomtörténetben. Vannak, akik körül elkötelezett híveik lóbálják a füstölőt, holott rajtuk kívül mindenki olvasatlanul őrzi könyveiket. Szégyenemre az én polcomon is vannak ilyenek, bár furdal a lelkiismeretem, tudom, „most már késő”.

Thurzó általában nagyon érdekesen írt, bár nőalakjai érthetően halványak. Már pályája kezdetén vonzották a különös történetek, figurák, események, s ha családjáról írt Thomas Mann és Márai hatása alá került. Aztán következtek a letisztulás évei: érdekes, valós tényekből merített novellái némelyike feldühítette a konzervatív olvasókat. A katolikus ifjúsági szervezetről, az Emericanáról írt elbeszélése botránykő lett. Személyes sértettsége, jobbító szándéka, netán modern szemlélete vezette az ilyen típusú novellák írása közben, nem tudom. Kétségtelen, hogy majdnem minden művéből kivillan az irónia, amely minden gesztusát jellemezte és, sajnos, ritka madár mai irodalmunkban.

Ültünk félhomályos Váci utcára néző szobájában, és felolvasta készülő írását. Számára ez volt a kontroll. Figyelte a hatást, ellenőrizte, tetszik-e amit írt. Egyik legjobb novellája 1956 lázas napjait idézi, ennek helye van bármelyik antológiában, Ámen Ámen a címe. A Horthy-rendszerből itt maradt öregúr a főszereplője, aki lelkesen ajánlja fel szolgálatait a forradalmároknak, de rá kell döbbennie, senkinek sincs szüksége rá, elfelejtették, eljárt fölötte az idő. Ismertem az öregurat, ő is a Váci utca 55-ben élt a feleségével. Lehet, Thurzó pontosan ábrázolta a valóságot, minden úgy történt, ahogy leírta. Realista volt, csak apró igazításokkal módosította az eseményeket. Szemtanúja voltam annak a novellájának, amely Bettina von Armin utolsó látogatása Luis van Beethovennél címmel jelent meg. Úgy történt, ahogy leírta, a múltba transzponálva megcsalatottságát. Néhány nappal azelőtt vendégeskedett nálunk, hogy végzett vele a Rapid necrosis, a modern magyar novellairodalom egyik megrendítő remeklése. Mint a fuldokló, úgy kapaszkodott feleségem vigasztaló szavaiba. Szeretett élni, büszkén ügetett a Váci utcán a csarnokba, miközben jobbról-balról megsüvegelték a művészurat. Legnevezetesebb könyvét, A szentet minden évben elolvastatom szeminaristáimmal. A megjelenését követő botrányra már senki sem emlékszik. Akkor szentségtörésnek bizonyult, hogy egy író kételkedik a jezsuita papnövendék, Kaszap István életszentségében. Özönlöttek a felháborodott levelek, a katolikus hetilap ankétot szervezett Thurzó-ügy – Kaszap-ügy címmel, a Váci utcai templom ájtatos hívei lába elé köptek az utcán. Botrányt keltő író lett, s ami ezzel együtt jár: népszerű író.

Népszerűsége mára elkopott. El is felejtik. Ha szól a telefon, azt várom, az ő hangja szólal meg: „Lacika, itt a keresztapád!” De csak a vonal zúg, téves hívás.